Úgy jártál eszembe,
mint szellővirágos tavasz
estéli nyugalmas családot
álmodó lelencnek jár gondolata,
halványult arccal,
tört üveg mögött,
torkomon a nehéz kéz,
fátylat húz szememre.
Hogy enyhüljön kín
idézett mosolyodba
mártott melegséggel
a könnyeid öleltem.
Hidd el, én jó vagyok!
Mégis önmagam
elől szaladok.
Azt mondom, – Jól vagyok!
csak tudod még kisgyerek,
ki izgatott beszédben lett
hamis tanúvá saját perében,
önmagát vádló bírája hitének,
rabmagány remények,
hogy benned hazára lel,
és az élet is életre kel,
úgy jártál eszembe
mint friss kalács illat,
mit forrón lehel a kemence,
mint éhes gyermeknek,
kit asztaltól taszítnak félre,
mert néki ritkán jut teríték,
és fekhelyén csak lidérc
álmot zihál az éj setét.
Néked lennék bármi,
ha szólítanál,
rám sose kéne várni.
Neked lennék
hidegben selyemsál
mi öleli hangodat.
Lennék leírt kedves szó,
és az okos gondolat,
ha gyötörne a bánat,
mosollyal festeném arcodat.
De, ha mindez kevés volna,
mert az élet végzi,
mi a maga dolga,
lennék urad is,
ha nem kell szolga,
akkor is a kívánságod,
lennék és…
Semmi soha nem változna.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.26. @ 10:58 :: Molnár Zsolt