Lubovszki Kazimir Szerző
Vezetéknév
Lubovszki
Keresztnév
Kazimir
10 év 7 komment

kezeim fából faragott tagok.

ujjaim közt a csönd
már nem virágzik szót,
körmöm alá gy?lt
rozsillatú tegnapom
elfeledett siráma.

rájöttem:

ereim sárból tapasztott
vezetékek −
mondd,
mit érek,
ha nincs vér,
és nincs lélek;
csak a csontok vannak.

én elmeséltem volna
a hegyeket,
a folyót,
bölcs?ben a síró babát,
a lábhoz güzsöröd? ebet…

elmeséltem volna, hogy elmegyek.

11 év 6 komment

a szem kiszáradt,
a száj már csak
ásít, sóhajt, remeg,
a tekintet is lomhán szuszog,
mint lázba hullt nagybeteg.

bár kódorgó tudatom szomjas,
konnyadt arcom fényt kíván: −
úgy nyüzsög bel?lem
a bánat, akár a földb?l
megannyi k?ris
és ibolyák.

vasderes verseimb?l vásik
a szerelem.
tenyerem csorba ívébe
nem illik senki homloka,
hiába volt
néhány d?re n?
minden szívösszehúzódásomban.

hátrad?lni a székben −

és lopva
nézni szerettem volna
az asztal körül,
miként melegít békét
a hazatér? arcokra
a vacsora g?ze.

11 év 2 komment

 

meglett emberként
jön felém
az ?szi földszag,
s a ledúrt búza helyén
feketeség csillog:
egy messzi patak
csilingel, csicseg,
− várja, hogy
vizet hozz.

kéken és szótlanul
állsz a ház el?tt,
akár a hajnali fények bódulata,
nem hagyod,
hogy körbezsongjon zenéje
tücsköknek, bogaraknak −

tovább lépsz.
nyomodból
napraforgók n?nek
és szerelmes dáliák.

te pompás asszony!
te dús kebl? virág!

holdfehér hajamba
hagyd meg ezt a pár imát,
(hogy így lássalak mindig)
ha már hiányodtól
olyan néma vagyok,
mint a búzaföld
kaszálás után.

 

11 év 6 komment

úgy hittem, ha nagy sokára
a sok fára
ráül pár percnyi tavasz,
bágyadt-sárga arcom végre
zöld lesz és arany,
és kivirágzik
mindkét szemem…

de odvas karomra nem jönnek
könnyed hangú
kék madarak,
a tél addig nyúzta, míg
letörte hajamat; −
s már homlokomat
nem csiklandozzák rügyek.

11 év 8 komment

 

hó esik a városra.

és házam oldalából
ki-kilátszó tégladarabok
vicsorognak az éjszakába,
s úgy megszokta mindenki
− egyedül én nem −
hogy talpunk alatt
a tél dereka roppan, nyög!

nekem hiányoznak a csodák: −

de már elfelejtettek a göcsörtök
ággá nyúlni tavasszal,
és elfelejtett a f? is
lányok hátán
szöszös pokróc lenni,
majd megégni −
ha meggyöngül,
s ?sszé vénül
a nyár keze.

csak a hó marad.

és házam
téglákra csupaszult oldalánál
néha
összesöpröm álmaimat.

 

11 év 5 komment

sárba rejtem el arcom érted.

mert üres tenyeremet
már nem tölti meg kezed –
és mint vadállat,
mi es? el?l
barlangba menekül,
úgy bújok én is
emlékedbe,
sziklák alá
mohaszagú földbe.

csak, hogy újra halljam
mikor az ágy
dombos-havas vidékén ülve,
a bútorokból kivájt
fiókokkal szemközt,

el?ször
– és utoljára –

tisztán ejtetted ki a nevem.

11 év 10 komment

 

olyan vagyok, mint a
távozó vonatból
messze t?n? ?rtorony.

ezerszám
párzik bennem
él?sköd?k raja,
és szellemek fogcsikorgatva
félelmet ülnek belém.

én csak
átrajzolni akarom magam,
átírni minden káprázatomat −
néha árnyék lenni fölötted,
ha vállaidat vörösre
könyökölte a nap.

tavaszi es?ben hallgatni
pattogó pocsolyák suttogását,
elmesélni, hogy
nem félek,
és nem siratom meg ?sszel
a vándormadarakat.

de nem találom
elhalkult tenyeremben
félhold-ív? életvonalad,
és pókok lassú hittel sz?nek
katedrálist hajamba.

 

11 év 19 komment

hogy azt a
talpalatnyi másikat
se lásd szememben
másfél flaska
l?rét vedelt
szikár torkom
és elhittem
hogy nyomja a tarkóm
(dehogy nyomta)
hogy akaratlan
részegedtem le
combodig

pedig tudtam
hazug lesz a mellkasom
és az ágyékom
sem adom igazán

majd hajnal el?tt
már üresre égve
gombolatlan rohantam
utcalámpák közé
mert megloptalak
te bíbor száj
te ritmusos kéz…

tükröt se rakjatok elém

(máskor inkább
csak magamnak hazudok
takaró fedte
gyarló éjeken)

11 év 9 komment

péntek…

csapzott voltam és hideg.
hántolt földszag köszöntött,
meg es? −
(kemény ökl? isten)
vártak a lankás terek is,
az árnyéknyi tavak
a betonon,
az égtör? mennydörgések…

csak te…
csak te nem vártál sehogy.

11 év 10 komment

folyton úgy vagyok,
hogy hiába rejtem
nyikorgó csontjaim közé
lázálmokból font
bársony arcod,
rendre a napok
mindig fejemre ütnek
huszonötöt −
és bennem tenger-emlékek
zuhognak újra:
sósak, szappanhabos múlt-csodák,
és csak hidegek,
és csak kékek.

úgy fáj!

ilyenkor mindig téged
gyászollak, szép,
elt?nt kedvesem.

azt hiszem, néha még sírok is.

Lubovszki Kazimir Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.