M. Fehérvári Judit : A Megváltás melódiája

*

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Hatalmasabb volt az mindenkinél és oly sok gőg élt benne, hogy az bizony majdnem elhomályosította a napot is. Birodalmában így is minden nyirkos volt és tejfehér. Még lépni is alig tudtak az közrendű emberek, hiszen nem nagyon láttak tovább az orruknál! Bezzeg a király! Hatlovas hintókon járt csak, előtte tizenkét ember vitte a fáklyát, s mellette is mindkét oldalon, de még hátul is. Így aztán meglehetősen nehéz volt közlekednie, hiszen ennyi ló nem mehetett vele, csak gyalogosan kísérték a Hetedhétországból gondosan összeválogatott deli vitézek.

     Egy szép, kevésbé ködös napon, amikor néhány fénysugár áthatolt a palota fölött, őfelsége úgy döntött, hogy megnézi a fenyőfaerdejét, s ő maga választja ki a karácsonyfáját, mert bizony december végére járt már az idő. Bosszús volt nagyon az uralkodó, mert nem akarta Időapót zaklatni azzal, hogy állítsa meg a rokkáján a fonalfolyamot vagy húzzon vissza belőlük. A Birodalomban ugyanis mindenkit meg tudott vesztegetni, csak ezt a furcsa, habókos öregembert nem. Összetrombitáltatta tehát a teljes kíséretét, s azon nyomban el is indultak.

     Csak mentek, mendegéltek megállás nélkül, mert olyan sűrű sötét éjjel szakadt le valahonnan magasról minden Holdtölte után, hogy bizony a Birodalomban az emberek, még a legelvetemültebbek is, takarójuk alá menekültek, s még a szempilláikat is kulcsra zárták. Nem így a király! Parancsba adta, hogy próbálják csak elérni azt az erdőt, ha már kigondolta. Csöndesen, magába zuhanva ballagott a kíséret, s csak a lovak egyre ritkuló horkantásaiból tudták, hogy nincsenek egyedül ebben az ébenéjben. Hirtelenjében az uralkodó valami picike fényt pillantott meg, ami annyira vonzotta, hogy egyre mélyebbre barangolt a sötétségben, mert annyira vágyott a lelke a fényre. Nem is vette észre, hogy messze hagyta embereit, s immáron egyedül bolyong. A kísérete egy darabig megpróbálta ugyan követni, de ekkor egy sűrű sötét fellegből, amit ugyan senki sem látott, de mindenki hallotta orkán üvöltését, hatalmas szél kerekedett, s visszafordította őket.

     Nem hiányzott otthon a király senkinek sem. A város lakói ugyanúgy élték tejfehér mindennapjaikat, mint eddig. Az uralkodó ugyanis nagy zsarnok is volt, meg családja sem volt, mert kivégeztette régen az összes hozzátartozóját, nehogy az uralmára törjenek egyszer. Így aztán új királyt emeltek a magasba, aki sokkal igazságosabb volt, s így ünnepelték a Szentestét. Még énekeltek is. Ilyen pedig emberemlékezet óta nem esett meg ezen az elhagyatott tájon. Először még azt sem tudták, hogy a torkukból nemcsak szavakat képesek kibocsátani, de éppen arra járt egy szakállas, vén öregember, aki egy furcsa tárgyat cipelt a hátán, amiből csak úgy ömlött a fonal, s mindenkinek ingyen adott belőle éppen annyit, hogy egy rend új ruhára való kerekedjék ki belőle. Ha megkérdezték tőle, miért osztogatja a nehéz munkája által feldolgozott gyapjút, csak annyit mondott, hogy nem más ez, mint az emlékezés fonala mindazoknak, akikre a felejtés ködössége szállott rá. Még azt is hozzátehette – mérföldes szakálla alól motyorogva -, hogy a valamikori dal és világosság kincse. Az emberek furcsán csóválták fejüket, s rábólintottak, hogy bizonyára habókos. Amúgy meg egyfolytában dallamok hagyták el ajkait, s úgy csatinázott, akár egy csalogány. Először egy apró fiúcska ment oda hozzá, s kérte arra, hogy tanítsa meg a madarak nyelvén fütyörészni, majd az egész város minden apraja és nagyja is odasereglett, s szájtátva hallgatták e muzsikát. Még nagyobb volt a csodálkozás, amikor mély öblös hangján egy éjről dalolt, s erre a nótára meg is tanított minden egyes embert. Amikor közös éneklésbe kezdtek, egy picike csillagot pillantottak meg az égbolton, már amennyire sejtették, hol is kellene azt keresni, ami csak úgy szórta rájuk a mennyei fényt. Először egy termetes asszonyságnak derengett fel a valamikori zsarnokság képe, s hihetetlen, de úgy megtelt a szíve szeretettel és örömmel, hogy az egykori király után akart menni, s megkeresni azt. Majd a többiek is sorra mind, mert úgy emlékeztek uralkodójukra, hogy kíséretének melegségéből, a fáklyák fényéből nekik is mindig jutott egy picinyke szeretet.

     Közben, ha hiszitek, ha nem (Járjatok csak nyugodtan utána!), kerek harminchárom esztendő telt el.

     Ha Időapó meg nem jelenik a városban, s a dal imádatával meg nem állítja rokkáját, talán mégis észrevette volna valaki, hogy semmi sem változott a békességen kívül, ahogyan egymás felé fordultak az emberek.

     Hogy a zsarnok uralkodóval mi történt? Az első néhány évben megvédték a tűlevelű fák a ragadozóktól, szarvasok hordozták a hátukon, madarak etették, apró fénytündérek itatták, s a felejtés ködét bocsátották rá. Emlékei elillantak, s egyes-egyedül az erdő rezzenéseiből táplálkozott a lelke. Furcsa álmai voltak, amelyből a tejfehérségre, emberek könyörgő tekintetére, s az ég felé tárulkozó kezeinek képére emlékezett csupán. Az ég madarai megtanították énekelni, s immár tudta azt, hogy az erdő az áldást és békességet hozta el szívébe. És nem is vágyott másra.

     Amikor egykori népe rátalált, akkora hosszú szakálla volt már, hogy tizenöt deli vitéz cipelte utána.  

     Hazatérvén, egykori dajkája megmosta a lábát, s ő végeláthatatlan zokogásban tört ki. Könnyeitől feloszlottak a ködök, s karácsony ünnepére sűrű, fehér hótakaró váltotta fel az egykori lápvidéki táj képét. 

     Valahonnan messziről éppen odaért a betlehemi csillag is, s beragyogta az éjszakát, s az ünnepnek új hitet adott. Időapó szépen tovafonta rokkáján a megkezdett szálakat, mert eljövendett az új, az igazságos uralkodó.

Az eddigi királlyal mély barátságba keveredett az immár igazságos és szelíd királyunk, s felerészben uralkodtak ezentúl a Birodalomban, ahol december 24-én azóta is minden este egyenesen az Ég felé száll a „Csendes éj…” melódiája, hogy csillagokra, megváltásra és szeretetre, odafigyelésre, a törődés erejére emlékeztessen mindenkit.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.