Megcsillant száján sok féltett szó,
szánni, bánni, ma már mire való…
Hallgatott, mint némaság a puszták ölében,
esti körkép, régi emlékek keretében.
Lábában dübörgés, szívében dobbanás,
klasszikus érzések, csókos vallomás…
Ajka vörös alkony, nagy és dús kapuja,
nem várt mást, csak aki becsukja.
A gondokat szögre tettük,
nyelve élén csendes bet?k,
s csak a néma szeme színe tudta
mire gondolt; szúrta bordám ámor nyila…
Legutóbbi módosítás: 2011.10.23. @ 12:00 :: Csonka János