Pintér Norbert : Májusi bak

*

 

Madárszótól hangos májusi reggel volt, amikor megvéreztem a töretet.

Pedig milyen nehezen indult ez a reggel. Az előző napok esőzései hajnali párát szültek, melynek ködpalástja alatt, csak lassan érkezett a virradat. A ködből lassan bontakoztak ki a fák körvonalai, míg a lábuknál heverő bokrok puha vonalát, egyelőre még sejteni is alig lehetett.

A fűszálak harmattól roskadoztak, amit a horhos szélétől csak pár lépésig lehetett látni, mivel még a közeli látóhatáron is köd terpeszkedett. A bokrok ágai között kifeszített pókhálókra, vízgyöngyöket fűzött a reggel, miközben nehézszagú bodzák mellett haladt el autóm, de ezt is inkább csak éreztem, s nem láttam.

Az őzeknek szólt ez a kirándulás, egészen pontosan egy őznek, amelyik április elején kérgétől megfosztva, itt silányított tönkre néhány fiatal akácsuhángot. A kirojtosodott háncsú törzsek messzire világítottak a harsogó zöldben és árulóan kiáltották meg a hozzáértő szemnek, hogy érdemes bak jár a környéken.

A bakot aztán látták is tisztítás közben, sőt, néhányszor megfigyelhették, amint egy sutával és annak gidájával rendre átváltott a közeli lucernatáblára. Nem hordott érmes trófeát, de, ahogyan azt a tisztításnál többször is látni vélték, osztott volt az egyik szár, s bár itt az ágak igen rövidek voltak, fölös számban mutatkoztak.

Az őzek óramű pontossággal érkeztek minden hajnalban és alkonyattal, de hogy napközben hol voltak, azt senki sem tudta. Térd fölé nyúlt már a határban a gabona, s az erdőn túl sárga tengerként, repce ontotta virágait, bőséges táplálékot s egyben búvóhelyet is biztosítva.

A bak elejtése eleinte egyszerű dolognak tűnt, s az elmúlt hetekben többször meg is próbálták terítékre hozni, de valahogy minden alkalommal szerencséje volt.

Két vendég – apa és fia – is rácsodálkozott, de a látvány, egyikük szívét sem dobogtatta meg igazán. Az elmúlt napokban mind a ketten lőttek már egy–egy nagy bakot – a fiúé talán még ezüstérmes is lehet –, s ezért sokáig válogattak.

Az apa szeretett volna egy még nagyobb trófeát szerezni, míg fia – tekintettel a korábbi sikerre –, inkább már csak egy kisebbre vágyott. Nagyon természetes tehát, hogy a következő napokban, minden reggel és minden este látták a kis csapatot, a lucerna közepén.  

Aztán, ahogy fogyott a vadászatra szánt idő, s az április még mindig adósuk volt a második bakkal, mind a ketten elhatározták, hogy meglövik. A hosszú vajúdás előbb az apának szült egy reggeli hibázást, míg fia az estére készülődő erdő csendjét törte lövésével össze, lyukat ütve a szürkületbe.

Másnap megeredt az eső, mintha a lövések a horizonton torlódó felhőket is kilyukasztották volna, s tekintet nélkül a gyorsan fogyó trófeaszerző szabadságra, napokig zuhogott. A vendégek hazautaztak.

A bak erről mit sem tudott, de a két lövés már óvatossá tette. Menetrendjét feladva, jobban ragaszkodott már a szürkülethez és úgy kereste fel korábbi helyeit, hogy a becserkelésére érkezett vendégvadászok, már csak homályba veszve látták, vagy méltatlankodó kiabálását hallották a bokrok közül.

Egy hirtelen kezű fiatal vadász ugyan utána lőtt egyszer a villogó tükrű, távolodó baknak, de ez a lövés szerencsére nem talált. Az öreg vadászmester összeszorított szájjal, némán mutatott az autóra, majd indulás után bőségesen áradó indulatát, a hiányos vadászerkölcsökkel bíró kezdőre zúdította.

Ezt az esetet sem a bak, sem a vadász nem felejtette el sokáig. A vendég duzzogva elautózott, míg a bak egyszerűen – eltűnt.

Április szeszélye további hűvös esőket hozott, s így május első reggele sűrű ködbe burkolózott, bár nem is volt még igazán reggel, amikor megálltam az erdőszélen.

Látni akartam azt a bakot, amelyik, míg senkinek sem kellett, mindenkinek kínálgatta magát, s amikor megkívánták, eltűnt egyszerre.  

Egyik hajnalban, majd késő délután, már én is megpróbáltam becserkelni, de míg a hajnal teljesen üresnek bizonyult, addig a délután, bár nagyon messziről, de megmutatta az őzet.

Nem volt szerencsém ezért másnap ismét próbálkoztam, bár induláskor az autó alig találta meg az utat a város kora hajnali sűrű párájában, s kint az erdőn, úgy éreztem, hogy annak az istenverte ködnek a puskámat is neki támaszthatnám, olyan sűrű volt.

Egy korhadó nyárfatuskón ücsörögve vártam a reggelt, a kelő napot, s vele a köd ritkulását, de ez a reggel napsütés helyett csak derengést, és csöpörgést hozott. Fürdött az erdő, s amikor elindultam, a legkisebb ágmozdításra, fürödtem én is.

Lassan lépegettem az elmúlt napok csapadékaitól hangtalanná ázott erdei úton, aztán a nyiladékon kilestem a lucernatáblára.

A lucerna, ameddig elláttam, üres volt.

Illetve a felszakadozó köd határán, az erdőszélen, mintha állt volna valami. De alig lehetett látni. Már indulni akartam, amikor az a valami megmozdult, s őz lett belőle. Vártam még, mert a köd nagyon szűken mérte a látványt, de aztán az erdei háttérből kilépdelt három őz, köztük a keresett bak is.

Nagyon messze voltak. A következő pillanatban már az útról lelépve, a fűbe gázolva próbáltam lopni, a köztünk lévő távolságból.

A fűszálak halk suhogással szabadultak meg harmat terhüktől, s néhány lépés után, már térdig vizes voltam. Az átázott nadrág megvacogtatott, s jó volt sietni, már amennyire ilyenkor sietni lehetett. Egy ritkásabb részhez érve előbb guggolva, majd térdre ereszkedve próbáltam a fák között keresztülóvakodni.

A fákról lehullott egy–egy kövér vízcsepp, s amikor óvatlanul belemásztam egy vadrózsa ölelő karjaiba, egész zápor zúdult a nyakamba. Hátamon keresztbe vetett puskával kúsztam ki a tábla szélére, hogy meglessem az őzeket.

Megvolt a suta, ott volt a gidája is, de közben a harmadik – amelyiknek a baknak kellett volna lennie –, besétált a bokrok közé. A messzelátó ugyan elérhető közelségbe hozta, de nagyon az ágak takarásában volt az erdőszélen,

Visszaaraszoltam és – hátha lesz jobb alkalom! – a takarásában tovább óvakodtam. Azért ki–kilestem a fák közül, nehogy nagyon elhaladjak az őzek mellett.

Egy hatalmas bodza bokor kínálkozott a lucerna szélén s én dacolva a fákról zuhogó esővel, kimásztam a bokorhoz. Letöröltem a messzelátómról a vizet, s körülnéztem.

A suta és gidája már kint legelt a zöldben, míg a bak, takarás nélkül ugyan, de ismét a fák alatt állt. Villás ág tartotta rezzenéstelenül a fegyvert, de a szálkereszt egyelőre céltalan maradt.

A bak hátsó lábaira állva, agancsaival verte az alsó ágakat, majd egy pillanatra négy lábra zökkent. Megnézte, majd megszagolta a leszakadt leveleket, s aztán ott folytatta, ahol abbahagyta. Agresszív mozdulataira tépett falevelek és apró ágak hullottak a hátára.

Hiába szorítottam a puskámat, az erőszakos vívó nem adott megfelelő találati pontot. Közben láttam, hogy a suta már a bak felé csipeget, s már attól tartottam, hogy a kis csapat nappali búvóhelyére indul, megfosztva ezzel engem a lövés lehetőségétől.

Aztán minden olyan hirtelen történt.

A kemény agancsszáraktól meggyötört ág egy utolsó reccsenéssel otthagyta szülő fáját és suhogva leszakadt. A suta megugrott, és ezzel magával rántotta a bakot is. Néhány lépésnyit futottak, de aztán hirtelen megtorpantak a lucernatábla közepén.

A szálkereszt azonnal a lapocka mögé vágódott, s a következő pillanatban, már a lövés hangjával labdáztak a domboldalak. A bak felágaskodott, s rövid rohanás után, egy dülöngélő kanyar végén a földre rogyott.

Megtörtem a kis öbű golyóst és zsebre vágtam a kilőtt hüvelyt. Lábaimat nyújtóztatva, derekamat egyengetve sétáltam a májusi reggelben bakomhoz, s amerre mentem, zöld csapa íródott a fehérharmatú földre.

Lépésről lépésre adott magából egyre több látnivalót az oldalán fekvő őz, az utolsó pillanatig rejtegetve kincsét. Amikor mellé térdelve kézbe fogtam a fejét, végre megcsodálhattam a gyertyaként megfolyt gyöngyözését, a majdnem összeérő rózsákat, s a hátrahajló jobb szár osztottságát.

Rövid szárak, még rövidebb ágakkal, de páratlan nyolcas. És gyönyörű!

Sokáig forgattam, nézegettem, miközben kiszedtem a rózsák közé szorult tépett faleveleket. Árnyék vetült rám, s milyen furcsa, csak most vettem észre, hogy a nap végre legyűrte a ködöt.

Kisütött a nap, s felerősödött a madárszó. Bakom mellett térdeltem, s felidézve az elmúlt pillanatokat, újra éltem a reggelt.

Május volt.  

A láthatatlan pókhálók vízgyöngyeiben reggeli napsugár fürdött, s valahol az erdőszélen egy orgonaszavú vadgalamb búcsúztatta bakomat.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.05.28. @ 10:00 :: Pintér Norbert
Szerző Pintér Norbert 0 Írás
VADÃÂSZHIMNUSZ Vadász vagyok, Hunor s Magor nyomán, Sok kincset őrzök, mit rejt szép hazám. Nádas berek és erdős rengeteg, Sok vadja várja mindig jöttömet. Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán! Vadász vagyok erdőn, mezőn, tavon, Jó ló visz úton és vadnyomon. Tavasz ragyog, az est jő csendesen, Szalonka pár, ó, suhan nesztelen. Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán! /KÃÂhalmy/