Marthi Anna : Azt hiszem

Képzeletem már nem jön velem,

oda. Sok szomorú óra vár.

Sápadttá, sovánnyá nevel.

Összegy?jtögetem levelenként

a csendet, ?szi kosárravalóm,

hervadt fodrú felsírt, kisírt

valóm. Zordabb ne légy, adj

pihenést. Piheg? lélek?r a jó is.

Megfontolom, mi nem volt, de éltem.

S azt is mi volt, de élni alig volt

mersz, egyedül szeretni vagy inkább vele?

Ezt választja mind, ki van: pillanatnyi

lehetségeset, s futok szó szerint,

valahol egyszer magamra lelek.

Legutóbbi módosítás: 2011.10.14. @ 20:32 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1339 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak