Az utca éled, mintha nem is félne
az elmúlástól, – hozzá mikor tér be -,
pedig sz?kül a nap, ronggyá hasad már a fénye,
halkul a dal, egyre messzebb ring zenéje.
Minden arcnak nyílik valahol egy ablak
jó-reggeltre, végül isten-nyugosztaljra.
Nyújtózkodik, világot nyit ma is a reggel,
sötétséget oszlat, mire a Nap felkel.
Körbeszegi, dúsan csipkézi a szélén,
közepébe hímzi százszín? szépségét.
Míg tart a fonál, kedvét semmi nem veszejti,
– dolga végeztével másnapig felejti.-
De belefájul már a mozdulatlan tájba
az ?szbe fordult sejtek, színek kavalkádja,
és úgy terít a hó szememre a fátylat,
hogy észrevétlen vakul öröm és a bánat.
Ritkul a vágy bennem a teljes egészre,
örülök, ha maradt egy kevéske része.
Ha rebbenésnyit érint, én attól is félek,
szikrát olthat szele a lesk?d? sötétnek.
Még dobbanásnyit éled, lélegzik a dallam,
a könyörtelen id? leinti, mint karnagy. – Fentebb is van gyenge rím, de ez itt, a versvégen meglehet?sen frekventált helyen van. A sor elejét nem mondom meg, elvégre a te versed, de a vége „míg leinti halkan”-nal tiszta lenne.
Az ablakon át t?lem szökik ma az ének,
ám holnap megint másnak halkul el az élet.
