A házak még bóbiskoltak, de az álom úgy röppent ki a szeméből időnek előtte, mint a nyitva maradt kalitkából a kanári. Nyomban tiszta gondolatok sorakoztak fejében, tudta, ma egy közbeszerzési pályázatot kell tökélyre vinni.
A gyomra öklömnyire szűkült, s nem csak a feladat súlya miatt. Főnöke, aki makacs elszántsággal bizonygatja magának minden reggel, hogy erősebb, mint az a kis kerek, zöldüveges, kismértékben gyógyszernek titulált Unicum, délre síkrészegen dagonyázik majd a bőrkanapén. De bánná a fene, ha az elfogyasztott alkohollal arányos mértékben nem szaporodna a sokszor összefüggéstelen, kötekedő, okoskodó gondolata és fékevesztett nyelvére rá nem tenné.
Minden igyekezete kárba veszhet, ha nem találja el azt a kábultsági fokot, amikor még alá tudja íratni a húsz oldalt anélkül, hogy egy félreértelmezett pont vagy vessző miatt áthúzná a hetek gondos gyűjtőmunkájával összehozott anyag előtte fekvő lapjait.
Eddig még soha sem sikerült oly korán beérnie, hogy főnökét ne a hűtőben derékig merülve találja, amint azt fontolgatja az Unicum-mal vagy a híres tokaji borpincészetből származó szamorodnival élesítse nehezen ébredő elméjét.
Gyors és rutinos üdvözlés után beleveti magát a munkába: fénymásol, összeolvas, még egyszer pontról pontra egyezteti a szigorú pályázati feltételeket, a dokumentációk meglétét, amikor háta mögött felcsattan a vezér hangja:
— A fenébe, ma van a Marci unokám születésnapja! Mit is kért tőlem? Áh! Nem jut eszembe! Barbara segítsen már! A múltkor olyan jól elbeszélgettek, amikor a lányom itt hagyta magánál.
Istenem! Hát hogyne emlékezne, az a négyéves csöppség már most okosabb, mint a nagyapja. Nem tágított mellőle, hiába hívogatta papa. Együtt telefonáltak, faxoltak, olvasták a beérkezett üzeneteket, s közben csicsergett és kérdezett.
Míg neki csak egyszer kellett megmutatnia melyik gombbal indul a fax, melyikkel kell fogadni a bejövő hívásokat — nagyapjának ezen egyszerű műveletek rögzüléséhez két év is kevésnek bizonyult. A kommunikációs karbantartó cég alkalmazottai már fogadásokat kötöttek egymás között, hogy egy vagy két héten belül szorulnak-e újra javításra a Palágyi Kft fent említett készülékei, melyeket az olykor magára maradó cégvezető néhány perc leforgása alatt használhatatlanná nyomkodott.
— Erről nem volt szó, sajnálom! — válaszolta kurtán.
— Jajj! Ne idegesítsen már korán reggel a tehetetlenségével! Meg kell tudnia, mit kért tőlem a gyerek!
— De Palágyi Úr, a közbeszerzési pályázat…— próbálta megértetni, van ennél sokkal fontosabb teendője a mai napon.
— Majd megcsinálja azt is! Most azonnal hívja fel a lányomat és faggassa ki finoman, de el ne árulja, hogy fogalmam sincs az unokám kívánságáról!!
Az utolsó szavak már a berántott konyhaajtónak csapódtak, ahová főnök úr visszavonult reggelizni. Jobbnak látta mielőbb kikeresni Palágyi Noémi mobilszámát. Majd beszélgetés közben kitalálja, hogyan húzza ki belőle az információt.
Többszöri kicsengés után a jól ismert Marci-hang rikkantott a fülébe:
— Szia, én Marci vagyok! Te ki vagy?
— Szia Marci! Itt Barbara! Anya hol van?
— Sziaaaaaaa! — kiabált boldogan. — Anya? A fürdőben. Nem tud jönni. Mit akarsz?
— Tudom ám, hogy ma kapod meg azt a fincsi habos tortát, amit lerajzoltál nekem! — csapott le örömmel a felkínálkozó lehetőségre.
— Aha, a csokisat! És sokan leszünk, mert meghívtuk Angelikát, Bendegúzt, Katinkát és Balázsot is.
— Húú! Ez biztos nagyon jó szülinapi buli lesz — nyomta el kuncogását.
— És a nagypapától milyen ajándékot kértél?
A vonal végén civódás:
— Mondtam már, hogy ne vedd fel a telefonomat Marcikám! Kivel beszélsz?
— Hát Barbival a papa irodájából, tudod!
— Ja! Hál”istennek! Add ide kicsim! Add már ide!
— Szia Noémi! Bocs a korai zavarásért, de szeretnék én is Marcit megajándékozni, csak azt nem tudom, kitől mit kap, ill. minek örülne — zárta rövidre a reggeli készülődés közbeni zavarkodását.
— Várj, visszaadom, majd ő elmondja! — Meséld el Barbinak, miket kértél kicsim szülinapodra! — hallatszik a szeretetteljes suttogás.
— Anyától és apától egy jobotos legót, mamától egy olyan pólót, amelyiken Micimackó, malacka és szaszi van, papától meg egy fakajdot!
Miiiiiiiii? Azt még érti, hogy a „jobot” és „szaszi”, de mi a csoda az a fakajd.
Marci hosszas magyarázkodása ellenére sem világos számára mit takar ez a fogalom.
— Hát nem éjted? Fakajd! Fakajd! Fakajd!
Biztos valami madárfajta, vagy egy új mese fő- vagy mellékszereplője, vagy egy űrjármű. Kétségkívül nagy hiányosságai vannak a legújabb mesék terén, de egy huszonöt éves lánynak miért kellene Minimaxot nézni?
Nem mer tovább faggatózni, Marci hangján így is érezhető a csalódottság és a megvetés: — ennél többet nézett ki belőle.
Nagy nehézségek árán visszakönyörgi Noémit a vonal végére.
— Áruld el nekem, mert nem értem, nem ismerem, nem tudom: mi az a fakajd!
— Ja! Az, a fa kard — tagolta. — Megígérte neki apus, sőt még azt is, hogy megtanítja vele harcolni.
A fejét az íróasztalra ejti. Megérti Marci gúnyos hanglejtését, hiszen nem ismerte fel a világ legegyszerűbb játékát!
Legutóbbi módosítás: 2010.08.31. @ 10:24 :: Bereczki Gizella - Libra
