dr Bige Szabolcs- : Felmagzott petrezselyem

Szívjál falusi levegőt, ne kornyadozz itt a poros udvaron, meg a macskaköves utcákon. *

 

 

 

 

  Vargyas Áron bátyám, édesapám unokaöccse, régebben vincellér minőségben szolgált, de hogy a szerencse mellé szegődött, a maga ura lett saját, jó két hold szőlővel, három hektár szántóval, takaros házzal s mindennel, ami ahhoz kell. Még a nagyfiának, Imrének is épített téglaházat, kétszobásat, ott a kert végében, de kijárattal a köves útra. őszire felhúzták a falakat, a cserepek is a helyükre kerültek – így várta az új ház a tavaszt. Addigra a falak jól kiszáradnak, lehet vakolni, ajtót-ablakot berakni, s a nyári jó időben kívül-belül meszelni. Kisasszonynapjára már be is költözhet az új gazda, és még asszonyt is hozhat a házhoz, ha közben meg találna nősülni.

      Még azonban nem tartunk ott, mert amit el szeretnék beszélni, az azon a nyáron esett, mikor még csak az alapokat rakták le az Imre házához. Én éppen náluk nyaraltam, végezvén az elemi iskola harmadik osztályát, s alig vártam, hogy kezdődjön a negyedik, legyek én is kiskirály, mert az úgy van — legalább is a mi iskolánk tájékán —, hogy „első osztály pacalista, másod osztály biciklista, harmad osztály nagy szamár, negyed osztály kiskirály” No, ez éppen így van! Ezért vártam az iskolakezdést, és nem nagyon törődtem a vakáció örömeivel. Szüleim észre is vehettek valamit, mert egyik reggel, csütörtök volt éppen, piac nap — jól emlékszem —, így szólott édesapám:

       — Csomagolj váltóruhát, száras cipőt, olvasó könyvet s némi játékot, mert ebéd után jő érted Áron bácsi. Akkorra végez a piacon, és kiviszen magához a hegyre, két hétre. Szívjál falusi levegőt, ne kornyadozz itt a poros udvaron meg a macskaköves utcákon.

      Ezt jól megmondta, nem is volt mit válaszoljak rá, hanem kaptam magam, s egy tarisznyába betettem szépen az új olvasó könyvemet esti művelődés végett, valamint az esős napokra való kilátással a kis fából való vonatomat, amit születésnapomra kaptam keresztanyámtól Margit nénitől. Láttam, a ruhanemű gondját édesanyám magára vállalta, mert a váltóruhát, s az egyéb szükséges dolgot bele rakta egy olyan bőrönd féle alkalmatosságba, ami papírmaséból készült, de rendes sarok volt rajta, meg kapcsos zár. Vulkánfíbernek becézték. Ki tudja, miért?

      Áron bátyám meg is érkezett pontban tizenkettőkor. Éppen harangoztak a Fehérpapok templomában, amikor benyitott a konyhába. Engem felkapott, s kétszer, háromszor feldobott a levegőbe, pedig lehettem úgy húsz vagy huszonöt kiló, ő meg szilimán, vékonypénzű ember, de úgy látszik kemény erő szorult bele.

      Tetszett nekem az efféle üdvözlés, hiszen jómagam légtornásznak készültem, mióta családilag ellátogattunk húsvét után a városban szereplő cirkuszba. Előbb megijedtem, amikor olyan borzasztó magasban megláttam a csillogó ruhába öltözött leányokat-fiúkat, de ahogy megkezdődött a műsor, egyik ámulatból a másikba estem, és nyomban elhatároztam, hogy én is ilyen légtornász leszek.

      Áron bátyó aztán lerakott a földre, s mi mind leültünk ebédelni.

      — Vigyázz magadra, fiam, nehogy híredet halljam! — szólott szigorúan édesapám, miután elhelyezkedtem a saroglyában, a puha szénára terített pokrócon.

      Két veres ló húzta a könnyű szekeret. Az volt, mert hiányoztak belőle a káposzták, s egyéb zöldségek, gyümölcsök, amivel errefelé jövet megterhelték. Áron bátyám is felugrott a bakra, s csettintett a lovaknak, mire azok indultak is, hogy csak úgy zörgött a szekér a macskaköveken.

      Amint a város határát elhagytuk, trappra váltott a két veres, hogy úgy repültünk, mint a szélvész, a szekér meg nagyokat szökött a köveken, kátyúkban.

      — Mennek, mint a tüzes istennyila! Ugye? — büszkélkedett a gazdájuk. — Semmi pénzért oda nem adnám őket, hiába mondják, hogy veres kutya, veres ló, veres ember egy se jó! Én így szeretem őket amilyenek, s még én magam is veres vagyok. He! — kacagott nagyot a végén.

      Még magasan járt a Nap, amikor megérkeztünk. Katica néni lelkendezve fogadott, s mindjárt kínált is vacsorával, jó túrós puliszkával, s zöldhagymával. Ez igen csak ízlett nekem, hiszen otthon ilyesmit nem sokszor eszünk. Különösen, ami a zöldhagymát illeti, hiszen nálunk az udvaron nem termett csak virág, nem úgy, mint a Katica néni kertjében, ahol akkora ágyás zöldhagyma volt, hogy alig látszott a vége. Más zöldség is teremett ott: murok, petrezselyem, káposzta, karalábé sóska, spenót, meg nem is tudom még mifélék.

      Jó napok köszöntöttek rám. A nagy kertben s a ház mögötti szőlőben kedvemre játszhattam, tekereghettem. Megismerkedtem a gyerekekkel is. Imréről már szóltam a házépítéssel kapcsolatban, s most tudtam meg, hogy már katonavégzett férfiember, de olyan barátságos, mint akármelyik korombéli gyerek. Az öccse, Jancsika, velem egyidős, a leánytestvére, Katica, most végezte a nyolcadik osztályt, s nem tudja hová tegye magát — tovább tanulni nem fűlik a foga, de férjhez menni még túl kicsi. Így aztán itt lóg a ház körül, segít az édesanyjának a háztartásban, a kertben, és nincs senkihez egy jó szava. Egy szóval, bakfis. Nincs is vele mit foglalkozni!

      Jancsikával ellenben nagy egyetértésbe kerültünk. A birtok, mármint a szőlő és gyümölcsös kinyúlt egészen a hegy derekáig, ahol nagyszerű játéknak való helyekre bukkantunk. Rátaláltunk a nagy mogyoróbokor mögött egy régi pincére, akkora boltíves bejárattal, mint egy templomkapu. Bent sötét fogadott, alig mertünk beljebb menni néhány méternél. Az alján egy ér csörgedezett jéghideg vízzel, s a kijárat után eltűnt a kövek meg a mogyoró gyökerei között. Meg is hálálta az öntözést a bokor, mert olyan dús, magas hajtásokat hozott, hogy teljesen eltakarták a pincebejáratot.

      — Holnap ide visszajövünk gyertyával, gyufával — jelentette ki Jancsika, s úgy is tettünk.

      Este elmondtuk Imrének, mire bukkantunk rá, s ő felvilágosított minket, hogy az a régi boros pince, de a hegyomlás eltörölte az utat, úgyhogy újat kellett építeni a hegyoldalban, a ház mögött. Ez a régi pedig akkora volt, hogy a boroshordókat szekérrel vitték be, és a végén úgy ki lett tágítva, hogy ott a szekerek meg tudjanak fordulni. A hívatlan vendégek ellenében nagy vaspántos kapu zárta, de azt lehozták az új pincéhez, így most üresen tátong a bejárat.

      A vasárnap a család közös napja volt. Katica néni kivételével mind lementünk a faluba, a templomba, meghallgatni az istentiszteletet, s mire visszatértünk, készen várt az ünnepi ebéd. Számomra nagy élmény lett belőle, mert bort eleddig soha nem kóstoltam, s most a sült után egész pohárral kaptam.

      — Ízlik-e? — kérdezte Imre látva, hogy az egészet egy húzásra megittam.

      Mondtam, hogy igen, igazán. Hát, hogy ne ízlett volna, mikor olyan finom aromás, édes volt, amilyent még málnaszörpben sem kóstoltam!

      — Kérsz még? — élénk bólogatás volt a válasz, és Imre újra töltötte a poharamat.

      A harmadik után olyan vidám lettem, hogy még! Kacagtam mindenen és mindenkin, még a csitrivel is mertem csúfolódni.

      — Hencegő hercegnő! — mondtam kacagva, s a többiek is kacagtak, ahogy ködösen láttam.

      Ez volt az utolsó emlékem az ebédről. Már haladt le a nap, amikor a vetetlen ágy tetején felébredtem. Szandálomat valaki lehúzta, és betakart. Csak Katica néni lehetett…

      Ezzel el is telt az első vasárnapom Vargyas Áron bátyáméknál. Másnap, hétfőn, az egész család a mezőre ment valamilyen sürgős munkát elvégezni. Csak Jancsikát és engem hagytak itthon. Ételt hagytak a kamrában. Hideget. Meleget majd, ha haza jönnek, Katica néni készít. Hogy reánk szakadt a nagy szabadság, azt se tudtuk, mihez fogjunk, csak ténferegtünk az udvaron, kimentünk a régi pincéhez, de semmihez nem volt kedvünk.

      — Gyere, kapáljuk meg a kertet! — szólalt meg hirtelen Jancsika.

      — Kapáljunk! — lelkesedtem.

      Azért kicsit féltem ettől a munkától, mert soha sem csináltam ilyent, de ezt ódzkodtam a barátom orrára kötni. Különben végül mégis kiderült, hogy azt sem tudom mi fán terem a kapálás, hiszen még azt sem tudtam, hogyan kell kézbe venni egy kapát.

      — Inkább gyomláljunk. Azt kézzel is lehet, nem kell hozzá szerszám — jött elő az újabb ötlettel Jancsika.

      Ebben meg is egyeztünk, és nekifogtunk rendet teremteni a zöldséges ágyásokban.

      — Hű, nézd meg, mekkora itt a burján! — mutattam a hagymaágyás melletti területre.

      — Ki sem látszom közülük! — nevetett Jancsika.

      Nem sokat teketóriáztunk, nem kerülgettük a munkát, hanem két marékra fogva növényeket ügyesen kirángattuk a földből. Szaporán haladtunk, s hamarosan jókora halom domborodott az ágyás végében. Délre az összessel végeztünk. A jól végzett munka büszkeségével mentünk be ebédelni. Kenyér, kacsazsír, zöldhagyma volt a menü, és utána friss kútvíz…

      Késő délután érkezett haza a család elég jól kifáradva, éhesen, szomjasan. Mikor Imre meglátott, érdeklődve kérdezte, mivel töltöttük a napot.

      — Gyomláltunk! — jelentettem büszkén.

      — Hmm! Nocsak! — hümmögött a hírre.

      — Nézzen ide, Áron! — kiabált a ház mögül Katica néni. — Nézze meg, ezek a gyerekek mind kitépték a magnak való petrezselymet s murkot!

      Áron bácsi elképedve nézte a pusztítást, amit a veteményeskertben végeztünk.

      — Azt hittük, burján — makogta Jancsika.

      — Mit csináljak most veletek? — állt elénk mérgesen.

      — Jól el kell őket fenekelni! — javasolta tele „jóindulattal” a hencegő hercegnő, de leszavazták.

      — Holnap ügyesen kiterítitek a verem tetejére mindet, süsse meg a nap, hátha még beérnek a magok. Ez lesz a büntetésetek! — zárta le a vitát Áron bátyám.

      Azért szép volt az a vakáció!

 

Legutóbbi módosítás: 2011.10.02. @ 09:23 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.