Lubovszki Kazimir : úgy nyüzsög

a szem kiszáradt,
a száj már csak
ásít, sóhajt, remeg,
a tekintet is lomhán szuszog,
mint lázba hullt nagybeteg.

bár kódorgó tudatom szomjas,
konnyadt arcom fényt kíván: −
úgy nyüzsög bel?lem
a bánat, akár a földb?l
megannyi k?ris
és ibolyák.

vasderes verseimb?l vásik
a szerelem.
tenyerem csorba ívébe
nem illik senki homloka,
hiába volt
néhány d?re n?
minden szívösszehúzódásomban.

hátrad?lni a székben −

és lopva
nézni szerettem volna
az asztal körül,
miként melegít békét
a hazatér? arcokra
a vacsora g?ze.

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:58 :: Lubovszki Kazimir
Szerző Lubovszki Kazimir 0 Írás
ÀžÃÂgy hát a költészet a költőnek több szomorúságot, több magányt, kevesebb társat, kevesebb elismerést és kevesebb örömet hoz, mint bármely más művészet tárgya alkotójának. ÃÂm a költő épp erre alkalmas. Lelkében fogyatékos. Túlérzékeny, szenvedő, beteg. Életét, kapcsolatait, önmagát, s akik szeretik, felőrli folytonos fájdalmában. A beteg test fájdalmát lassan megszokja a tudat. A beteg lélekét nem. A test fogyatkozását kipótolja a lélek derűje. De a lélek fogyatékossága öl, mint az elhatalmasodó szenvedély. A test szenvedélye olyan betegség, amely tartósan tünet nélkülivé tehető. De a lélek betegsége mindig instabil. A költőnek hát alig van valamilye és valakije. Csak kevés ember az, aki megtűri és elviseli. Csak kevés ember az, aki kedveli, akit érdekel, csak kevesen képesek tartósan szeretni. A költő nyomorult, hontalan, társtalan. Kívül áll minden rendszeren. Időtlen, levegőtlen térben bolyong. Olykor, ha él, akkor is halott, s holtában is él, hogy kevés szóval elmotyogja azt a keveset, amit mind szerettünk volna elmondani, valahogy...À (Ferenczfi János)