Bakkné Szentesi Csilla : Halkuló idő

Fotó: susan38a-Fotóház *
Puccini

 

 

Az utca éled, mintha nem is félne

az elmúlástól – hozzá mikor tér be -,

pedig szőkül a nap, ronggyá hasad már a fénye,

halkul a dal, egyre messzebb ring zenéje.

 

Minden arcnak nyílik valahol egy ablak

jó-reggeltre, végül isten-nyugosztaljra.

Nyújtózkodik, világot nyit ma is a reggel,

sötétséget oszlat, mire a Nap felkel.

Körbeszegi, dúsan csipkézi a szélén,

közepébe hímzi százszínű szépségét.

Míg tart a fonál, kedvét semmi nem veszejti,

 – dolga végeztével másnapig felejti.-

De belefájul már a mozdulatlan tájba

az őszbe fordult sejtek, színek kavalkádja,

és úgy teríti a hó szememre a fátylat,

hogy észrevétlen vakul öröm és a bánat.

Ritkul a vágy bennem a teljes egészre,

örülök, ha maradt egy kevéske része.

Ha rebbenésnyit érint, én attól is félek,

szikrát olthat szele a leskődő sötétnek.

 

Még dobbanásnyit éled, lélegzik a dallam,

míg a könyörtelen idő elnyeli, ne halljam.

Az ablakon át tőlem szökik ma az ének,

ám holnap megint másnak halkul el az élet.

Legutóbb szerkesztette - Bakkné Szentesi Csilla
Szerző Bakkné Szentesi Csilla 294 Írás
Retus nélkül (részlet) az indulási oldalon elfogynak a csokrok, a kezek másnak intenek. a fékcsikorgás fel-felébreszt, s míg igazítok a gyűrött időn, fejemet még ráhajtom a zakatoló szívverésekre. a vonatfütty felvág néhány eret, de már nem értem lángol az ég. tüzét alig érzem. elfordulnak a mosolygó tekintetek.