Szeibert Éva : Hullahegyek… na én megyek… 2. rész

…folytatásos rémregény…
Az érthetőség reményében ajánlatos az első résszel kezdeni! *

 

 

 

 

Azt gondoltam, hogy templomi pályafutásomnak befellegzett, de tévedtem.

Anyám Kújtor Gáspár bácsit kérte meg, hogy értem jöjjön a kórházba.

Kicsit tartottam az öregtől, aki nem kímélte ezeréves Zsigáját, ahogy feleségét és barmát se! Minden hétvégén átrendezte a kocsmát is, ilyenkor a faluból többeknek gipszeltetni támadt kedvük az ügyeleten.

Rozzant batárjában dugig volt pakolva a hátsó ülés kukoricával, az anyósülésen egy zsákban választási malac visított. Ölembe vettem a jószágot, oszt úgy zötyögtünk hazafelé. Megnézhettem aztán új trapper farmeromat, tiszta disznómocsok lett.

Gazsi bátyó szívélyesen búcsúzkodott a házunk előtt. Szívlapát tenyerével néhányszor hátba vágott mondván:

— Osztán vigyázz a piával öcskös!

Rám kacsintott véreres szemével, ami alig látszott borvirágos orrától, aztán segítségnyújtás nélkül cserbenhagyott, miközben én majd kiköhögtem a lelkem.

Már kezdtem kikecmeregni a fuldoklásból, mikor Lajtos Maris néni ugrott rám. Rítt a hálától és össze-vissza ölelgetett a boldogságtól, hogy megmentettem az életét. Mentegetőztem, hogy én nem csináltam semmit, de hajthatatlan volt, továbbra is szorgalmasan hálálkodott és azzal fenyegetőzött, hogy imába foglalja a nevem.

Végre előkerült Édesanyám, aki kiragadott Maris néni karmaiból. Egy kicsit ő is megropogtatta a csontjaimat és bementünk a házba, ahol meglepi várt. A tisztaszobában ünneplő tömeg fogadott, úgy éreztem magam, mint valami nemzeti hős. A sokaságban ott láttam a tanácselnököt, az orvost, a párttitkárt, az állatorvost, az iskolaigazgatót és a körzeti megbízottat. Egyetlen idegen arcot láttam csak, egy középkorú reverendás embert, mint kiderült ő az új plébánosunk. Szép kövér ember volt, dús tokával megáldva.

Ő mondta a pohárköszöntőt:

— Kedves Hívők! Itt vagyon ez a fiatalember, aki Isten házában, Isten segedelmével, Isteni sugallatra visszaénekelte Lajtosné Kopasz Máriát az életbe. Ezt a fiút az Isten is templomi embernek teremtette… Istennek legyen hála. Hallottam milyen megrázó erejű hanggal áldotta meg őt az ég, ezért javaslom, hogy küldjük el kántoriskolába.

Nosza erre mindenki nagy éljenzésbe kezdett, én meg csak álltam ott leforrázva… a fene sem akart kántor lenni, azt hittem, hogy egy életre kitagadnak a templomból, oszt itt van e!… Nesze nekem.

Mint kiderült Maris néni telekürtölte a falut, hogy én hoztam vissza őt a nótázásommal…, ha ezt tudtam volna meg se pisszenek, nemhogy kornyikáljak az érdekibe.

Az ünneplés csak előszele volt kálváriámnak.

Mint már először is hangoztattam, irtóztam a hulláktól, de nagyon.

Viszont Maris néni olyan nagyon jó híremet költötte, hogy ha meghalt valaki a környéken már nem siratóasszonyokat híttak, hanem nekem köllött danolni a ravatal mellett. Aztán már a városból is jöttek hosszú tömött sorokban. Volt, amikor urnához hívtak. No, gondoltam, ha onnan kiéneklek valakit, akkor tényleg van bennem valami. Persze a csoda nem ismétlődött meg soha többé. Lassan elkoptak a sorbanállók is, én meg szorgosan jártam a kántoriskolába, ahol gyakorta váltották egymást az énektanárok… számomra teljesen érthetetlen okból. Olyan szintre fejlődtem, hogy a vasárnap reggeli misén előadhattam, mit tudok. Ki is eresztettem a hangom rendesen, beleadtam anyait, apait. Érthetetlen módon az esti misére senki nem jött el, a pap is csak vonakodva jött elő a sekrestyéből mikor meglátott. Szomorú ábrázattal azt tanácsolta, hogy inkább végezzek valami kétkezi munkát, és ha lehet, csak magamba énekeljek.

Megfogadtam a jó tanácsot és másnap vállamra kaptam a tarisznyámat, benne a hamuba sült fornettis pogácsával és kiálltam az út mellé kocsit stoppolni.

Először világgá akartam menni bánatomban, de aztán úgy döntöttem elszegődöm a városba valahol…  valaminek.

A távolban meg is jelent egy autó, nagy port kavarva… mire megláttam, hogy Gazsibá Zsigája közelít, már nem tudtam beugrani a bokorba.

Kikurjantott az öreg:

— Csak nem a városba tartassz, ecsém, mert akkor egyfelé megyünk!

Mit volt mit tenni, beszálltam az anyósülésre, ahol egy kasban épp egy tyúkanyó költött, mire a városba értünk egy szakajtó kiscsibe csipogott rajtam. A fiastyúk pedig — mivel már besötétedett —, felmászott a búbomra és ott szunyókált.

Gazsibá miután elhessegette rólam a baromfikat, kirakott a város főterén. Szépen beesteledett, most merre tovább?… no tessék kezdődhet a nagybetűs ÉLET…

A történet pedig folyt köv. mert a hullák később sem kíméltek…

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Szeibert Éva
Szerző Szeibert Éva 73 Írás
Érden éldegélek, bár nem érdemes. Nem volt életemben semmi érdekes. Veszem a levegőt, úgy mint bárki más, és ha egyszer elfogy, nem leszek hibás. Itt bolyongok néha mind a Hét toronyba, megrepedt szívemet betekerem rongyba. Egyszer rám találsz majd hullahegyek ormán, hogy jó ember voltam, ugye nem koholmány?