Juszuf erőlködve emeli a hálót, karján, nyakán kidagadnak az erek, Hammudi pedig tartja a kormányt, úgy igyekezve kormányozni a kis bárkát, hogy az szemben álljon az egyre növekvő erejű, viharos széllel.
Üresen jön fel a háló, csak itt-ott vergődik benne egy-egy növendék halacska, mindketten el vannak csüggedve már, pedig hozzászokhattak az utóbbi években, hogy egyre kevesebb a hal, egyre több hálót kell kivetni.
Nagy hirtelen azonban, vizet és tintát fröcskölve magából, egy testes polip emelkedik ki a vízből, majd nemsokára egy másik, sőt egy harmadik is. Juszuf hangosat rikkant örömében, a szél messzire ragadja a hangot, talán a partokig, talán a halászkikötőig is. Hammudi pedig szélesre húzott szájjal vigyorog, elengedi a kormányt, karjait fellöki az égbe… Allah karim… Allah ahbar… A három otromba lábasfejű halat akart zsákmányolni a hálóból és most belőlük lesz vacsora, mégpedig nem is akármilyen, hanem ünnepi vacsora azaz „hafle”.
Annyi bizonyos, hogy egy gyengébb idegzetű európai konyhaséf nyavalyatörést kapna, talán el is ájulna a látványukon, sőt még egy edzettebb afrikai is undorodva visszadobná ezeket a csúf szörnyeket a tengerbe, de például egy török matróz, vagy egy pireuszi kikötőmunkás, már másképpen vélekedne. Ők nem csodálkoznának Juszuf és Hammudi elragadtatásán, inkább a nyáluk csöppenne három ilyen gyönyörű oktopuszért.
Juszuf most felhúzza a követ, amelyik a háló végét rögzítette, Hammudi megfordítja a bárkát, az öreg motor elgyötörten felpöfög, a tarajos hullámok most már part felé taszigálják az egyenlőtlen küzdelemtől kimerült halászokat. Juszufnak és Hammudinak ezúttal szerencséje volt, nem veszett oda a kenyeret, életet jelentő háló, amelynek árával még amúgy is adósak egy halkereskedőnek, aki ezért rendszeresen lefölözi a ritka szerencsével, emberfeletti munkával szerzett zsákmányt.
A polipot nem veszi meg senki. Azt csak megenni lehet, de bizony az ős-öreg akkói kikötőben is egy kéz ujjain meg lehet számolni azokat, akik értenek az elkészítéséhez. Egyet azonban mindenki elismer, még az örök kételkedő Musza Mamluk is: Kaszem Abu Dzsamal a legnagyobb szaktekintély ezen a téren. Így hát Hammudi a szerencsés kikötés után megkeresi Abu Dzsamalt, aki egy ócska háló foltozásán vakoskodik, és tárgyalásba kezd az öreggel.
Abu Dzsamal illemből egy kicsit húzódozik így szokás ez, tudja jól, hiszen már az apjának a nagyapja is főzött polipot és evett egy tálból piros fezes agákkal, „englizi” katonatisztekkel. Hiába az illemre adni kell, még ebben a furcsa, felhígult világban is. A tárgyalások azért sikerrel járnak, miután néhány pénzdarab és egy kevés háló foltozásához való fonal átvándorol Abu Dzsamal kezeihez. Ezek után szakértői szemlét tartanak a polipok felett.
— Szép nagy, de fiatal példányok annyi bizonyos, de régebben micsoda polipok voltak! És mennyi rengeteg hal… akkoriban még…
— Igen, igen, azt el kell ismerni, de most nagyon fáradt, az egész éjszakát kinn töltötte Juszuffal a viharos tengeren, vág elébe Hammudi a kerekedő történetnek. Majd a vacsoránál az ízletes „hrajmi” mellett meghallgatják a többit.
Abu Dzsamal tehát egyedül marad a polipokkal és nekilát az előkészületeknek, mert sok-sok mindenre van szükség. Először is, de nem elsősorban, egy nehéz tölgyfából készült fakalapácsra, amolyan sulykolóra, amit rövid kotorászás után meg is talál egy hálórakás alatt. Ezzel mér a kikötő mólójának egyik simára koptatott kövén, vagy száz csapást a polipokra, miután előzőleg lenyisszantotta és visszadobta a tengerbe zacskószerű fejeiket. Ezt követően darabos só és a borotvaéles kés segítségével megnyúzza az állatokat és szívókorongokkal ékes bőrüket ősi rítus szerint, a fejeik után visszahajítja a tengerbe. A régi emberek, az öreg halászok tudták, amit tudtak. A biológiai körforgás így volt biztosítva, hiszen a bőrt meg a fejeket aprócska rákok eszik meg, a rákocskákat a halak, a halakat pedig a polip, amelyik így születik újjá.
A jól végzett munka tudatában, a hófehérre tisztult, puhára püfölt polipokat egy zsákdarabba csavarva Abu Dzsamal visszaballag a hálóraktárába, begyújtja a fújtatós petróleumfőzőt, mintegy adózva és fejet hajtva a technológia és a haladás előtt, majd előkeres egy patinás rézüstöt, így-úgy kilötyböli, és egy kis vízzel felöntve főzni kezdi a polipokat.
Persze egy minden kákán csomót kereső városi tintakukac, vagy egy finnyáskodó hölgyike, ennél a műveletnél kifogásolhatná a higiénia hiányát, és némileg talán igaza is lenne. Viszont az is igaz, hogy ebben a rézüstben már polipok ezrei főttek remekbe, míg ugyanakkor a rozsdamentes gőzfazekakkal, infrasütőkkel, mikro-hullámú vacakokkal felszerelt újgazdag parvenük, akik egzotikus ételekkel akarnak kérkedni hasonszőrű barátaik előtt, mindeddig csak protézistörő, elrághatatlan mócsingot, vagy mosogatórongyként szétmálló trugymót voltak képesek csak előállítani. Az Abu Dzsamal által korszerűtlen eszközökkel főzött polip rugalmas húsú, mégis vaj puha. Harapni, rágni kell egy kicsit, de szétolvad a szájban.
Mindezek után Abu Dzsamal előkeresi a polipfőzés két legfontosabb eszközét, a sés-bés táblát és a vízipipát. Ezt a két dolgot is kifelejtették a receptből a polipfőzés modern mesterei, na meg az ezekhez tartozó keleti türelem is hiányzik már belőlük. Abu Dzsamal pipázva, a bábukat tologatva tölti a napot, csak a játszmák végén, a pipa újra tömésének idején néz rá néha-néha a tálra, felpumpálja a petróleumfőzőt, felönti vízzel a gőzölgő rézüstöt. Jó fél tucat vesztes és nyertes csata, és ugyanennyi pipa után végre elégedetten állapítja meg, itt az idő a cselekvésre.
Megint előkerül a nagykés, amit a polip látott már egyszer, és a puhára főtt, hengeres karokat apró karikákra szabdalja vele. Azután egy korsóból, amelyet már Napóleon is itt talált annak idején, szűz olivaolajat önt az üstbe, és bezzeg most már tapodtat sem mozdul az üst mellől, hanem percenként emelgeti a fedőt és vet ezt-azt a fűszerek sokaságából.
Közben lassan be is sötétedik. Elsőnek Juszuf jön meg, egy viharlámpással, sörös üvegekkel, kerek lángosokkal a kezében. Ahogy Juszuf rányitja az ajtót, Abu Dzsamal felemeli a rézüst fedelét és a fűszeres illat kicsap a nagy udvarra, a volt karavánszeráj khánjára, a szél pedig végighordozza az aromás szagokat az egész kikötőn, mire a halászok mind meggyújtják a viharlámpáikat és elindulnak az üzletekbe konyakért, sörért, ánizspálinkáért, cigarettáért és lángosokért. Azután mintha összebeszéltek volna, minden fény Abu Dzsamal hálóraktára felé imbolyog…
Persze van etikett, vannak illemszabályok. Ki-ki, egy-egy foltozni való hálódarabot hoz, más csak azért jön beköszönni, hogy megkérdezze a halárak alakulását, vagy hogy nem lesz e vihar, de persze végül is mind ott ragadnak beszélgetni, vacsorázni. Így is kell lennie, mert hát sok ember kell elfogyasztani a három hatalmas állatot. Az olajban, vízben főtt polip a „hrajmi” nehéz étel, sört, konyakot kell rá inni, vizet nem szabad, mert akkor a polip azt hiszi, hogy a macska ette meg, és nagyon megsértődik. Ettől pedig hascsikarást lehet kapni, ezt mindenki tudja. Így hát italt mindenki hoz magával, na meg egy kis sóban eltett szardíniát is, meg pár fej hagymát. Lámpást is lóbál mindenki, a szegényebbek gyertyát hoznak, vagy az ősidőkből itt maradt kanócmécsest.
Ja, hogy miért nincs Abu Dzsamal hálóraktárában és a többi halásztanyán villany? Nem, nincsenek haragban a villanytársasággal, és nem vetik meg a haladás hasznos vívmányait sem, csak éppen a pontos havi befizetésnek nem az emberei. Persze ha lehetne utólag fizetni, vagy akár egy-egy jó fogásnál előre, akkor nem lenne semmi baj. Mindegy, megvannak a villany nélkül is. Ami nem hiányzik az a jó gyomor és a farkasétvágy, sok gazdag házban elcserélnék a villanyra…
Ünnepélyes pillanat, mindenki elcsendesedik, amikor Abu Dzsamal elzárja a petróleumfőzőt, felemeli a fedőt és illatozó párafelhők csapnak a szimatoló orrok alá. Aburiáli a kikötő hírharangja és bohóca, már mártaná is a lángosát, de bicskanyéllel a kezére koppintanak. Az első falat a sikeres halászokat illeti meg. Juszuf és Hamudi ódzkodnak, szerénykednek, de azért harapnak, rágnak, nyelnek keményen. Evőeszközök persze nincsenek, de székek, asztalok sem. Hálókupacokon, hordókon, ládákon foglalnak helyet a vendégek, csak Musza Mamluknak, a legöregebb halásznak jár ki egy háromlábú szék az üst mellett. Bicskahegyre szúrva visznek egy-egy falatot a szájukhoz, vagy a lángost mártogatják a méreg erős rotyogó lébe, most senki sem beszélget, nem hallik egy szó sem.
Messze-messze térben és időben, kirgiz jurtákban, dzsungelek tisztásain, pampák és prérik őrtüzeinél, a Hortobágyon ettek így. A vén falakra vetődő árnyak, a viharlámpák, mécsek fényénél olyanok mint évezredekkel ezelőtt, de az emberek már mások…
A polip fogyóban, de serceg az olajban sülő friss hal. Ki hozta? Mikor? Senki sem kérdi, csak törik kézzel, vágják bicskával, ízesítik egy tiszta rongyra kitett sóval és fűszerekkel, na meg nagyokat isznak rá a kézről-kézre járó üvegekből. Meg kell becsülni a derék halat, polipot, hiszen veszedelmes, nehezen elejthető és egyre ritkuló zsákmány. Suttogva, párokra szakadozva mesélik, vagy fennhangon emlegetik a régi nagy időket, a hatalmas fogásokat, rég elporladt öreg halászok emléke támad fel egy-egy lelkesült pillanatra, elsüllyedt bárkákra, régi vitorlásokra fordul a szó, felidézik a régi viharokat, az elviharzott éveket, a hosszú, nehéz és mégis boldog, tengeren töltött napokat, éjszakákat.
A boltost felzörgetik, kihúzzák az ágyból, újabb és újabb üvegeket hozatnak vele, azután hozzák magát a boltost is. Kínálás, tréfák, történetek röpködnek, mintha szárnya lenne valamennyinek. Üresen gurulnak már a földön az üvegek, egy-egy falás lángos már az üst fenekét kotorja a sült hal maradékát ujjal csipegetik fel, lassan csendesedni kezd a beszélgetés is.
Észrevétlenül hajnalodik, először csak az ajtó közelében ülők veszik észre a pirkadást. Az öreg Halaváni feláll, csont-ropogtatva nyújtózik, felkelnek a fiai is, a háló kint van a tengeren, indulni kell, ki tudja nem erősödik-e meg a szél, nem fordul-e viharosra az idő.
Lassan mindenki szedelőzködni kezd, kitárják az egyik ajtószárnyat, a szél ellobbantja a mécseseket, gyertyákat, már csak a viharlámpák fényét gúnyolja a hajnali derengés. Juszuf csuklyát ölt magára, Hammudi viaszosvászon viharkabátot, készek az indulásra. Hátha ma teli lesz a háló az életet, kenyeret jelentő halakkal? Igen, bíznak benne, hogy ma sok lesz a hal. Ha pedig nem, hát nem! Majd holnap, vagy holnapután. Akkor is szép nap lesz ez a mai, mint ahogy az volt a tegnapi is és szép minden nap, amit megad az Isten és a tenger élni engedi az embert…!
***********
Legutóbbi módosítás: 2010.05.05. @ 14:38 :: Csomós Róbert
