Kertész Éva : Becstelen szerelem 2.

*

2.

 

 

Most döbbenek rá, hogy észrevétlenül illantak el az életünkből a bensőséges csendek. Azok a mindent feloldó, lelket melengető falusi esték. Azóta motorok, autók és nagy gépek zaját szoktuk meg úgy, hogy közben elvesztettük a szépséges hangulatok varázsát. Minden felbolydult, minden megváltozott, s ami elveszett a múlt ködében, azt utódainknak már elmondani sem érdemes, mert meg sem értenék. Ma már mindenki rohan, törtet céljai elérése érdekében, s nem ér rá, nincs módja meglátni, megélni a szépet. Az ember miközben épít, rombol. Ha mást nem, lelket. Tönkre teszi azokat a szépségeket, melyeket a természet alkotott. Sajnos önmagát is. De amit megéltem, nekem fenntartó erő, szép, vagy fájó emlék, gazdagabb vagyok általa.

Honnan jönnek most elő ezek a régen elfeledettnek hitt emlékek? Hiszen már senki nem emlékszik az elejére, a hőskorra. Még én sem. S, ha ma nem fut felém a múlt Helén hangján, ha nem követeli Kata, hogy emlékezzek rá, talán nem is gondolom soha végig, amilyen nehezen indult az élet, hasonlóképpen a barátságunk.

Ma már nevetséges, és megmagyarázhatatlan, megindokolni sem tudnám, hogy tulajdonképpen mi bajom volt vele, hogy ennyire megmakacsoltam magam? Elvégre nem bántott meg, legfeljebb bután viselkedett. De normális helyzetben, más esetben ilyesmin egyszerűen átléptem. Vele kapcsolatban viszont valami belülről jövő ellenállást éreztem. A túlöltözöttsége bosszantott volna? Nem lehet. Hiszen abban az időben kevesen voltak nálam nem elegánsabbak. Micsoda butaság! Még ma sem értem. Itt ülök, beharapom a szám szélét, és egyszerűen nem értem azt az Antóniát, aki akkor voltam. De tudom, hogy nem tartottam rá igényt, és bőszített, hogy rám akarják erőszakolni.

Az asszony járkált egy kicsit a lakásban, szüksége volt erre a mozgásra, hogy felfrissüljön. Papucsot váltott, ivott egy kis teát, aztán odaállt ismét az ablak elé, bár kinn változatlanul sűrű volt a köd. Befelé fordult, a szoba belseje felé, csípőjével a radiátort támasztva. Álla a tenyerében, s már megint visszafele élt.

Nem akartam Katával a barátságot, mégis létrejött. A véletlen hozott össze bennünket egy kórház udvarában. Akkor már én is jól öltözött voltam. Másként mint ő, de elegáns. Lélegzetelállítóan szép volt. És mosolygott. És önmagához képest kedves volt. És hívott.

– Most nem térhetsz ki előlem! Most pedig el kell jönnöd hozzánk. Bizonyítsd be, hogy nem sértettelek meg olyan nagyon, amikor először láttál, hogy ki ne engesztelhesselek. Gyertek utánunk. Ha nem haragszol, jössz.

Még a szavam is elállt ettől az invitálástól. Tehát tudta, hogy sértő volt! Jó, akkor vége az ellenállásnak, gyerünk.

        

*

 

Már felvitte isten a dolgunkat, ez idő tájt autón jártunk. Már tizenöt év telt el békében. Javult a gazdasági helyzet. A mienk is. Nekünk új autónk volt, az övék erősen használt. Mit használt? Vacak. Miként annak idején a motor.

Az asszony mosolygott magában. Mulatott az emlékein. Látta maga előtt az elaggott fekete Opelt. Szinte letérdelt az autó a porban. Mintha kíméletért esdekelne. Olyan mély volt, hogy szinte minden rögön összetörte az alvázát.

Arra az autóra még ma sem lehet gondolni nevetés nélkül. Beleülni meg egyenesen életveszélyes vállalkozásnak tűnt. Én voltam a legfőbb szószólója annak, hogy az Opelbe bele ne merészeljen ülni, akinek kedves az élete. Na és ki volt az, aki először ült bele? Hát persze, hogy én. Kórházból kellett volna hazahozni, de Bálintnak halaszthatatlan hivatalos dolga akadt. Megkérte hát Kálmánt, fuvarozna haza. Ott ültem mellette az első ülésen, és bár beszélgettünk, de végig szorongtam. Furán rángatott a kocsi, Kálmán erősen kapaszkodott a kormányba, amikor egy árva kereket láttam előttünk jobbra iparkodni. Meg is kérdeztem:

– Miféle mesebeli kerék bolyong előttünk?

Kálmán fogcsikorgatva rángatta balra a kormányt, mert erősen vágtattunk a jobboldali árok irányába, amikor az utolsó pillanatban meg tudta állítani a kocsit.

– Az én jobb első kerekem önállósította magát – mondta rekedten, és izzadságban fürödve ráfeküdt a kormányra. Én magam nem is érzékeltem, hogy életveszélyben voltunk, mert mire felfogtam, már csak röhöghetnékem volt. Kinek járt a szája? Nekem. Ki úszta meg Kálmán autóját? Én.

Ez az ütött kopott öreg csühögő tulajdonképpen teljesen megfelelt Kálmán eleganciájának, Katától azonban végképp idegen volt. De akárhogy gondolkodom, az igazi meglepetés a lakásukban fogadott. Vártam a csodát. A díszmagyart, a csipkét, a sujtást, a brokátot, a ragyogást. Ehhez képest, ami fogadott: nagy semmi. Egy régi hálószoba, néhány roskadásig zsúfolt könyvszekrény és a nagy tisztaság. Nekik még most sem volt annyijuk, mint nekünk házasságunk elején! Volt viszont csodálatos herendi porcelán a terítéknél, és nemes kristályok. Szíves vendéglátás és gazdag kínálat.

Hogy én milyen zavarban voltam! Kata fanyar kedvessége, különlegesen drága eleganciája, Kálmán harsány boldogsága és topis igénytelensége – zavarba ejtő volt. Pontosabban volt valami zavarba ejtő az életükben, csak nem tudtam magamnak megmagyarázni, mi is az. Igazából ma sem tudom.

A házaspárról pillanatok alatt kiderült, hogy szenvedélyes kártyások, már szedték is le a terítőt az asztalról, pillanatnyi szusszanást se engedve osztották a lapokat az én Bálintomnak. Még csak eszükbe sem jutott, hogy életemben először vagyok náluk, az ő követelő meghívásukra. Csak ültem a sarokban, és néztem. Megbabonázva figyeltem őket. Igen. Szinte éreztem is őket. Megrendített, ahogy ezek hárman elszálltak a játék szárnyain. Tudtam, és tudomásul vettem, számukra én most nem is létezem. Mint ahogy volt is. Akkor, abban a pillanatban ez a tény nem zavart. Később rettenetesen ingerelt, ha Kata beült a férfiak közé, és soha nem volt tekintettel sem rám, sem senki másra, ha kezébe vette a lapokat. Szenvedélyes kártyás volt. Igazság szerint úgy szűnt meg számára a világ, hogy a gyerekeit is a szomszédasszony látta el észrevétlenül ilyen esetekben. Kálmán megszervezte, megfizette ezeket a szolgáltatásokat, de azt hiszem, hogy egyben zavarta is a tény, amiért fizetett. Noha ezeket a körülményeket együtt alakították ki, mi több, ő tanította meg kártyázni is, később a Kata számlájára írta, a felróható hibák közé. Ez már csak válásuk idején lett hibája, addig erényként könyvelte el, mint mindent, amire rászoktatta.

Mindig elcsodálkoztam, milyen fantasztikus vonzása volt Katának Kálmánra. Nem volt egyetlen olyan ötlete, gondolata, amit ki ne elégített volna szolgaian. Minden divatbemutatóra Pestre vitte, ráadásul nem azért, mert kérte, hanem mert örömét lelte benne ő maga is. Megvette neki a legkülönb ruhákat, kosztümöket. Úgy öltöztette, mint kislány a babáit. A legrangosabb helyekre hordta, eközben ő paraszt maradt. Jó és rossz értelemben egyaránt.

Paraszt szülei mindhárom gyermeküket úrnak nevelték. A legöregebb fiú pap lett. Magába szívta Debrecen szellemiségét, műveltségét, a cívisváros tisztességét és puritánságát, de egy kicsit ő is Fazekas maradt. Fazekas nagytiszteletű úr! – Milyen jó lett volna! – mégsem lehetett azzá, amire oly nagyon készült. A kor, amelyben élt, tanári pályára terelte. Megbüntette volna „fiatalkori botlását” még a fiaiban is. Ő a család békéjét választotta. A fiai jövőjéért odaadta a saját jelenét. Kiváló pedagógusnak mondták. Egyszerű méltósága, sokoldalú ismerete, retorikai készsége, a gyermekek ösztönös tisztelete, mind tanári pályáját szolgálta. Kultúrember volt, tiszteletreméltó tudással, ismeretanyaggal, s mégis volt benne valami, amiből tudtam, éreztem, hogy visszahúzza oda, ahonnan elindították.

Anna a középső még csak művelt sem volt, de konok erőlködéssel bizonyította egész életében, hogy az. 

Kálmán mindent megkapott a jó hírű gimnáziumtól, amit egy jó eszű tanuló magáévá tehet. S őrá ragadt minden ismeret a világon. Úgy tudta a latin grammatikát, mint a magyar nyelvtant. Magas szinten. Beszélt görögül, latinul, angolul. Fantasztikus mennyiségű könyvet olvasott össze. Szisztematikusan fogyasztotta a magyar, s a világirodalmi alkotásokat, azon kívül, hogy naprakész volt az állatorvosi szakirodalom anyagában. Tisztessége pedig megkérdőjelezhetetlen. De hát, paraszt maradt. Méghozzá a lompos fajtából, nem a nyalkából.

Később már jó szabók öltöztették, de ruhát viselni nem tanult meg soha. Még a pénzt is kár volt kidobni arra az öltönyre, amit ő kezdett el hordani. Úgy állt rajta a legszebb szmoking is, mint tehénen a vitézkötés. És a szó jó értelmében, miért, miért nem, viselkedni sem tanult meg igazán. Képtelen helyzetekbe került, s ezáltal hozta környezetét is.       

Hol is volt randevúm velük? Hogy felejt az ember! Igen. Együtt mentünk Pestre, de különváltunk, mindenki intézte a saját ügyeit. Valahol a belvárosban találkoztunk. Ha jól emlékszem, az Apostolok étteremben. Fáradtan érkeztem, alig vártam, hogy megpihenjek egy kicsit. Amikor benyitottam, Fazekas Kálmán doktor úr állt az egyik hatalmas csillár alatt kigombolt nadrágkorccal. Bolhát keresett. És fogott is. Eltűntem a mosdóban.

Parlagi. Ez a szó illett rá. Különös módon Katát ez nem zavarta. Ő ugyanolyan elragadtatással kötődött hozzá, mint első szerelmes éjszakáján. Nem látott, nem hallott, nem vett észre semmit, ha azt az ő szerelmetes párja cselekedte. Annyi bizonyos, hogy hatalmas vonzása volt Kálmánnak is Katára. Meg is tett neki mindent. Mindent elkövetett érte. Ragyogó háziasszony és anya volt. Amíg kártyát nem érintett. De hát, kártyázni is ő tanította meg! Csak éppen túl jó tanítványnak bizonyult. És a hülyeségeiben is partnerére lelt benne. Nem kérdőjelezett meg semmit, sőt, mindent elfogadott. Ha Kálmán este ötkor kitalálta, hogy ökörfark levest óhajt enni Szegeden, Kata beült mellé az ócska Opelbe, de előtte kölcsön kért a szomszédtól annyi pénzt, amennyiből megjárták Szegedet.

Kálmán hallatlanul sokat dolgozott, tehát sok pénz fordult meg a kezén. De csak megfordult. Nem volt Istennek annyi pénze, amit el ne költöttek volna. Egyik legmegrendítőbb és tragikomikusabb élményem volt, amikor egy délben Kata belibegett hozzánk. Napsugaras jelenség volt. Karcsú bokáját aranylánc ölelte, dereka körül röpködött sokszínű, bő szoknyája. Kék szeme szikrázott aranybarna hajkoronája alatt. Csak úgy besétált hozzánk a közeli főútról.

– Hogyhogy egyedül vagy Kata? Csak nincs valami baj?

– Csak egy apróság. Leállt az autó a sarkon. Nem tudunk tovább menni.

– Hova indultatok?

– Görögországba.

Bálint úgy meglepődött, hogy majd lenyelte a cigarettáját.

– Ezzel az autóval?

Egyetlen szóval felelt, és nevetett:

– Igen.

– De hát madzaggal van benne a motor felfüggesztve! Gondoltatok rá, mennyi bajotok lehet ezzel a ronccsal idegen nyelvterületen?

– Igen.

– És hol akartok lakni?

– Az autóban. Varrtam rá függönyt.

– Az más. Ha van függöny, egy szavam sem lehet. Engedj meg még egyetlen tolakodó kérdést! Hol akartok mosakodni?

– A tengerben.

– És hol étkeztek?

– A kipufogón megmelegítjük a konzerveket.

Bálint bólintott:

– Értem. Logikus. Akkor most légy szíves elmondani, mi az én feladatom?    

– Kérlek, menj ki Kálmánhoz az országútra, és segítsd helyzetbe hozni a kocsit.

És az én férjem hóna alatt egy gombolyag cukorspárgával, hümmögve kiballagott Kálmánhoz műszaki erősítésnek. Istenem! Hányszor elmesélte, hogy amikor belenézett Kálmán mellett az autó belsejébe, az összekötözött alkatrészek között a kövesutat látta. Komoly erőfeszítésébe került, hogy visszafojtsa harsány nevethetnékét. Kálmán szorgosan dolgozott, s végül siker koronázta tevékenységét. Az autó készen állt a nagy útra.

És megjárták Görögországot! A napfényes Hellaszt, ahogy Kálmán mondta nevetve. Aludtak abban az istentelenül kényelmetlen autóban elfüggönyözve, fürödtek tenger–öblökben, és mindent megnéztek, ami elérhető volt számukra a fennmaradt antik világból. Rázkódtak úttalan utakon, de eljutottak Kréta szigetére, s boldogan idézték Homérosz sorait: “Közepében a borszín tengernek, szép dús partját a habok körülöntik…”  Megnézték  Olimposz szobrait, minden időket túlélő oszlopait. Eljutottak Athénbe, megcsodálták a delphoi kincsesházat, s az Athéné tiszteletére emelt templomot. Ették a büdös kipufogón melegített konzerveket, de annyi élménnyel gazdagodtak, hogy egész életemben irigyelni fogom azt a merészséget, amit én akkor bizony vakmerőségnek tartottam, és kinevettem.

Hogy mi a különös az egészben? Az Opel kitartott mellettük. Pontosabban kitartott a határig. De ott megállt. Kálmán szerelte, a határőrök tolták, de a kocsi úgy döntött, ő nem gurul vissza magától a szocializmusba. Szegény Kálmán bármit tett vele, az autó makacsul állt. Végül két ország határőrsége emelte át azon a sávon, ahol már nem okozhat nemzetközi bonyodalmat, s ahol megvárhatta, míg gazdája szerelővel ment érte.

 Ők maguk vonattal jöttek haza a határtól. Roppant jókedvűen, élményektől gazdagon, napbarnítottan. Kálmán csak vigyorgott:

 – Látod Bálint, hogy nincs izgulni valóm az autóm miatt? Oda visz, ahova akarom, s ráadásul üzembiztos. Sőt garantálom, hogy az én kocsimat nem lopják el.

 

*

 

Ilyenek voltak. Folyton az autóban ültek, állandóan úton voltak. Ezt az állatorvosi munkakörrel igen körülményes lehetett összeegyeztetni. De megoldódott valahogy, mert baj sosem volt a csatangolásaikból. Kálmán akkor is nagyvonalúnak bizonyult, ha a munkaköri adminisztrációról volt szó. Ezzel rendszeresen felbőszítette Bálintot, aki viszont túlzásba vitte a Kálmán szerint értelmetlen munkát. Bálint állandóan azt bizonygatta, hogy marhaság, amit elvárnak tőlük – ami igaz is volt –, Kálmán pedig teljes nyugalommal hajtogatta; Ne vitatkozz a hülyékkel! Üss a hasadra és csináld! Csak az időt pazarolod el, meggyőzni úgysem fogod a “fejeket”.

 Hogy mikor dolgozott Kálmán, azt nem tudom, de biztos, hogy rengeteget. Feltehetőleg éjjel, meg hajnalban, csak a jó Isten a megmondhatója. Hihetetlenül nagy munkabírása volt. És még arra is jutott ideje, hogy Kata múltja után kutasson. Arról a múltról úgy hallgattak, mint az igazi felnőttek. Vagy az összeesküvő gyerekek. Jóval később tudtuk meg az egész történetet.

        

*

 

Kata szüleit bűbájos embereknek ismertük meg. Siklósi bácsi több nyelven beszélő, világot járt szállodaportás volt. Korábban konyhafőnök. Isteni finomságokat kreált és tanított meg nekünk. A kicsi, ősz Joli néni egyik szerettétől a másikhoz tipegett, mintha a lélegzetét osztaná meg egyszerre mindenikkel. Kata igen késői gyerek lehetett, mert jócskán nagyszülő korúak voltak. Melegség, biztonság, nyugalom áradt belőlük. Mi is szerettünk hozzájuk menni, szerettük azt a közeget, amelyben éltek. Jobbak lettünk tőle. Ki gondolta volna, mekkora bűn terheli lelküket. Ha elvakult szeretetükben egyáltalán felfogták, mit követtek el.

Az asszony elmerengett az újabb emlékeken. Körmét foga alá illesztve egyetlen pontra révedt. Már a fotelban ült. Fáradt lábát fázósan maga alá húzta, pedig meleg volt a lakásban. Beledidergett az emlékekbe.

Milyen sokáig hallgatott Kata a rá nehezedő megfejthetetlen emlékek terhétől! S mennyire óvta az ő öregeit a felismeréstől, hogy rájött a titokra. Elvégre érte éltek. Ő volt a mindenük. Hogyan is lehetne nekik szándékosan bánatot okozni? Csak akkor zokogta el nekem keservesen, milyen nehéz hazugságban élni, amikor már biztos volt benne, hogy kitárul előtte a múlt kapuja, s megtudja, mi a valóság.

Tulajdonképpen Kálmánhoz is így kötődött elsődlegesen, hogy fiatal lányként őt avatta be minden szabad gondolatát betöltő titkába, s ő volt az, akivel együtt keresni, vallatni kezdték a múltat. Ő lett az egyetlen bizonyosság az életében.

Sose hittem volna, ha nem tapasztalom, hogy mekkora lelki nyomás az az emberen, ha nincs tisztában a helyével, a saját személyével, ha nincsenek tanúk által megerősített emlékei. Gyökértelen. Aki ezt nem tapasztalta meg, meg sem értheti.

Öt éves lehetett, amikor a pesti körfolyosós bérház egyik konyhájába bekéredzkedett a nyitott ajtón. Máskor is szeretettel fogadták, most is kedvesek voltak vele. Egy számára idegen néni is ült a helyiségben, s az ő kilétére tett fel kérdéseket. Érezni lehetett, hogy korábban lakóként élt ebben a környezetben. Mikor a háziak megmondták neki, hogy a gyermek a Siklósiék kislánya, tűnődve mondta:

– Érdekes, amikor utoljára látogattam ide, még nem volt itt a kislány.

Senki nem vette észre, hogy valami súlyos hiba történt. Ez az ártatlan kétkedő mondat volt az, amely elindított Katában egy egész gondolatsort. Ez volt az a pillanat, melytől tudatosodni kezdett benne, hogy körülötte valami titok lappang. Hogy ő nem olyan, mint a többi gyerek. Itt kezdődött el befelé fordulása, ettől kezdve figyelt azokra a jelenetekre, amelyek már korábban is elő–előtűntek a semmiből. Ismét látta, és egyre gyakrabban látta azt a hatalmas kertet, melyben oly jó volt lenni. A dús bokrok, a terebélyes fák elrejtették őt jóízű játékok közben. Emlékeibe bevillant egy fiatal, karcsú barna asszony képe, aki lengette őt egy hatalmas fára szerelt hintában, miközben egyik hatalmas fa árnyékában egy kisfiú homokozott. Oda–odaszaladt hozzá – mert már tudta, hogy ő volt – s valamit mondott, a homokozóra mutatva. A szép barna néni ilyenkor megsimogatta a fiúcska fejét is, meg az övét is. És ez nagyon jó volt.

Mindig ugyanazt a képet látta. Mindig ugyanaz a kert jött elő, mindig ugyanaz a néni, ugyanaz a fiú. A végén már azt is tudta, biztosan tudta, hogy a testvére az a másik gyermek, a néni pedig az anyja.

Nagyon sokáig tartott – évekig –, amíg összeállt a kép benne, de azt már tudta, biztosan tudta, hogy valamit elhallgatnak előtte, amit neki tudnia kell. És azzal is tisztában volt, hogy a titok közelébe csak kerülő úton fog eljutni. Elkezdett hát rafináltan érdeklődni: Milyen idő volt, amikor őt hazahozták? Milyen volt az első pólyája? Hány órakor született? Mennyi idős volt, mikor felállt, eljárt, melyek voltak az első szavai. A kérdéseket nagy–nagy szünetekkel tette fel, és a válaszok nagyon eltértek egymástól. Nem csak egyik–másik szülő válaszolt másképpen, hanem ugyanaz is rendszeresen tévedett. Tehát, nekik sincsenek pontos emlékeik születése körülményeiről, ami annyit jelent, hogy anya nem lehetett ott, amikor ő a világra jött.

– Hogy lehetnek a felnőttek ilyen buták, hogy nem veszik észre a gyerekek apró furfangjait? – kérdezte tőlem Kata egyik alkalommal, amikor önmagáról mesélt. – És hogy lehetnek olyan ostobák, hogy nem tudják azt a nagyon kézenfekvő tényt, hogy a gyermeknek igazság kell, és cinkosság, meg összekacsintás a szülővel. Mert ez a biztonság. Látod, csak a gyerek okos a nagy dolgokban. A felnőtt már vak.

 

        

 

       folyt. köv.            

 

Legutóbb szerkesztette - Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 95 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.