Meztelenül állok a tükör előtt. Oldalt fordulok, majd tovább. Visszanézek a vállam fölött. Kicsit lebiggyesztem a számat. Nem divatból, ahogy a közösségi oldalak csitrijei, valami mélyről jövő, valami meggyőződésből fakadó biggyesztés ez. Nem húzom be a hasam, és nem igazítok a tartásomon. Na jó. Mégis csak egy kicsit. Aztán vissza. Mert hát ez vagyok én, míg az arcom viszonylag jól konzerválta a mindig magamra erőltetett fegyelem, nyaktól lefelé kitombolta magát az idő. Ruháért rohanok. Már menet közben magam elé rángatok mindent, úristen, mit csinálok?
Garbóba húzódva ülök a fotelban.
Tavaly egyszer nem voltam szégyenlős. Beregisztráltam egy társkereső oldalra, és az első szimpatikus figurával közöltem, hogy meglehetősen defektes a lelkületem, szükségem volna egy terápiás partnerre. Nem kérette magát, de azért kissé elkerekedett a szeme, amikor egy óra múlva tényleg ott álltam a küszöbén. Este kilenc lehetett. Végigmértem, és levettem a cipőmet, hogy ne legyek magasabb nála. A türelmesnél is türelmesebb volt. Először is vacsorát készített nekem. A bort visszautasítottam, józanul akartam végigcsinálni. Éjfél is elmúlt, amikor átnyúlt az asztal felett, és megérintette a kezem. Még az abrosz is deres lett a kezem alatt, arcomból vélhetően az a kevés vér is kiszaladt. Fázni kezdtem, de képtelen voltam reszketni is. Meglepődtem. Ő mosolyogva annyit mondott: értem. Segítek. Mindenféléről beszélgettünk, mintha évek óta ismernénk egymást. Egy óra múlva átült mellém, és egyetlen ujjával hozzáért a combomhoz, kicsivel a térdem felett. Újabb óra telt el, míg megszoktam a közelségét annyira, hogy a teljes tenyerét a combomra tehesse anélkül, hogy megint szoborrá válnék.
Már világosodott odakint, amikor a nyakamba harapott. Nem jöttem zavarba, innen tudtam a műsort, és amúgy is: pár óra múlva visszaülök az autómba, és sose látom többet. Meg akart csókolni, de magasra emeltem a fejem, ő elveszítette az övét, hagytam. Nem volt kedvem semmi máshoz, csak hagyni. Tegye a dolgát, nem maradhatok ebben a letargiában. Érdekes orgazmus volt, felvezetés nélküli, szinte gépies, a gerincem ívbe feszült, mint ilyenkor rendesen, megmarkoltam a csípőjét, csendben se bírtam tovább. Meglepetést hagyott maga után. No lám. Így is lehet. A rájátszásig mesélt, kalandozott, ujjával körberajzolta a vonásaim, majd tovább a nyakamtól lefelé, és duruzsolva leltározott, milyen gyönyörű vagyok. Hallgattam. Nem tudtam mit mondani, az asztalnál már kibeszéltem magam. A nap egyre bátrabban sütött be az ablakon, és tudtam, hamarost megint a mellemre téved majd finoman a tenyere.
Kézen fogva vitt ki a kertbe. A levegőbe szagoltam. Kapor. Gyerekkori tavaszok kúsztak a torkomra, a nagyanyám veteményese. Visszavonhatatlan messzeségben. Megmásíthatatlan nincsben. Beljebb mentem a virágosba, hogy megtaláljam a forrást. Ő utánam jött egy marék cseresznyével. Pár szemet rögtön belém is diktált. Lélegeztem. Végigvitt a parkon, a házon, a készülőn is, beszélt a terveiről, s hogy ha legközelebb jövök, hova terítünk majd.
Hazaérve a géphez ültem. Írni akartam valamit. Néztem a szemközti szekrényt. Másnap, harmadnap, egy hét… aztán megszületett, mindenki szerette. Én gyűlöltem egyedül. Akkor odavittem a szemetest a szekrényhez. Rózsa, kapor és pár szem mattuló cseresznye. Ennyi.
Ülök a fotelban.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.11. @ 11:43 :: Nagy Horváth Ilona
