Széljegyzetek elmúlt idők tépett lapjaira – 1.

Nézd az én szememmel… *

 

 

 

Nézd az én szememmel…

 

A történet játszódhatna napjainkban is, mert az emberek érzelmi megnyilvánulásai évezredek alatt vajmi keveset változtak. Ahogy a virágzó olajfák illata is oly bódító manapság, akár az ókori Rómában, melynek határait néhol a gallok csipkézték, s kelet felől, távolról már megindultak a barbár népek lovai, de a patkók dübörgését még nem hallotta Diocletianus, a császár. A keresztények imái félve szálltak fel a katakombákból. Amerika boldog őslakosainak békében zajlott az élete ebben az időben, nem álmodtak hódítókról, csak a jóslatot ismerték a fehér ember eljöveteléről, de hol volt az még?

 

Róma keskeny sikátorában felsírt egy csecsemő. Édesanyja két napja vajúdott némán. Ébenfekete haja csapzottan terült szét a rongyain, izzadt homlokát lassan törölgették nőtársai. Titokban bújt meg a padláson. Szökött rabszolga volt. Nagyon fiatalon lett az úr ágyasa. Nem szívesen gondolt rá, most különösen nem. Halálosan fáradt volt. Ivott egy korty vizet, megnézte a ráncos bőrű csecsemőt, visszataszítónak találta.

  — Lány! — hallotta messziről. — Mi legyen a neve? Mondd! — hajol fölé egy alig húszéves nő, akit már elnyűtt a sok munka és nyomorult élete.

  — Chloe — suttogta minden erejét összeszedve. — Kereszteljétek meg! — nyújtotta kezét valahova messze, s elszenderedett, örökre.

 

— Chloe, hozd ide a labdámat! — szólt ellentmondást nem tűrően az úr elkényeztetett fia, Livius, akinek göndör fürtjei minden mozdulatára megrezzentek a sugárzó napfényben.

  Chloe futott gyors lábakkal, kis kerülővel a pázsiton át, mert a kő átforrósodott, égette mezítelen talpát. Chloe rabszolga volt, afféle ajándék a gazdag patricius, Maximus fiának, játszópajtásnak, szolgának, mindenesnek.

  Egykorú volt a fiúval, de vézna, csupa kéz, láb, fürge kislány, akinek mindig ugrania kellett, ha parancsot kapott. Haja rövidre nyírt, vörös kóctömeg, ruhája vastag szőttes. Ebben a meleg időben dörzsölte a vállát mikor lehajolt a labdáért.

  — Dobd már! — futott el mellette a fiú, kiverve kezéből a kerek gömböt. Nevetett. Elővillant hófehér fogsora, könnyű fehér ágyékkötőben szökdécselt tova elégedetten, mikor látta, hogy Chloe térdre esett. Talán tizenkét évesek voltak. A fiú, kötekedő kis kamasz. A lány erről csak annyit tudott, hogy az utóbbi időben neki több dolga akadt. Livius észrevette meglazult sarujának pántját.

  — Kösd meg! — tolta a lány elé a lábát. Chloe engedelmesen küzdött a pántokkal, mert a fiú mindig elhúzta előle.

  — Meleg van, gyere inni! — emelte fel a fejét hajába markolva. Bementek az atriumba, ittak a szökőkút vizéből, aztán Livius beugrott a hűs medencébe.

  — Gyere te is! — parancsolta. Chloe kibújt rövid tunikájából, s óvatosan beleereszkedett a vízbe. Fröcskölték egymást, mint régen, pár évvel ezelőtt.

  Aztán a fiú Chloe háta mögé úszott, vállába kapaszkodott, így lebegett a vízen egy ideig. Chloe azután furcsa érzéssel állt meg a medence alacsonyabb részében. Livius a hátához simulva lihegett a vállán át, s ő nem értette, miért nem engedi tovább.

  — Még! Még! — sóhajtozta Livius aztán a hátába rúgott, ami így a víz alatt nem fájt. Chloe örült, hogy elengedte. Értetlenül nézett vissza. A medence szélén Caius az apai barát állt morózus tekintettel. Magához intette a fiút, átfogta a vállát, s eltűntek az egyik belső teremben.

  Chloe magára húzta durva ruháját és dideregve ült le a márványlépcsőn. Ilyen hűs, borzongató pillanatokban gyakran gondolt arra, ki is lehet ő? Édesanyja Egyiptomból elhurcolt rabszolga volt, a bőre kreol, a haja fekete. Édesapjáról semmit nem hallott. Talán jobb is volt így, hiszen aki választ adhatott volna kérdésére talán maga sem tudta. Egy-egy átmulatott éjszakán nemcsak egy heverőn fordult meg. Szép volt, fiatal, a vendégek is megkívánták. Mikor várandós lett az úr már nem figyelt rá, megszökött. Ezt Chloe sohasem tudta meg.

  — Chloe! Chloe! — hangzott a konyha felől. Szétnézett. Lassan alkonyodott.

  Kapott egy óncsészében kölest, pár falat faggyús birkahúst, amit a szakács úgy csípett le az urak vacsorájából. Sajnálta a mindig éhes, vézna kislányt, aki mohón evett, maszatos kis kezével.

 

Évek multával a gyermek Chloe nővé érett, Livius pedig iskolázott, retorikában jártas ifjú lett, aki élte önálló életét. Szórakoztatta, ha Chloeval beszélt. Még most is játékszernek tekintette, nevetett tájékozatlan naivitásán.

  — Nézd az én szememmel a világot uram! — mondta Chloe.

  — Ugyan mit láthat egy rabszolga szeme? — fejét hátrabillentve emelte ajkai elé a szőlőfürtöt, érzéki mozdulatokkal csipegetve róla a szemeket szép fogsorával.

  — Mindent látok — mondta Chloe —, a palotákat, a ks házakat, a nyomort, a fényűzést.

  — Jó neked! Csak nem vagy keresztény? Ők látják azt is, ami nincs. Hol van itt a nyomor? Én ide születtem, te oda — sarujával lefelé intett, olyan mélyre, ahova Chloe valóban nem láthatott.

  Talán az alvilágba… kicsinek érezte magát, senkinek… elhallgatott.

 

 

 

Folytatása következik.

 

Szerző Sonkoly Éva 598 írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"

22 Komment

Hagyj üzenetet