Párizs ege alatt… IV.

Várt ez a város… befogadóan! Látnivalóival és szerencsénkre kedves, segítőkész, barátságos emberekkel. Nem mindenkinek adatik meg – vannak problémás turista utak, váratlan helyzetekkel. Mi a sors ajándékaként megkaptuk a kitárt karokat’ – kedves figyelmet, s ha rászorultunk, a tájékoztatást. ͍gy aztán Párizs szíve, érzékeny idegrendszere kitárult elűttünk… PÁRIZSI VILLANÁSOK – Negyedik kép *

 

 

 

Jöttünk és mentünk, engem pedig — aki megfogadtam, hogy az átlag turistától eltérő módon, már jó előre megtervezett témák szerint ismerkedem Párizzsal — útunk vége felé mégiscsak elkapott az ár! Sodort magával a város hangulata, és Ady Endre verssorai…

 

„Megállok lihegve: Páris, Páris,

Ember-sűrűs, gigászi vadon.

Pandur-hada a szájas Dunának

Vághat utánam:

Vár a Szajna s elrejt a Bakony.”

 

         Végig jártuk a Szent Genovéva 60 méter magas dombján emelkedő Panthéon-t — Diderot, Voltaire, Rousseau, Émile Zola, Victor Hugo, Louis Braile, Pierre Curie, Marie Curie — Párizs kiemelkedő polgárainak méltó temetkezési helyét. Sétáltunk, fotóztunk és békésen üldögéltünk a Luxemburg parkban. Később körülnéztünk a latin negyedben — ahova véletlenül tévedtünk, egy buszmegállót keresve — viszont megtaláltuk a Sorbonne-t és azt a bizonyos utcasarkot, ahol „lejt a járda”… a Rue Cujas sarkát. Kicsit beleélve magunkat a párizsiak életmódjába végre szemlélődtünk nyugodtan.

      Így történhetett, hogy csak kívülről fényképezhettük körbe a csillogó kupolájával impozáns, Invalidusok Dómját. Mire oda értünk késő délután lett és bezárt. Sajnálom, mert itt van a múzeumban a világ egyik legnagyobb harcászati gyűjteménye, Napóleon számos használati tárgya, valamint fotók idézik fel, drámai összeállításban az I. és II. világháború eseményeit.

      XIV. Lajos, a Napkirály építtette a katonai kórházat és otthont, ahol a beteg, rokkant, idős katonák — akár életük végéig — ellátást kaphatnak, a mai napig. A dómban vörös kőkoporsóban pihen Bonaparte Napóleon.

      A Georges Pompidou központ előtti  téren fiatalok tömege, zenélnek, uzsonnáznak, beszélgetnek — vidám, irigyelt, pezsgő hangulatban. Ez itt láthatóan, diákok találkozóhelye. Belül múzeumaival, modern látnivalóival különleges, de az épület kiábrándított! Nekem nem tetszik ez a kifordított’ építmény, amelynek homlokzatán futnak víz-, elektromos- és szellőztető berendezései, világoszöld, sárga, kék színű csövekben, elülső oldalán kívül, fedett mozgólépcsői. Mellette,  az Igor Sztravinszkij „Tűzmadár” című balettje által ihletett szökőkutat hosszasan jártam körbe, fotóztam, mert szokatlanul különleges. 

       Volt egy hosszú sétánk a Concord tértől végig a Champs-Elysées -n, a Diadalívig. A világ márkás cégeinek összes kirakatára vetettünk egy pillantást, ittunk kávét és használtunk — azonnal takarított illemhelyet, meleg kéztörlőkendővel, luxus áron.

       Szeretem a franciák öltözködési stílusát, fel is tűnt milyen természetesek a francia nők! Sokkal kevesebb az erős smink, mint nálunk, többen öltöznek egyszerű feketébe, miképp én is. Harmonikus színhatás, kellemes finom megnyilvánulások. Ez tetszett.

      Hosszasan tanulmányoztam a LIDO mősorát, majd egy-két vakuvillanás után — egy erős jobbfordulóval mégsem a kasszához, hanem a Diadalív-felé vettem az irányt.

      A Diadalívet december másodikán, Napóleon 1805-ös austerlitzi győzelmének évfordulóján érdemes megnézni, mert ilyenkor a Nap a Champs-Elysées és a Diadalív vonalán nyugszik le, gyönyörű fénykoszorút vonva az épület köré. Nem részesülhettünk a látványban, hisz egy borongós tavaszi napon voltunk ott. Tisztelegtünk Napóleon győzelmei előtt, az Ismeretlen katona sírján lévő örökmécsesnél. Pár fotó erejéig a La Defens negyedre is jutott időnk.

      Egy teljes napot szántam a számomra legizgalmasabbra — az 1900 -as párizsi világkiállításra vasútállomásnak épült és 1977 óta múzeumként működő, lenyűgöző Musée Orsay -ra, merthogy ott van minden, amiért rajongok…

      Az épület kívülről is szép, de belül a hatalmas tér és a fény láttán elakad az ember lélegzete. Megdöbbentő mennyi könyvekből, albumokból ismert látnivaló tárult elénk… Van Gogh erőteljes ecsetvonású önarcképei, az Arles-i hálószoba…, Manet Olympiája, Monet vízililiomai, Degas táncosnői, Toulouse Lautrec Jane Avril -ja, Renoir, sok képpel — köztük a Tánc Moulin de la Galetteben montmartre-i hangulatával, Paul Gaguen polinéziai képei… Ott vannak az impresszionisták — sok más egyéb mellett.

      Nem is én lennék, ha előbb nem a sok más egyebet néztem volna meg! Az értetlenkedő sürgetésre tudatosodott csak bennem, hogy ez olyasféle érzés, mint a végső beteljesülés előtti másodpercek. Valahogy így készültem az impresszionistákkal való találkozásra. Mit is vártam? Csodát? Megrázkódtatások sorozatát? Megkaptam! Ízlelgettem a festmények hangulatát, néztem milyen hatással voltak a művészek egymásra. Sokat olvastam róluk, és nem mulasztottam el megnézni itthon sem, ha volt egy-egy impresszionista festőket felvonultató kiállítás. Most viszont ott voltak az orrom előtt, valamennyien sorra kerültek. Zárásig maradtunk, és nem láttunk mindent.

      Nem lehet úgy hazajönni Párizsból, hogy azt mond… ismerem! Csak ismerkedtünk.

      Apróbb ajándékokért indultunk, és miután meg akartuk nézni a gyönyörű La Fayette áruházat bementünk hát. Gyöngyöt, gyöngyöt és gyöngyöt vettem — kislány unokáimnak, mert épp az volt a sláger náluk, no meg finom sajtokat a család többi tagjának. Magamnak is találtam kedvem szerinti ajándékot, egy 10 CD-ből álló albumot, az általam szeretett korszak francia chansonjaival.

       Az egyik leghíresebb párizsi áruház 1908-ban épült, igazán impozáns. Olyan híres tervezők márkái vannak itt, mint Chanel, Gautier, Armani és Lacroix. Inkább a fényképezőgépet kattintgattuk, mint vásároltunk.

        Végül — ahogy elterveztük, utolsó nap sorra került a 320 méteres híres vasszerkezet — az Eiffel torony, Gustave Eiffel kecses eleganciájú, mesteri műve. Sokféle országból érkezett emberrel — kis beszélgetésekkel, barátkozásokkal — hosszú sorban állás után, feljutottunk a legfelső szintig. Éreztük a torony enyhe kilengését, rengeteg képet készítettünk, csodáltuk fentről Párizst, a hangyányi embereket, a Szajna hídjait, a Trocadéro-t, a Concord teret, a Champs-Elysées-t, beazonosítottuk a már megismert épületeket, és ott olvastuk, hogy 1254 kilométerre vagyunk Budapesttől.

         A nagy Eiffel tövében egy fiú gitáron Georges Brassens dalát játszotta — a számomra oly szimpatikus Georges Brassens-ét, aki a mindennapi örömökről, bánatokról, szerelemről énekelt egy szál gitárral a kezében és tanította azt, aki a zenéhez, a dalokhoz kedvet érzett.

         A chanson születési ideje, a XIX. század első fele, helye a párizsi kávéház, és a párizsi utca — több közülük a forradalom idején keletkezett, hazafias.  Közel kerültek hozzám ezek az előadók, akik közül a legtöbbet e párizsi útra készülve ismertem meg!

       Piaf és Montand, mindig is kedvenceim voltak, de Brassens, Trenet, Brel, Ferré? A „balparti chanson” képviselői – mondják, és ez úgy viszonyul a hagyományoshoz, mint Koncz Zsuzsa, Kováts Kriszta, Cseh Tamás, vagy Zorán dala, egy „táncdalhoz”. Persze a táncdal ugyanúgy lehet értékes, szép — attól függően, milyen célból, mikor és mi ihlette alkotóját, hisz jó zenére táncolni öröm!

         A dalok, a versek, a művészetek és a csábító szép gondolatok! Rendszerint megállásra késztetnek, bár megy a történet tovább, a vége felé.

 

„Itt halok meg, nem a Dunánál.

Szemem nem zárják le csúf kezek.

Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen

Valami nagy-nagy,

Bús semmiségbe beleveszek.”

 

         A művészetek házát — Charles Garnier, III. Napóleon számára tervezett fényűző operaházát — az utolsó délután, késő estig csodáltam. A velencei tükröket, kristálycsillárokat, ezer gyertyafény visszatükröződését az aranyozott termekben! Ültem a puha, vörös bársony huzatú kanapén, átengedve magam az épület hangulatának. Lassan sétáltam fel a hófehér márvány lépcsősoron. Ünnepélyes hangulatban néztem végig a lágy, meleg színekben pompázó előadótermen, ahol megannyi világhíresség lépett már fel, maradandó emléket hagyva közönségének. Nekem ez az élmény most nem adatott meg. Mindent nem kaphatunk meg a sorstól!

         Ajándék volt ez a nyolc nap, és a búcsú sem volt fájdalmas. Láttam, amit láttam — megismertem, amit megismertem. S, amit nem? Nagy a világ. Van, aminek nem lehetünk részesei.

         Rutinos párizsiként metróztunk hazafelé. A Chatelet állomáson, átszálláskor gyökeret vert a lábunk, mert Brams V. Magyar Táncát hallottuk, amit egy kisebb, nyolc tagú zenekar játszott — mozgékony közönség előtt, nagy tapssal. Azért ez jó érzés volt… — egy kis honvággyal főszerezve.

        Később a RER szerelvényén, egészen a repülőtérig egy fiú tangóharmonikázott, néha csöndesen énekelve a “Sous le ciel de Paris”-t. A dalt, amit oly szépen énekelt Edith Piaf, Yves Montand, később Juliette Greco és Mireille Mathieu. A lágy dallam elkísért egészen a Charles de Gaulle Repülőtérig, és szól bennem azóta is, ha Párizsra gondolok…

 

 

Ady Endre

PÁRIZS, AZ ÉN BAKONYOM

 

Megállok lihegve: Páris, Páris,

Ember-sűrűs, gigászi vadon.

Pandur-hada a szájas Dunának

Vághat utánam:

Vár a Szajna s elrejt a Bakony.

 

Nagy az én bűnöm: a lelkem.

Bűnöm, hogy messzelátok és merek.

Hitszegő vagyok Álmos fajából

S máglyára vinne

Egy Irán-szagú, szittya sereg.

 

Jöhetnek: Páris szivén fekszem,

Rejtve, kábultan és szabadon.

Hunnia új szegénylegényét

őrzi nevetve

S beszórja virággal a Bakony.

 

Itt halok meg, nem a Dunánál.

Szemem nem zárják le csúf kezek.

Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen

Valami nagy-nagy,

Bús semmiségbe beleveszek.

 

Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,

Tisza kiönthet a magyar síkon:

Engem borít erdők erdője

S halottan is rejt

Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.

 

http://www.youtube.com/watch?v=XybsC829dsM&list=PLAZL0oT-C1zNTDCz9R99IFFt8N89yok4B

 

 

 

Szerző Király Valéria 40 írás
"Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek." [Móra Ferenc]

15 Komment

  1. Kedves Attila… éééés igazad volt! Én már tudtam miképp is néz ki a vége… szerettem volna érzékeltetni, miképp érzi magát az ember egy vágyott kultúrában – ahova lehet, hogy többet soha nem tér vissza – nyolc nap alatt… Valami bolond ár ragadja el…
    Azért jó, hogy valami átjött’ örülök… – végül is ezért írtam. Köszönöm! 🙂

  2. Ebben a részben átéreztem azt, amit a múltkor írtam. Az előbbi részekkel ellentétben, ahol mindenről volt valami mondanivalód, e rész már inkább felsorolás jellegű lett. Az olvasó előtt felvillan egy-egy kép, de mire élvezhetné, már jön a következő… ÃÂtjön viszont a csodálat, az egyedi élmény hangulata…

Hagyj üzenetet