Képzeletem már nem jön velem.
Oda.
Összegyűjtögetem levelenként
a csendet, őszi kosárravalóm,
hervadt fodrú, felsírt, kisírt
valóm. Zordabb ne légy, adj
pihenést. Pihegő lélekőr a jó is.
A pillanatnyi
lehetséges
szó szerinti
halott.
Valahol egyszer magamra lelek.
Ez ugye háttal állva készül el most,
a Napnak.
Már letörölted a palatábláról nevem?
Mehetek illúziókat tépni? S ha nehéz,
jöhet még keservesebb is, hát nekiülök,
eltépkedem, mit már cipelni nem ildomos
rágondolni sem, csak tépkedés közben
látom amint fonnyadó kezeim közt
búsan ül, magába roskad egy papírdarab,
lehajtom szamárfülét e versnek, erre
sincs szükség már, lopva még eszembe
jutsz.
Nem kívánok magamtól búcsúzni,
befejezetlennek hiszem,
ami nem kezdődik el
másban.
Milyen humoros.
Be sem fejezett
érzelmeimmel
viaskodok,
s hiába
engedem el –
maradnak.
A világ nincs HÁT
baj,
álmom
mégis eltűntél.
Sok szomorú óra vár.
Sápadttá, sovánnyá nevel.
Szemfényvesztés lenne, ha
ismét szelíden hívom rejtekéből,
simogatom megmaradt, sima lapomat.
Múzsám elhagyott. A papír érintkezik
érzéseimmel, végighúzom ujjaim.
Betűk helyett könnyek folynak,
ma nekem mindent szabad.
Szabaddá lettem ismét.
A fehér lap misztérium.
Régóta álmodtam bele, most
visszakérte az Úr. Hiszen
megértem, gyönge szálon csüng
a szerelem, röpte most
szárnyszegett madár, és csak
gubbaszt, akárha kályhamelegre
ítélte volna a tél, magában beszél.
Romlik szeme, másképp csipog,
csőre koppanása –
három pontra korlátozott…
*
U.I.: A sör habjában ne láss felhőt,
nem bújik többé oda egyetlen apró mosolyom
sem.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Marthi Anna
