Teherkocsik verték fel a port, csikorogva fordultak ki egy fekete kapun. Gyuri ott menetelt karnyújtásnyira, nevetett is felé és ő hiába kiáltott, ajkán nem szólalt meg hang, hiába akart hozzá szaladni, lábai is mintha odanőttek volna az utca kövéhez. A zúgás egyre erősödött, elviselhetetlenné vált. Kínlódva akarta befogni a két fülét, de sehogy’ sem érte el… Mintha ólomsúlyokat kellett volna emelgetnie. Aztán a katona hirtelen eltűnt a szeme elől, elnyelte valami ott termett gödör…
Mariska úgy riadt a verejtékes álomból, mint akire rákiáltottak. A ház felett egy repülő zúgott el, fülsértő recsegéssel, olyan alacsonyan, szinte le akarta pöccinteni a kéményt…
Nemrég – a kovászolás után – kicsit végigdőlt az ágyon, rögtön el is aludt.
Most arca az átnedvesedett párnába fúródott, keze belekeveredett a takaróba.
Nehezen eszmélt. A szobában a derengés még csak erőtlenül próbálkozott körülrajzolgatni a bútorokat.
Lecsukta és összeszorította a szemhéját, hogy az álmot hozza vissza még, hátha úgy tovább láthatja Gyurit. Talán közelebb jön, megérintheti kicsit, csak egy kicsit… Csak érezni a teste melegét…! Csak egy percig…
Helyette a mély sötétség a szemhéjak mögött… és ez, a mindent átható lisztszag van, ami könyörtelenül visszataszította a valóságba.
– Hol vagy most? – jajdult fel félhangosan. – Miért nem érzem, hogy gondolsz ránk? Talán már nem is élsz? Gyurikám, élned kell… úgy hiányzol!
Ahogy a gépzaj eltávolodott, hallhatóvá vált Magduska békés szuszogása, amin túl egy jellegzetes, surrogó hang kúszott be az udvar felől…
Lelépett az ágyról, elhúzta a függönyt. Az udvar ébredezett már az őszi derengésben. A Nemes-ház falával párhuzamosan, a kis zöldséges kert folytatásában sorakozó, két méter magasra szabályosan keresztbe rakott méterfa előtt állt a fűrészbak, és a rajta átfektetett hasábot egy fiatal férfi fűrészelte szépen, ütemesen, ahogyan kell: Egyik karjával a rönkre támaszkodott, a másik kezében a fűrész minden erőlködés nélkül, könnyedén dolgozott, akárha nem is fában, hanem egy lágy anyagban mélyedne engedelmesen, egyre lejjebb-lejjebb. Alatta a földön a fűrészpor már hegyes kupacban…
Megdörzsölte a szemét: – Ez nem a Papa, de nem is egy napszámos… Ez a Zsótér! – döbbent meg.
Megigazította a kislány takaróját és halkan kiment. Margit már a dagasztó helyiségben tüsténkedett.
– Te, ez mámeg hogy kerül ide? – intett Mariska a fűrészelő felé.
– Apám az este sokáig beszélgetett vele a kisajtóban. Hamarosan elmegy az őrs, de ez nem akar. Kiugrik. Munkát keres, meg akarná húzni magát minálunk.
– Pont itt?
– Mi bajod vele? Köll a segítség, mink egyedül úgyse bírjuk… Nem dógoztá eddig ölöget?
– Én nem bánom! – vonta meg a vállát Mariska.
Délután, ölében Magduskával, a szomszédék rádiója mellett ült. Mindig szívesen ment be hozzájuk hallgatni a zenét, és tetszett neki, hogy Ágneske kedves hangjával mindent a rádióval együtt énekelt. Mégis főleg a híreket várta nagyon.
A faluban kevés háznál engedhették meg maguknak a rádiókészüléket, ahol volt, ott kitették az ablakba és az emberek az árok partján ülve hallgatták a híreket, amíg a front közeledtével be nem kellett szolgáltatni a készülékeket. Aki ”böcsülettel” bevitte a községházára, annak nem volt mit az ablakba rakni. Aki meg nem szolgáltatta be, az nem tehette ki többé…
Bemondták, hogy babakelengyét gyűjt a Zöldkereszt a magyar apróságoknak, mint ahogy meleg alsóruhákat a Vöröskereszt, a kemény orosz télben harcoló katonáinknak. Azt is, hogy tollkabátokat varrnak nekik szorgos asszonykezek…
Arankával együtt meghallgatták, meg is beszélgették. Aztán kicserélték tapasztalataikat, a kicsik fejlődésérnek apró jeleit, újdonságokat, tudnivalókat: Hogy hogyan fogadták a feles tejet (vízzel hígított elsőfejős tehéntejet), meddig kell ezzel pancsolni még, mikor kaphatnak már teljes tejet, és mit kell tenni, ha jön a foguk… Aztán amikor elindultak a kicsik, az első lépéseik, az első érthető szavuk örömét. Milyen kár, ezekben nem gyönyörködhet Magduska apja! Minden beszélgetés Gyurinál kötött ki.
– Azt remélem, hogy egyszercsak bemondják, hogy a sebesülteket hazahozták és azután pár nap múlva itthon lesz. Amíg nincs holttá nyilvánítva, addig én várom, de még annak se hinnék, pedig már nem érzem annyira azt, hogy él.
– Addig mindig van remény, amíg nincs róla értesítés. Valahol egy kórházban lehet… ki tudja, mekkora volt az a sebesülés? – tűnődött a másik asszony.
– Gyűlölöm a háborút! Bárhová ment volna, csak oda ne!
Képet vett elő. Ujjával simogatta.
Gyuri húszévesen
– Nézegetem ezt a fényképét, amit még ’39-ben csináltatott Romhányban. Tessék csak megnézni, Magduskát le se tagadhatná:
Egy öntudatos, dacos, ifjú ember nézett rájuk a képről.
– Csakugyan, mennyire hasonlít! Istenem, itt milyen fiatalka! Reméljünk Mariskám, hogy egy napon betoppan. Ehhez a gyönyörű hajas-babához! – emelte karjába a pici lányt, akinek aranyszínű, göndörödő haja mellett ugyanolyan az arcocskája, beszélő szeme, mint annak a fiúnak, ott a képen.
– Soha többet nem látom én már!!! – Mariska hirtelen olyan zokogásban tört ki, hogy anyu kiküldte Ágneskéjét játszani:
– Semmi baj, kislányom, csak Mariska régen kapott levelet. Ha azt meghozza a posta, megint veled fog énekelni…
*
Árpika és Magduska együtt növekedtek, voltak napról-napra okosabb, értelmesebb apróságok. Egyforma fehér mackót kaptak nyuszifüles sapkával, amikbe öltöztetve inkább kis fehér bocsokra hasonlítottak, ahogy együtt estek-keltek. És azonnal legörbült a kis szája a másiknak is, ha az egyik sírni kezdett.
Mariska gyakran vitte át a lányát, hogy Aranka felügyelete mellett tudja biztonságban, mert miután neki mosni, vasalni, takarítani kellett, és a pékségben előforduló mindenféle dolga mellett még papával a szőlőbe is menni, késő estig ott kapálni, kötözni.
*
Úrnapi körmenethez készült a falu. Minden évben ugyanazoknál a házaknál építettek virágsátort a bejáratok elé. Hevenyészett oszlopokat vertek le a nagykapu szélességében, ágakkal áthidalták, az egész oldalát és tetejét vastagon borították zöld lombokkal.
Ölszám hordta mindenki a rengeteg kerti virágot, belül azzal bélelték a zöld lugast, az elejét pedig a legszebb virágokból font füzérekkel szegték.
Nagyon szívesen üldögélt Ágneske a serénykedő, ügyes kezű asszonyok között, figyelte, hogyan lesz kezük nyomán színes virágfal a vékákban tornyosuló, illatos halmazokból.
Kis asztalkát helyeztek a sátor belsejébe, rá patyolat terítő került, amin a legszebb, díszes virágvázák és gyertyatartók közé állított kereszttel emeltek oltárt.
Azokat kint lehetett hagyni napokig, onnét soha el nem veszett belőlük semmi.
A körmenet elején fehérruhás kis koszorúslányok hintették az összegyűjtött rózsa-szirmokat, karjukra akasztott kosárkából. Ministránsok mormolták a szertartás szavait és lengették füstölőiket, tömjén illatával töltve meg a levegőt. Baldachin alatt vitte az arany szentségtartót a teljes díszbe öltözött pap, aztán rövid misét tartott minden zöldsátorban.
Ebben a háborús esztendőben minden családnak volt katonája, vagy éppenséggel már hősi halottja. Az ima őszintén, hittel, az ének forró könyörgéssel szállt az ég felé az áhítatos lelkekből, szeretteik életéért vagy lelki üdvösségéért.
*
A posta épülete mellett lévő ”Méterárú Bolt és Szabóság” vezetőjével, Breier Irénnel Aranka és sógornői is jó barátságban voltak. Egy szép napon, fekete, göndör hajú kislányt vezetett át a pékházba, hogy Ágneskével és a két kicsivel játsszon… Azt mondta, mától Zsuzsi az ő kislánya és ezután itt fog élni velük.
Zsuzsit hamar megszerette Mariska is, Magduskát rá lehetett bízni, ügyesen vezetgette, tologatta a kocsijában. Ágneskének mondókákat tanított, babáinak apró ruhákat varrtak együtt.
A falhoz dobálta a labdát, jó magasra, hogy mire leér, el tudja mondani a dobáshoz tartozó kis rigmust:
– Egykettőre, perdűlőre… – közben hol egyet-kettőt kellett tapsolni, hol megperdülni. A tíznél „pofozni” kezdett a labdával, miközben hadarta: – Tíz-tíz, tiszta víz, ha nem tiszta vidd vissza, majd a cica megissza.
Új kis barátnője csak ámult, hogy soha nem ejtette el a piros pettyest.
Vagy kötéllel ugrált:
– Egy: érik a meggy. Kettő: feneketlen teknő. Három: te leszel a párom. Négy: barna kislány hová mégy – és így tovább, aztán a tízhez érve itt is szaporázni kellett a szökdelést, gyorsabb mondókára.
Ebben a faluban a rossz hírek, a sok gyász és egy német invázió ellenére is békés volt még az élet, nem látszott a megszokottól sokban különbözni. Az emberek dolgoztak, a háborús eseményeket csak távolról érzékelték. Nem fogyott ki az élelem, csak az otthonra begyűjtött cukorral kellett spórolni. Az igaz, hogy a borbélyüzlet kuncsaftjai közül hiányozott a férfiak derékhada, de akik oda jártak, azok éppúgy megtárgyalták a sokasodó német csapatokat a nyugati határon, mint a futballmeccsek legújabb eredményeit, hogy hogyan rúgta be tizenegyesből a gólokat az ellenfél kapujába Sárossy doktor és Ónódy.
Az órás nagyapa minden híradás után nyugtalanabbul rótta a métereket lánya konyhájában a bejárati ajtó és a kredenc között.
Mióta az USA mégis belépett a háborúba és az angol-amerikai csapatok Olaszország felől közeledtek, teljesen biztos volt abban, hogy Magyarország kilép. Feltétel nélküli megadásról beszélt és bízott abban, hogy Churchill előbb-utóbb az oroszokkal szembe fog fordulni.
– Papa kérem, a szovjet előbb ideér, mint az angolok. Hiszen már a Kárpátoknál van. Ha pedig a német megneszeli a mi hűtlenségünket, akkor megszállják az országot – vitatkozott csüggedten a veje. – Ahogy a nyilasok, úgy az SS sem fog itt kesztyűs kézzel bánni a magyarral.
– Na, ezektől mentsen meg minket Mária!
Nem értette, de nem is szerette ezeket hallani az unoka, azt hitte, ha nem beszélnek róla, semmi baj nem is lehet. De beszéltek, minden nap, míg egyszer apja, borotválás közben, a kuncsaft arcáról lehúzott szappanhab kupacot futtában törölgetve kézfejéről, be nem szaladt a lakásba, hogy a rádiót bekapcsolja.
– Mi történt? – ijedt meg Aranka.
– Nem tudom még, de azt mondják merényletek történtek a németek ellen és ez jó ürügy, hogy megszállnak minket.
Este erről újra lehetett vitatkozni, hogy volt-e merénylet vagy csak kitaláció az egész.
*
Március végére elsöpörte az ország viszonylagos nyugalmát a katonai és a politikai felfordulás. A nyilasoktól még az is félt, aki soha egy szalmaszálat sem tett keresztbe.
Két ozorai családról félve suttogtak, gyakran hangzott el róluk a szó, hogy ők nyilasok és a kislánynak feltűnt, hogy a frontról hallott hírekről, többé senki nem mert hangosan beszélni.
Az iskolában Emi néni, az elsősök tanító nénije – aki a nagyobbacska lányokat hasznos gazdaasszonyi ismeretekre is tanította – a kézimunkaórát gyorsan feloszlatta és a hátsó kijáraton sürgetve küldött haza minden kislányt, mert a nagykapun német oldalkocsis motorok száguldottak be hatalmas robajjal és szétvetett lábbal álló tiszt széles mozdulatokkal irányította őket:
– Lósz, lósz!
Az eddig csak hallomásból riogató háború bemutatkozott. Még csak annyira, hogy sejtette embertelen arcát, de ennyi is bőven elég lett volna.
Aztán jött Zsuzsi, és egy hatalmas sárga csillag éktelenkedett a kabátkáján.
– Miért van ez rajtad? Vedd le, nem szép, sőt szerintem nagyon ronda – mondta őszintén Ágneske, de ő komolyan nézett, nem válaszolt semmit.
Este a szülei figyelmeztették, hogy ne szóljon erről többé, mert Zsuzsikának se tetszik a csillag, de viselnie kell. Ezt egyáltalán nem helyeselte, mégis el kellett hallgatnia, érezte, amit anyja mond, a’mögött megbújik valami súlyos titok.
Egy napon a házuk három nőtagja a deszkakerítés felett nézett ki az utcára. Ő egy lentebbi résen kukucskált, hiába akarták elküldeni onnét… Érdekelte, a felnőttek mitől lehetnek úgy megrémülve.
Kintről zűrzavaros hangok jöttek be. Valaki jajveszékelt.
– Nem vihetik el, itt a kikeresztelési okmány!!! – És rohanva lebegtetett valami papírt Sommer doktor bácsi felesége, akit ilyen ziláltan öltözve ő még nem látott soha.
A túloldali vizesárok szélén három csendőr állt, teljes díszben, közömbös arccal, feszesen, szuronyos puskájuk szigorúan meredt a szomorúan beborult égre, mintha fent sem találták volna helyeslésre méltónak, amit itt lent láthattak.
Rózenspitz nénit – (Vagy ahogy ő hívta, a kedves Spicnénit, aki neki mindig adott olyan cukorkát, amiben valami édes, ragacsos lé volt és mondta, hogy – Egyszerre! mert különben a blúzodra folyik. – Ezért azt ő akkor egyszerűsítve elkeresztelte ”egyszejjé”-nek, aztán az elnevezés éppúgy rajta is maradt a cukorkán, mint a nénin) – egy negyedik, marcona csendőr lökdöste.
Aztán néhány sötét egyenruhás jött, akiknek szalutálva jelentett valamit a marcona. Ekkor az úttesten már egy csoport ácsorgott, nem mindenkit ismert, de köztük voltak a szintén boltos Erdősék, a doktor bácsi, a férfiszabó Róderék, sőt még a Breier nővérek is az ő Zsuzsijával együtt.
Anyu hirtelen felkapta kislányát az ölébe, beszaladt vele a lakásba, becsukta az ajtót és gyorsan maga elé kötötte a kötényét, előkapta a krumplis kosarat, hogy meghámozza a levesbe valókat. Nem mert kérdezősködni a megszeppent Ágneske, mert mintha nagyon mérges lett volna anyu a zöldségekre… Csak este hallgatta ki, hogy elvitték a falu zsidó lakosait a pincehelyi gyűjtőhelyre, amit gettó-nak hívnak.
Onnét aztán egyetlen ember tért vissza pár nap múlva. Aláírást gyűjtött a község az orvosáért, amit valami csoda folytán elfogadtak…
A falu doktor bácsija megmenekült a deportálástól.
– Apu, megmondanád, az mit jelent?
– Hogy mégsem kell elmennie…
– Azért, mert zsidó? Az valami rossz? – Kérdése hiábavalónak bizonyult, pedig lett volna még kíváncsiskodni valója.
– Nem kislányom, semmi rossz, az csak egy vallás, ők másképp imádkoznak, mint te. Most ne kérdezz ilyeneket. Egyszer majd megérted.
Meg kellett tanulnia, hogy sokszor a hallgatás az okosabb dolog.
Egyszer hatalmas vita, hangoskodás szakadt meg hirtelen az üzletben. Az udvari ajtó közelében játszott, ezért feltűnt neki a hirtelen támadt, teljesen szokatlan, kuka csend, hát még közelebb húzódott, bekukucskált.
Ugyanolyan sötétbarna inget látott – amin szerinte több szíj volt a kelleténél –, sötét nadrágot, sapkát, amilyent múltkor az utcán, amikor elvitték Zsuzsit. Amin még jobban megakadt a szeme, a mereven előre lendített kar, ami lefelé fordított, összezárt ujjú tenyérben végződött, mintha a távolban valamit akarna érinteni, de ott nincs semmi.
– Kitartás! Éljen Szálasi!! – kiáltotta felvágott fejjel a barnainges, és utána ugyanúgy állt, mint az utcán a múltkor. Azóta tudja Ágneske, hogy a szétvetett lábak a hatalom fitogtatása, a fölényes erő jelzése, ijesztgetés akar lenni.
– Heil! – ugrott fel egy kopott kis emberke, ugyanúgy előre dobva a jobb kezét… a többi kuncsaft mintha csak mormolt volna valamit. Magában már majdnem kuncogni kezdett, de aztán valamiért megszeppent. Apu feltűnően elfoglalta kezeit a porcellán szappanozó-csészével és furcsa, hadaró hangon, túl gyorsan vágta ki:
– Kitartás. Tessék parancsolni M….. úr! Máris szabad vagyok – és felvágta a bőrpárnát, azaz megfordította, mint minden vendég után az újabbnak.
Ettől lett olyan csend az üzletben? Ilyen csak vasárnap délután és a hétfői „borbélyünnepnapon” szokott lenni, amikor az utcai spaletta ajtók zárva voltak és az udvar felé szellőztették a frissen takarított, felolajozott helyiséget. Hirtelen senkinek nem akadt semmi elmesélni valója, amíg a barna inges férfi ott ült a forgószékben. Pedig ő megkérdezte:
– Mi újság van errefelé, Pataki úr?
– Minden csendes M….. úr kérem – felelte halkan apu, a borbély.
*
A nyár valami ismeretlen feszültségben telt, esténként fények villantak az ég alján, aztán egyre sűrűbben és hosszabb ideig tartóan. Aggodalommal nézte a nép ezt, a nemkívánt tűzijátékot.
Néha olyan alacsonyan söpört el egy vagy több gépmadár – éktelen zúgással a fejük felett –, hogy azt hihették, felakadnak a templom tornyába. A Kálváriára kirendelt őrszemekre egyszer géppuska-tüzet nyitottak és egy ozorai ember ott meg is halt. – Ő lett a falu első ártatlan, polgári áldozata a háború pogány oltárán.
Lövészárkot ásni rendelték az embereket, a családok addig retteghettek a hozzátartozójuk életéért, amíg azt haza nem vezérelte a jó sorsa. De ezt a szolgálatot megtagadni, egyenlőt jelentett a szembeszegüléssel, amit a nyilasok úgyis azonnal megtoroltak volna.
Ilike, a fodrász húga a postáról minden délben átment testvéréhez. Kicsit súgtak-búgtak a hírekről, a fiatalka leventék sanyargatásáról és még a lehetséges behívásukról is. Minden gyereket nem sikerült jól elbújtatni…
Arról is suttogtak, hogy dunántúli falvakat ürítenek ki, hogy így mentsék a polgári lakosságot arra az esetre, ha az a zóna harctérré válik, mert nagy lesz a pusztítás.
Nem igazán hitte, vagy fel sem mérte mégsem a nép, hogy tényleg akkora veszély is jöhet rájuk.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
