dr Bige Szabolcs- : A világ végén

(Carmen Musat-Coman írása – blogspot -2011. október 17, hétfő)

 

Az asszony már nem él, a gyerekek felmentek a városba, urak lettek. Mi tarthat még itt ezen a világvégi tájon?

      Mindegyre mondogatják nekem: „Apa, gyere hozzánk, lesz hol laknod, ne kínlódj tovább egész álló télen a fával, az állatokkal…” Ebből a szempontból boldog ember vagyok, hálás gyermekeim vannak, nem feledkeznek meg a szüleikről, mint mások. Csakhogy én nem volnék képes felköltözni a városba, nem tudnék ott lakni, mert nekem itt van a helyem. Én a föld embere vagyok. Ha engem valaki bezárna a négy fal közzé, azzal meg is ölne, mintha élve zárna koporsóba. Nekem más az életem: az első kakaskukorékolásra ébredek, hidegvízben megmosom az arcom, eszem egy darab túrót hagymával, aztán kimegyek a jószághoz. Szeretem őket gondozni, vizet vinni nekik a vederben, és nézni szelíd szemeiket. Szeretek beszélni hozzájuk, meg-megsimogatni a nyakukat, hiszen ők is érző lelkek, s igénylik a szeretet. Egész nap kint vagyok, és soha beteg nem voltam, pedig van már mögöttem néhány évtized. Így hát jogos a kérdés: Mit keressek én a városban?

      Büszke vagyok a gyermekeimre. Jó iskolákba járattam mindegyiket, fontos emberek lettek. Sajnos, nincs idejük engem meglátogatni, a hordóban a bor elöregedik anélkül, hogy megkóstolnák, a túró a dézsában addig vár, amíg végül el nem osztogatom a szomszédok között, ne vesszen kárba. Hagytak nálam egy mobil telefont, hogy kapcsolatban legyünk, érdeklődhessenek az egészségem felől a késő esti órákban. Mindig megkérdezem, mikor jönnek errefelé, és bár hallom a hangjukon az idegességet, mikor a sok dolgukra hivatkoznak, mégis mindig felteszem nekik a kérdést. Azért, mert vágyom utánuk, és szeretném, hogy eljöjjenek. Értem én jól, nagyon elfoglaltak, és nem panaszkodom, örülök, hogy jól vannak.

 

      Mégis, különösen az ünnepek idején szeretném itt tudni őket, menjünk ki együtt az istállóba, segítsenek kihordani a trágyát, és vigyenek az állatok alá egy-egy öl szalmát. Úgy, mint gyermekkorukban. Milyen jól mulattak a juhokon, mikor sót vittek nekik, órákig tudták nézni az állatokat. Mindegyiknek nevet adtak, de másnap megváltoztatták, hogy azt sem tudtam melyiket miként szólítsam. Vajon emlékeznek még ezekre a dolgokra, vagy elfelejtették a városi zűrzavarban? Vajon még tudnának az összesepert levelekkel játszani, vagy felmászni a cseresznyefa legmagasabb ágára, vagy vederbe szedni a lekvárnak való szilvát? Igen, tudjanak — kívánom nekik lelkem mélyéből innen erről a világvégi tájról.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.