Sonkoly Éva : Fogyó méltóság – 7.

Hova jutunk… *

 

 

Szép májusi nap volt, mikor besétált a Méltóságos úr a kávéház nyitott ajtaján. Úgy ült le, hogy kilásson az utcára. Élénk volt a forgalom. A megszokott utcaképet itt-ott autók tarkították.

— Mekkorát változik a világ! — gondolta.

A kávéház előtt megállt egy fekete autó. Vezetője gyorsan kiugrott, s mély meghajlással nyitotta az ajtókat. Fiatal, elegáns úr nyújtotta a kezét a kiszálló hölgynek. A Méltóságos úrnak olyan ismerős volt a formás teremtés minden mozdulata. Arcát kalap takarta, amely alól előcsillantak aranyvörös fürtjei.

— Nem mindennapi asszony, ugye Barna? — ült le mellé régi barátja, Ormos Kálmán.

— Csinos! — válaszolta Békéssy Barna még mindig ámulva a látványon. — Szervusz, kérlek! — nyújtott kezet az érkezőnek, de szemét kint felejtette.

— Valakire emlékeztet… csak tudnám… — húzta elő zsebéből cvikkerét.

— Akkor egy helyre járunk néha! — nevetett Ormos Kálmán. — Viola, nemde?

— Ez nem lehet igaz! — ámult Békéssy Barna.

— A mai világban minden lehet, barátom! Ismered az urat?

— Most látom először…

— No én nem, néha egymásnak adtuk a kilincset a gróf úrral. Gazdag, nagyon gazdag, s jól tájékozott a világban. Azt a kis botlását pedig, hogy feleségül vette Violát, majd elnézik neki ott, ahova utaznak. Ott nem firtatják honnan jött a Contessa.

— Hova… hova utaznak?

— Azt mondják, Amerikába mennek. Új életet kezd. Európa háborúba sodródik rövidesen, a hírek szerint. Ő pedig menti a vagyonát, amíg nem késő. Fiatal, teheti.

Békéssy Barna elfordult.

— Mocskos világ! — mondta dühösen, s bort rendelt. Szinte látta maga előtt Fánit az új világban, úri hölgyek között.

— Hova jutunk, barátom? Igyál! — s töltött Ormos Kálmánnak.

— Ne panaszkodj Barna, semmi okod rá. A te ügyeid is rendben vannak. Minap hallottam.

— Mit hallottál?

— Az ügyvédnél várakoztam. Már bocsánat, nem hallgatóztam, csak tudod ujjnyi rés maradt az ajtón. Kihallatszott, hogy kedves feleséged, szóval a Méltóságos asszony is menti a birtokot, amíg lehet.

— Mit ment? — húzta fel bozontos szemöldökét Békéssy Barna.

— Gondolom, tudod. A felét most íratta Balogh István nevére, aki még kiskorú ugyan, de Balogh Anna felügyelete alatt él. Nem is értem, talán ketten öröklik… végül csak ez a fiú? Gondolom, valami ügyvédi figurázás lehet… biztos van valami záradék.

— Záradék! — emelte fel a hangját a Méltóságos úr. — Az van, lesz záradék, bizonyosan lesz! Szervusz! — s otthagyta a bámuló urat, meg a rendezetlen számlát.

Sietett haza. Az ajtóban csaknem elsodorta a vidám gróf urat, aki most lépett be újdonsült nejével. Odabent felemelték a fejüket a vendégek Viola szépségét látva. Haja arany színével belépett a tavaszi napsugár.

A Méltóságos úr otthon nagy lendülettel, számonkérően rontott be Izabellához.

— Igaz a hír? — kérdezte felemelt hangsúllyal, fenyegető mozdulattal.

— Jó napot magának is! — fogadta Izabella. — Nem tudom, mire gondol, Kapolcsyék lányára talán? Igen, nekem is megírták a kis Júlia érkezését. Azt hittem maga is kapott értesítést, vagy nem?

— Kaptam! Most kaptam értesülést arról, hogy maga a hátam mögött íratja a vagyon felét Balogh Pistire. Azt sem tudom Ancsát hova tette, csak ez a Rozi mászkál itt a ronda képével… — sorolta a Méltóságos úr.

— Szóval erről van szó! Már azt hittem valami mellőzésben volt része a barátjánál. Ez a dolog pedig csak rám tartozik. Az én vagyonom, jó helyre kerül. A fia örökli, a másik feléről majd beszélünk, ha eljön az ideje! – Izabella hátat fordított, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek.

— De Albert és Júlia? — próbálkozott Békéssy Barna.

— Albertnek kétszer annyi birtoka van, mint kettőnknek, Júliáról nem is beszélve. Jó házasságot kötöttek. Nincs miről beszélni! — mondta Izabella, s otthagyta a férjét, aki még fel sem fogta, amit hallott.

— De Izabella… — próbálkozott szétnézve az üres szobában.

— Nincs már semmi, nincs! — futott át a gondolatán.

— De a betyár hétszentségit a világnak! Majd én megmutatom! — s bevágta a szalon ajtaját maga mögött.

Jani a falhoz simult mikor meglátta az úr céklaszínű ábrázatát.

— Még megüti a guta! — gondolta.

 

Lassan június végére ért Izabella a naptárban, mikor Fülöp úr, a házitanító szinte kopogtatás nélkül rontott be hozzá.

— Meggyilkolták őket! — sóhajtotta, s invitálás nélkül leült, mint aki nem érzi jól magát. Az asztalra könyökölt, s némán nézett a Méltóságos asszonyra.

— Kiket? Mi történt? — kérdezte Izabella.

— Merénylet, a múlt héten Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinánd főherceget és nejét.

— Nem lehet! — sápadt el Izabella.

— Most olvastam, Szerbiával hadi állapotban vagyunk. Ez a helyzet… — nézett sötéten maga elé Fülöp úr. — Nagy Endre a kiváló író önként jelentkezett szolgálatra, sok követője akad. Itt tartunk most, mi lehet még? – sóhajtott.

— Albert… nem, az nem lehet… ő nem olyan. Hacsak a barátai… mintha említette volna karácsonykor Nagy Endrét a vacsoránál.

Azonnal tudnom kell! — gondolta, s szinte futva indult a férje dolgozószobája felé otthagyva az ijedt Fülöp urat.

A dolgozószobába lépve szivarfüstbe burkoltan találta a férjét. Jani éppen akkor töltötte meg a Méltóságos úr öblös poharát mélybordó, vörös borral.

— Elmehet! — intett neki Izabella.

Jani alig csukta be az ajtót, mikor Békéssy Barna dühösen szólt a feleségére:

— Mióta küldözgeti el maga az én inasomat? Ott van a Rozi, ugráltassa azt, ráfér, olyan már, mint a boglyakemence!

— Ugyan, Barna! — csóválta a fejét Izabella. — Maga eltemetkezik ide a füstbe, borba. Tudja egyáltalán, mi történik a világban? — ült le elé izgatottan az asszony.

— A világban? Mondja! Ha már az asszonyok is ilyen okosak, hova jut az a világ? Nem a maga dolga az, ott van a Pisti gyerek, miért nem vele törődik?

— Meg ott van Albert is, most ha… tudja egyáltalán, hogy a trónörököst és a feleségét… — eddig jutott mikor a férje legyintett.

— Tudom hát, tegnap hallottam a városban. Mi köze ehhez Albertnek?

— Emlékszik, Nagy Endrét emlegette karácsonykor, mint barátját.

— No és?

— Híres író…

— Ugyan hogy lenne, az a kis firkász? Hol van az énhozzám?

— Azt talán csak tudja, hogy önként jelentkezett, harcolni megy, hadban állunk uram! Figyel rám egyáltalán? — kérdezte Izabella mikor látta, hogy férje újra tölt, s szakértelemmel ízlelgeti a vörösbort.

— Mondja csak, hallgatom! Meg kell jegyeznem, Kapolcsyék bora, ez az új hordóból, amit a múlt héten küldött, kiváló!

— Részeg! — gondolta Izabella mégis folytatta. — Ha Albertet valami baj éri…

— Mi érné? Az én családomban nincs katonaember, nem is lesz! — csapott az asztalra.

Izabella látta, amint ittas emberre jellemző fejmozdulatokkal vizsgálja poharát, felállt és magára hagyta.

Békéssy Barna elnyomta a szivarját, dohányfüsttől sárguló ujjaival, mélyen lecsúszott a fotelba, feje félrebillent. Ebéd utáni idő volt, szieszta ideje. A világ? Talán nem is gondolt vele, vagy ha mégis, azt későbbre halasztotta.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"