Nagy Márta : Örökség – 3.

4.

 

Betegen”

 

Kislányként szinte minden évben influenzás voltam. Az emlékeim közt még élénken él az a kép, ahogy a lavór fölé hajolok, és anyám összefogja a hajamat, hogy ne hányjam le. Lázas és láztalan id?szakok váltogatták egymást. Egyik ilyen betegesked? id?szakban olvastam el Felix Salten-t?l Bambit. Csak olvastam és aludtam felváltva. Mire meggyógyultam elfogyott mind a száznyolcvan oldal. Akkoriban a középs? szoba volt az enyém, pont az, amiben anyám született. Az egyik sarkot az ágyam foglalta el, a másikat egy régi típusú konyhaszekrény, amit a szomszéd Kádi „vósztól” kaptunk. Sose voltunk vagyonosok, de a szekrényem tele volt mese és ifjúsági könyvekkel. Ez volt az én gazdagságom. A könyvek messze repítettek a képzelet birodalmába, ahol bármi megtörténhetett. A szobámban, nem messze az ágytól, volt egy nagy sparhelt. Ha becsukom a szemem, látom a lepattogzott zöld zománcot, és az apró lyukakon át a t?z vidám táncát az öreg kályhában. Még ma is érzem a számban annak a túrós buktának az ízét, amit együtt készítettünk anyuval.

A könyvespolchoz lépve leemelem az ütött-kopott Bambit, és nosztalgiázva pörgetem át az öreg szagú könyvemet. Leülök a fotelbe… Harmadik kiadás, 1985. Már hat éves voltam akkoriban. Ahogy a lapokat forgatom, nem csak a nevemet találom meg benne, hanem pocakos, török basákat, pólyásbabákat, szívecskéket és mindenféle firkát, amit gyermeki kézzel alkottam. Ahogy beleolvasok, visszarepít a múltba…

 

* * *

 

Ég a szemem, úgy érzem kigyullad az orrom és az ínyem. Napok óta náthás vagyok. Valószín?leg már be is lázasodtam, ráz a hideg és vacognak a fogaim. Mindig ez az els? jele, hogy felszökik a testh?m. Látom a dédanyám, Márta szemében az aggodalmat, amikor észreveszi különösen fényl? tekintetemet.

– Vigyáznod kell magadra, már sokan betegek – mondja.

Valóban… gondolkodom el a vonatkerekek monoton ütemének hangja hallatán, miközben az otthonunktól egyre távolabb visznek minket. Tényleg sokan megbetegedtek, s?t páran meg is haltak. Az éhezés, a higiénia teljes hiánya, a hideg, a kíméletlen körülmények kikezdik a gyengébb fizikumúakat. A szemem láttára sorvadnak el és halnak meg. Többen tüd?gyulladásban. Ett?l félek én is… Nincs gyógyszer, nincs segítség… El?ször csak fulladnak, megijednek, hogy nem kapnak leveg?t. Látom a szemükben tükröz?d? félelmet. Gyengék, ?k is érzik, ahogy fokozatosan elfogy az erejük. Többet alszanak az oxigénhiány miatt. Látszik, hogy akarják ?k venni a leveg?t, de nem elég nekik. Ahogy fáradnak egyre kisebb a leveg?vételük, végül csak a légz?izmaik rántanak rajtuk egy kicsit… Azután a csendben hallani lehet, ahogy tüdejükb?l az utolsó leveg? is távozik… Amikor megáll a vonat a halottakat egyszer?en kiteszik a vasúti sínek mellé, és ott is hagyják. Nincs szó erre az embertelen bánásmódra, és nincs mentség…

Mindig éhes vagyok, ahogy körülöttem mindenki. Falun n?ttem fel, és a többiek is, nem szoktam hozzá az éhséghez. A földünkön mindig termeltünk annyit, hogy legyen mit ennünk. Kezdetben csak ideges voltam, kiabálni lett volna kedvem. De már az izmaim is fájnak, sokat szédülök és hányingerem van. Semmi er?m nincs. Biztos ezért lettem beteg is… Sokat fogytam. A háromhetes út alatt, id?nként kaptunk valami száraz, fekete kenyeret, hogy éhen ne haljunk. Olyan, mint a korpa, amit a disznókkal etettünk odahaza, de itt, a vagonban még ezt is szétosztjuk annyi darabra, ahányan vagyunk. Fáj a gyomrom és ideges vagyok. Ám ez a lázadás, ami bennem van, megakadályozza, hogy feladjam a harcot. Nem félek, sokkal inkább dühös vagyok. Érzem magamban az er?t, amit látok a sorstársaimban is, amit látok Mártában. A dédanyám is sokat fogyott, de a szemében a mindenre elszánt fény továbbra is ott ragyog…

– Virág! Kelj fel! – hallom a távolból a hangot, de nem látom, hogy ki szólít…

 

* * *

 

 

– Ébreszt?! Ne itt aludj a fotelben!

– Anyu – térek magamhoz –, milyen nap van?

– Vasárnap délután – válaszolja, miközben felemeli a földre hullott könyvem.

– Nem szabadna aludnom délután, olyan rémeseket álmodtam.

– Nem kellene tele hassal aludnod.

– Az lehet, de így tudok a legjobbakat. Amúgy is azt álmodtam, hogy mindig éhes vagyok és beteg. Tényleg… mi lesz vacsorára?

– Kiflit akarok sütni, de igazán megcsinálhatnád te, amíg megetetek – egyezkedik velem.

– Nem. Inkább segítek etetni, és utána együtt süssünk, mint régen. Jó?

– Jó, akkor el?bb bedagasztom a tésztát.

 

– Csupika-csupika-pi-pi-pi-pi! – kiáltok a tyúkoknak ugyanúgy, ahogy hallottam anyutól és mamától éveken át, közben szétszórom a szemes takarmányt a földre.

A tyúkok azonnal felkapják a fejüket a hangomra és nagy szárnycsapkodásokkal szaladnak felém. A baromfiudvarban az ólak egymás után sorakoztak. Az építési módjukon látszik, hogy egymás után lettek felhúzva, ahogy az állatállomány b?vülése megkívánta. Az els?, magas épület a tyúkok szálláshelye, a második kett? a sertéseké, és végül a kecske birodalma következett. A nyúlketrecek szabadon álltak, egy szélvédett helyen. Békésen együtt él itt mindenki, azt leszámítva, hogy Pipacs a kecskénk id?nként szereti elcsípni a tyúkok farktollait, hogy a hátsójukból kihúzva komótosan elrágcsálja.

– Fura egy ízlése van, az már biztos – mondja anyám, amikor éppen tetten érjük a makacs kecskét.

– Biztos szaruhiánya van.

– Vemhes, talán azért.

– Vagy egyszer?en csak ínyenc – mosolygok a kecskére, aki id?közben odajön, és hozzám dörzsöli a fejét, hogy vakarjam meg egy kicsit a két szarva között.

Kezd kit?gyesedni, hamarosan meglesznek a gidák – jegyzi meg anyu, és Pipacs oldalát megsimítva érzem a gida ficánkolását.

– Már majdnem olyan, mint egy görögdinnye – mondom, és telemerem az etet?jét egy fándli kukoricával.

Anyu szénát tesz elé, és így lefoglalva a mohó Pipacsot az evés élvezetével, gyorsan kisurranunk a kapun. Ezt így a legkönnyebb, mert különben minduntalan ki akarna szökni.  

Az udvarról egyenesen a konyhába lépünk, és anyu már megy is a spájzba a gyúródeszkáért és a sodrófáért. Ezek is még a dédanyáméi voltak. A deszka már elég hullámos ugyan, de semmi pénzért nem cserélnénk le egy modern darabra. Különben is, ilyen hatalmasat ma már nem gyártanak. Akkora, mint maga az asztal. Kilisztezem a deszkát és ráborítom a dagasztótekn?b?l a megkelt tésztát.

– Ez jó nagy lett! – ámulok.

– Valóban, négy darabra is oszthatod!

A kezem gyakorlottan végzi az ?si mozdulatokat. A nagy adagból négy cipót gyúrok, és az egyiket magam elé veszem, hogy kinyújtsam. A nagykéssel tizenkét cikkre vágom és gyorsan feltekerem ?ket. Közben anyu megkeni a kifliket tojással és egy kis pohárban lisztet és sót kever össze egyenl? arányban, hogy vízzel hígítva majd a kiflikre csepegtessük ?ket, mint a perecnél.

– Mama mondta, hogy Gertrúd máshol volt Oroszországban, mint ómama – nézek anyura hirtelen. – Honnan tudták, hogy meghalt? Vagy honnan tudták, hogy hogyan halt meg? Ki mondta el?

– Ezt én már nem tudom, Virág.

– Nem hozták haza a testét?

– Nem, kint van eltemetve. Valószín?leg egy tömegsírban.

– Anyu… én olvastam azokról a temetésekr?l… Azt nem nevezhetjük temetésnek… Még Blökinek is tisztességesebb szertartása volt – utalok az els? kutyánkra.

– Meglehet – válaszolja, és én nem akarom gyötörni, de még mindig túl keveset tudok.

– Hol dolgozott kint ómama?

– Bányában volt.

– Milyenben?

– Szénbányában – hangzik a nem túl b?beszéd? válasz.

– Mama azt mondta, hogy nyers sárgarépát és krumplit ettek, hogy éhen ne haljanak. Hogyan jutottak hozzá, ha a bányában dolgoztak?

– Nem tudom, nehezeket kérdezel.

Nézem a kezemet, ahogy a lisztt?l fehérlik, de hirtelen mintha elsötétülne körülöttem minden, és a kezem már nem fehér, hanem fekete. Szénfekete…

 

Folytatás következik…

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru

Szerző Nagy Márta 27 Írás
Ébren álmodom... *** Sohasem volt az szerelmes, aki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő... azt adott nekem. ~ Petőfi Sándor ~ 1979-ben születtem Mohácson, jelenleg is itt lakom. Himesházán nőttem fel, egy egyszerű, vidéki család első gyermekeként. Nevemet Móricz Zsigmond, Harmatos rózsa című novellája alapján kaptam, így nem lehet véletlen, hogy nem múltam tíz éves, mikor a könyvek szerelmese lettem, ami mind a mai napig tart. Tizenhét évesen kezdtem verseket írni, de ezek egy meggondolatlan pillanatomban a szemetesben végezték. Egyszer egy újságíró azt mondta, hogy aki olyan sokat olvas, mint én, az előbb utóbb írni fog. Lassan másfél éve, hogy újra írok, kritikusaim azt mondják a prózák az erősségeim, és akad pár jó versem. Utóbbiban erősen kételkedem. Jelenleg azon dolgozom, hogy megvalósítsam az álmaimat, mert az álmok valóra válhatnak, ha engedjük őket győzni.