Gyász terhelte a város apraja-nagyjának szívét, gombóc szorult a torkokba, mikor kitudódott – valaha legtöbbre jutott – városuk büszkeségének halála, aki a m?vészetek tárházában örök nyomot hagyott. Törpekecsi nevét végre a történelemkönyvek hasábjaira véste.
Iszonyatos munkahelyi baleset következtében, m?vészetének gyakorlása közben, tragikus hirtelenséggel
vesztette életét. Kegyeleti okokból soha nem vált világossá, mi is történhetett azon a szerencsétlen forgatáson, ahol a m?vészn? – tehetségével nem csak a várost, hanem a világ széles tömegeit okítón -, örökre ellankasztotta buzgó közönségét.
Törpekecsinek nála jelesebb szülötte sosem volt.
Iskolatársai úgy emlékeznek rá, hogy tizenöt évesen, mikor – a hatodik osztályt befejezve -, tanulmányait az alkotó kiteljesedésért abbahagyta, a hölgy az iskola éltanulója volt, legalábbis, ami a biológiát illeti, minden egyéb téren azonban leginkább az elégséges alsó határát súrolta.
Tizenhárom éves kortól felfelé nem volt fiú az iskolában, akivel ne gyakorolt volna. Nem lehet elég korán kezdeni! A komoly pályák céltudatos hozzáállást feltételeznek. Fáradtságot nem kímélve, naponta az órák közötti szüneteket is beleértve, minden szabadidejét felkészüléssel töltötte, hogy egykoron az lehessen, aki lett. Nem önös kivagyiságból, hanem elhivatottságból lett színészn?. Zsenge életkorára végigtarolta az összes, pornóágazaton belül kapható elismerést. Köztük a legmagasabbat!
Bizony kérem, Uszkár-díjas volt! Színészn? a javából, nem csöpög?s szappanopera, vagy agyonra untató – egyesek által önkényesen -, m?vészfilmnek nevezett balgaságokban, hanem valódi színészi kiteljesedés pódiumán, csodálatosabbnál csodálatosabb pornófilmekben tette közzé utánozhatatlan tehetségét, képerny? elé ragasztva mindenkit, aki nézni kezdte.
A város zokog nagy halottja után! Hamar döntés született, hogy ekkora személyiségnek a legközpontibb helyen illik szobrot állítani. Tulajdonképpen egységesen az egész városközösség támogatta, s?t önkéntes szorgalommal, egy alacsony görbe orrú, babérkoszorús fej?, köpcös, mellvértbe öltözött selejt lovasszobrát, amir?l már senki sem tudta kit is ábrázolhat, a múzeum készséggel az alagsorába fogadta, hogy helyet szabadítsanak fel a m?vészn? emlékének. Tették ezt bizonyos, kiolvashatatlan nev?, hídépít? gróf érdektelen tragacsszobrával szintúgy, amit az egyik iskola – olyan könyörületféléb?l -, fogadott hátsó udvarának eldugott sarkában.
A szoborkészítéshez pályázatot írtak ki. Bárki, aki magasztos m?vük létrehozására képesnek érezte magát, jelentkezhetett, megfelel? bíráló bizottság el?tt, akik a cél érdekében – természetesen társadalmi munkában – végezték cseppet sem könny? feladatukat. Mindössze napi 400 eurós – jelképes összegnek sem nevezhet? pénzecskét -, fogadtak el táplálkozási és szobabérleti számláik kiegyenlítésére.
Ekkora tragédia után, ilyen össznépi egyetértésben, természetes, hogy a szakma nagyjai bíráltak. Az elbíráltak fegyelmezetten vették tudomásul, ha kívül kerültek a körön.
Edömér úr, az elnök intett.
– Kérem a következ?t! Neve?
– Alakfalvi Botond.
– Nem hallottam még magáról. Milyen szobrászakadémiát végzett?
– Semmilyet uram.
– Alkalmatlan. Kérem a következ?t!
Botond kellemetlenül érezte magát. Kicsit odébb lépett, de mint egy lefagyott számítógép, nem tudott elmenni, csak figyelt.
– Neve?
– Szepesi Lénárd.
– Milyen akadémiát végzett?
– A Lamanaci Rögbec Szobrászakadémiát Kumbertonban.
– Nagyon jó ajánlólevél. Mutassa kérem a bizonyítványait! Remek! Valamilyen tervet, netán elkészült szobrának fényképét hozta-e?
– Szobrot hoztam kérem! Pillanat…
Gondosan kutatott, el?bb a zakó-, majd a nadrág zsebében, végül a farzsebében megtalálta és kivette.
– Íme!
– Csodálatos! Látszik a professzionalizmus, mind stilisztikailag, mind m?fajilag – mint ez ugye szobor -, tökéletes!
Botond ekkorra a lefagyásból visszamelegedett.
– Engedelmével, az egy egyszer? kavics!
– Ne okvetetlenkedjen kiselejtezettke!
– Tisztelettel, kétezer tizennyolc szobrom és ötszáz köztéri alkotásom után, jogosultnak érzem magam arra, hogy kijelentsem, azon a kövön a természeten kívül senki és semmi nem munkálkodott, sem csiszolást, sem pattintást, sem vésést.
– Természet! Látja, hiszen épp maga mondta ki, hogy a legnagyobb alkotó csinálta a szobrot!
– Uram, azzal a meggy?z?déssel jöttem ide, hogy emlékszobrot kell faragni, nem pedig természet alkotta csiszolt követ hozni.
– Nézze szobormunkás!…
– Szobrász volnék.
– Kérem szépen, az nem lehet, azok mi vagyunk, elméleti szobrászok. Aki csinálja, az szobormunkás!
– Bocsánatot kérek, azt akarja mondani, hogy ön még nem készített egyetlen m?alkotást sem?
– Természetesen nem. Minden alkotásom itt van a fejemben. Arra ne is gondoljon, hogy én saját kez?leg szoborkészítésig alacsonyodnék. Az olyan, mint az építészetben a malterkever? segédmunkás munkája.
Botondot teljesen meglepte az új információ, soha életében nem hallott még elméleti szobrászról és szobormunkásról. Tovább akadékoskodott volna, mert több mint igazságtalannak érezte az eljárást, de az elnök kitessékelte.
– Nézze uram, kegyeleti szempontokra hivatkoznék. Ha másra nem, a m?vészn?re legyen tekintettel! Hagyjon minket dolgozni, hogy miel?bb emlékm? születhessen városunk mindenkori legnagyobbjának.
Botond kiszédelgett a teremb?l és elindult valamerre. A zs?rizés folyt tovább.
– No kérem, mutassa még egyszer azt a szobrot! Csodálatos Lénárdkám! Idefigyelj, itt nincs se kamera, sem egyéb felvev?eszköz, de beszélj csendesen. Tiéd lesz a pályázat úgy 99+1 százalékban, ha neked ez elegend?.
– Már hogyne volna Edömér bátyám! Milyen feltételek mellett?
– Els?sorban egy ilyen kiemelked? alkotáson nem szerepelhet a neved, tehát felezünk. A száz millió eurós röhejdíjból – egyesek sikerdíjnak nevezik -, ötven az enyém, ötven a tiéd.
– Edömér bátyám, én még soha nem csináltam szobrot, mint azt tudja mi elméleti szobrászok vagyunk, én ugyanúgy, mint maga…
– Reméltem is Lénárd! A következ?t tudnám javasolni. A kompozíció kiötlését azért meg tudod csinálni, mint elméleti szakember, remélem?
– Meg, meg Edömér bátyám!
– Alkotóként az én nevem fog díszelegni a talpazaton.
Lénárd meghökkent.
– Nem kell úgy elkeseredni, ötven millió euró rengeteg pénz!
– Való igaz Edömér bátyám, nem számít, kinek a neve virít ott, az emlék fontos igazán. Nyugodtan legyen az Edömér bátyám neve, én azzal a csekélyke ötven millióval elleszek, de ki fogja megcsinálni a szobrot?
– Hát ez az fiam! Futás ezután a Botond nev? szobormunkás után, megegyezel vele tíz százalékban.
– Edömér bátyám, ugye nem akarja, hogy a száz millióból ötvenet magának, tízet meg neki adjak?
– Az nem a te pénzed fiam, hanem a városé. Tudniillik, ha belegondolsz negyven millió euró akkora összeg, amit ha van egy számológéped sem tudsz felfogni agyilag!
– Meggy?zött Edömér bátyám!
– Még egy aprócska dolog, kellene még húsz százalék a zs?ri többi tagjának.
– És akkor maradok vacak húsz millióval?
– Javasolnám, másodpercek alatt gondolkodj el azon, van-e olyan egyéb tevékenység az életben, ahol ennek az összegnek a tíz-, vagy százezred részét is valaha megkeresed.
– Nem látom esélyét, úgyhogy maradok az igen becsületes húsz millió eurós összeggel. Rohanok, hogy meggy?zzem az ügynek, ezt a Botondot. Akkora bolond nem lehet, hogy tíz millióért ne csináljon meg, egy szobormunkáshoz mérten grandiózus munkát.
– Majd értesíts a fejleményekr?l!
Lénárd rohant és az ott szédelg? Botond el?tt lecövekelve, bánatosan együtt érz? szemekkel közölte.
– Barátom, szeretne tíz millió eurót keresni?
– Mennyit?
– Tíz millió eurót.
– Mit kellene tenni érte?
– Egy darab szobrot összehozni. Tudja, ezt a pályázati kegyeleti szobrot.
– Van valamilyen ötlete?
– Arra a lovas szoborra gondoltam, amit eltávolítottak. Szerintem a m?vészn? is megérdemelne egy hasonlót.
– Körvonalazná az ötleteit?
Lénárd körvonalazta, Botond mérlegelt.
– Itt a kezem, tíz millióért megcsinálom. Egy kérésem van, a nevem ne szerepeljen az alkotók között.
– Az ki van zárva, az enyém sem fog.- szólta el magát Lénárd.
– Az meg hogy lehet?
– Az már az én dolgom. A tíz milliót tekintse borítékoltnak, arra kérném, várjon meg, hogy a részleteket megbeszélhessük. Van még néhány szavam az elnök úrral.
Lénárd visszarohant, mint kugligolyó a bábukat úgy döntötte fel a sorban várakozó szobrászjelölteket.
– Edömér bátyám, minden rendben. Maga ötven, a zs?ri húsz, én is húsz, a szobormunkás tíz. Nyugodtan kihirdetheti az eredményt, ha ezzel meg nem sértem.
– Nem kapkodom el fiam, de két órán belül meg lesz. Menj és beszéld meg vele, hogy a szobor három héten belül ott álljon a f?téren a nevemmel ékesítve!
– Err?l biztosítom igen tisztelt Edömér bátyám.
