Avi Ben Giora. : Sorsok 23-24.

*

 

 

23.

 

Időközben Cserhalmi „lakótársai” is hazaérkeztek. Egyikük egyenruha félében volt és egy papírba csomagolt valamit szorongatott a hóna alatt.

– Meghívom a társaságot vacsorára.  Egészen friss fehérkenyér van és egy kevés zsír is tegnapról, meg hagymát is szereztem.

– Állj akkor neki és csináld azonnal, mert különben téged eszünk meg.

– Cserhalmi, van egy jó hírem számodra. Felvettek végül is a rendőrség állományába.

– Gratulálok. De ebből mi nekem a jó hír?

– Holnap elkísérlek oda, ahol az új személyi okmányokat adják ki és elintézem.

– Ha ilyen ügyes fiú vagy és ekkora pozíciód lett, akkor ennek a két fiúnak is segíthetsz – mutatott Gyurira meg Tomira. – Igaz, ők ágrólszakadtak nem „örökölsz” utánuk semmit, de ugyanúgy zsidók, ha ez elég neked.

– Budapestiek vagytok? Hol vészeltétek át a háborút? Most tértetek haza valamelyik lágerből?

– Mit kell kérdezősködnöd itt jobbra–balra? Mi vagy te, Gestapo? Itt vannak és kész. Én állok jót értük, te meg szépen intézkedsz. Valamit csinálhatsz is ezért a viskóért cserébe. Ahogy lesznek papírjaim én, itt sem vagyok. Ez a két srác velem van, és ha meg akarsz szabadulni a társaságunktól, akkor minél hamarabb intézkedsz.

– Cserhalmi neked valami vezető pozíciót kéne adni. Te csak utasítasz, rendelkezel.

– Nekem nem kell ezektől semmilyen beosztás. Engedjenek el innen, és csináljanak azt, amit akarnak. Egy olyan országban nem vagyok hajlandó élni, ahol a szomszéd bejelentésére elhurcolnak, félig agyonvernek, ellopják a jogos tulajdonomat és had ne soroljam.

– Ennek most vége. Azért vagyunk most mi itt Cserhalmi: Az MKP majd rendbe tesz mindent. A bűnösök bűnhődni fognak, és mi rendet csinálunk az országban. Nem lesz itt többé feljelentősdi.

– Nagy benned a lelkesedés de ez többségében feneketlen bosszú. Egyik oldalról meg is értelek Palikám, mert kiirtották a családodat és téged is szíves örömest elgázosítottak volna, ha marad rá idejük. Ezek csak nagy szavak, ne is sértődj meg. Nem a németek vertek félig agyon, hanem a szovjet felszabadítók, és ha nem lépnek közbe a jóérzésű szomszédok, akkor simán agyon is vernek.

– Honnét tudhatták volna, hogy te nem vagy nyilas, vagy náci, nincs az senkire sem ráírva.

– És akiről tudták, hogy nyilas abból miért csináltak kommunistát? Ne vitázzunk ezen. Te elkötelezted magad arra, hogy bosszút állj, csak vigyázz, nehogy áldozatul essél ennek. Intézd el, amit kértem és ennek fejiben tied a lakás.

– Nem vagyok én egy korrupt hivatalnok. Én csak segítek neked, meg ennek a két fiúnak is, ha tudok. Ez a lakás nem a te tulajdonod. A jogos tulajdonos egy náci volt, aki elmenekült. A lakás az államé, és ha én bejelentem azt, hogy te majdnem egyedül laksz ebben a villának beillő házban, holnap kitelepítenek, sőt még meg is büntetnek.

– De te természetesen nem fogsz feljelenteni, mert ha nincsenek kapcsolataid, vállon veregetnek, hogy rendes elvtárs vagy és kiadják másnak, aki jobban fekszik nekik, te meg kapsz egy szükséglakást.

– Nem így működik ez! Ilyenek nem történnek meg, ezt csak az ellenségeink terjesztik.

– Ide figyelj, Somos Pali. Te engem ne agitálj, nem tudsz rávenni semmire sem. Amit kértem intézzed és annyi.

A harmadik társ csendben majszolta a hagymás zsíros kenyeret, nem szólt semmit. Cserhalmi leült mellé és megpróbálta szóra bírni.

– Veled mi újság pajtás?

– Mi lenne? Egész nap romot takarítottam. Nem kívánom az ellenségeimnek. Még mindig sok az eltemetetlen holttest, ezeket már nem lehet szállítani sem. Ott a környéken kell őket valahogy eltemetni.

– Miért csinálod, ha nem bírod? Most már nem kötelez senki sem ilyenre, szabad akaratodból teszed?

– Annál jobb, semhogy itt ücsörögjek, gondolkodjak és kínozzam magamat az emlékekkel.

– Miért nem jössz te is velünk: mi köt téged még ide?

– Nem megyek én sehova sem. Itt akarok maradni, ahol születtem. Majd csak lesz valahogy. Elégszer kellett mennem ide–oda. Meguntam!

   

A táborban egyhangúan teltek a napok. Ágnes és Judit nem számolták. Tanultak játszottak a kisebbekkel. Egy nap angol tisztek érkeztek. Legnagyobb meglepetést az okozott, hogy Josh vezette őket. Az irodák elé kivittek egy nagy íróasztalt székekkel és azokat kérték ide, akik Palesztinába iratkoztak fel. Judit és Ágnes is odaszaladtak. Kezdtek rendezett sorokba állni, de nem volt rá szükség. Az egyik tiszt bejelentette, hogy sajnos a kivándorlási kérelmek elbírálása még folyamatban van. Szeptember elején útnak indulhat az első csoport, addig kérik mindenki türelmét. Egyesek felháborodtak és be–bekiabáltak, de nem törődtek velük. A tisztek jobbnak látták hamar befejezni a beszédeiket, még mielőtt kellemetlenné fordul a helyzet. Josh intett a két lánynak, hogy menjenek a tábor bejárata felé, akar valamit mondani nekik. Szinte egyszerre értek a bejárathoz Joshhal és a tisztekkel. Josh pár szót szólt az egyik tisztnek és az erre nagyokat bólogatott, majd Judithoz kezdett beszélni angolul.

– Kedves Miss…

– Weisz, Judit Weisz.

– Fel vannak írva a kiutazók listájára, kérésüket kedvezően bírálták el. Sajnos mégsem tudjuk már most elindítani magukat, mivel technikai okok miatt csak szeptemberben tudnak hajót biztosítani számunkra. A további részleteket Mr. Joshtól tudhatják meg. Sok szerencsét önöknek…

Josh kikísérte a vendégeket az autójukhoz, aztán visszatért a lányokhoz.

– Még pár hónapig legyetek türelemmel. Biztosan az utazók első csoportjában lesztek.

 

 

24.

 

Somos másnap elkísérte Cserhalmiékat.

– Várjatok itt meg a kapuban, elég ha én megyek fel, és majd szólok nektek, ha jönnötök kell.

A katonák tisztelegtek neki a kapuban, amikor belépett.

– Srácok! Ahogy elnézem, nemsokára megint valami segélyszállítmány érkezik. Gyűlik a tömeg. Hárman külön– külön tudjuk felvenni majd a fejadagot. Tehát ha beáll a teherautó, akkor úgy helyezkedünk. Utána a kapuban találkozunk ismét.

Jól sejtette Cserhalmi, mert hamarosan feltűntek a teherautók és a két kapus katona mindjárt intézkedett. Már éppen kezdtek volna sorba állni, ahogy megbeszélték, amikor megjelent Somos. Utat vágott magának a tömegben, de nem nagyon volt erre szüksége, mert az egyenruha egyfajta tiszteletet parancsolt, félreálltak az útjából.

– Mit marháskodtok itt? Hagyjátok a francba most a fejadagokat, gyertek azonnal velem.

– Jól kezdődik ez a nap is. Miattad megint lecsúszok kétnapi élelemről.

Ezúttal a harmadik emeletre kellett felbaktatniuk. Az emeleten orosz katonák és az ideiglenes rendőrség emberei szaladgáltak a szobák közt. Somos benyitott az egyik szobába, maga előtt tuszkolva Cserhalmit és a fiukat. Valamit beszélt az íróasztalnál ülővel, az bólintott és tovább küldte őket a mellette levő szobában. Itt irattárféle volt berendezve. Sándor bemutatkozott és pár pillanat múlva hozták a három okmányt.

– Menjenek le a második emeletre, ott csinálnak fényképet.

Miután mindennel végeztek Cserhalmi egy nagyot fújt.

– Kösz Somoskám. Soha sem fogjuk elfelejteni a jótettedet. Mi már nem megyünk veled vissza Újpestre. Itt a lakás kulcsa. Kívánok neked sikeres életet.

– Hova akartok menni? Ez nem útlevél, ha a határ másik oldalára akartok menni, az ezzel nem megy.

– Palikám az már az én bajom. Messze megyünk. Minél messzebbre innét. Majd ha lesz címem, írok neked. Remélem, jó darabig marad az újpesti címed.

– Nem érted, ezzel őrültség nekivágni a határnak. Nem juthattok át vele.

– Ne törődj ezzel. Ha bajba kerülünk, úgyis rád fogunk hivatkozni. Tehát azon drukkolj, hogy sikeresen minél előbb átjussunk.

– Én nem foglak titeket kihozni a kóterből, ha oda kerültök. Különbben sincsen semmi kapcsolatom, ismeretségem az oroszokkal. Márpedig a határt javarészt ők vigyázzák.

– Még egyszer kösz’ haver. Soha nem felejtem el, ami jót tettél.

 

Két napig csak mentek, hol gyalog, hol valamilyen kocsival. Cserhalmi szeretett volna vonattal menni, hogy majd felugranak egy tehervagonba, de elvetette az ötletet, mert éppen elég mesét hallott arról, mit csináltak azokkal, akiket így szedtek le a vonatokról… Nem is annyira magát féltette, hanem a két fiút.

– Cserhalmi, nem lesz bajunk abból, hogy holnap nem találkozunk azzal a nővel, akinél aludtunk?

– Ugyan már. Gondolod, hogy majd oda is jön, ha nem hívják? Örült, hogy megszabadulhatott tőletek, és nem kell még két helyen osztoznia, csupán csak gesztusból mondta, hogy odajön.

– Én szerintem nem. Minek adott volna helyet aznap este és miért jött velünk el aznap?

– Gyurikám, ne gondolkozz ilyenen. Szerencsére vége a háborúnak, de az emberek feje még a háborús időkhöz alkalmazkodva jár. Felejtsd el az egészet! Esetleg ha mégis bejelentét tesz, hogy eltűntetek, a kutya sem fog veletek törődni. Van nekik éppen elég hasonló esetük. Nem vagytok a gyerekei. Átadják a Nemzetközi Vöröskeresztnek az egészet, kínlódjanak azok.

A határhoz közeli Levélben húzták meg magukat aznap este. Nem kerestek szálláshelyet, éppen csak keresztülmentek a falun és kint, a szabad ég alatt töltötték az éjszakát. Hajnalban nekivágtak a határnak és délben át is jutottak minden baj nélkül. Bruckban felkeresték a Nemzetközi Vöröskereszt táborát és jelentkeztek. Három nap múlva már az olaszországi Bariban találták magukat, ahol Cserhalmi menyasszonya már várta őket.

– Kik  ezek itt? Nem mondtad, hogy gyerekeid is vannak! Vagy ezek a rokonaid?

– Nem aranyom. Ezek ugyan olyan menekültek akár csak te vagy én.

– Ti szintén budapestiek vagytok?

– Igen, mind a ketten.

– Akkor jó helyre jöttetek. Van itt két lány, veletek egykorúak vagy pár évvel fiatalabbak. Ők is budapestiek, holnap amúgy is megismeritek őket. Én vagyok a csoportjuk parancsnoka, vagy inkább a vezetője. Én szervezem és adom ki nekik a munkát az egész napra, amiben benne van a tanulás mellett az is, hogy a gondjaikra bízott fiatalabb társaikkal foglalkozzanak. Majd meglátjátok, mert holnaptól már ti is be lesztek osztva valahova. Josh a táborfőnök, vele is holnap találkozhattok, ő majd elmeséli, mi vár rátok a továbbiakban.

– És velem mi lesz? – kérdezte Cserhalmi.

– Te innét biztosan el leszel paterolva a másik táborba, ami nincs messze innét. Ott a tizennyolc éven felüli fiuk vannak csapatban. A maximum korhatár ott is harminchat, akár csak itt a lánytáborban, de ide, hozzám osszák be a tizennyolc év alatti fiukat is.

– És akkor hogy’ fogunk találkozni?

– Majd szépen átjössz, ha lesz rá időd, nem szököm meg. Amúgy is együtt vagyunk regisztrálva.

 

Gyurit és Tomit a vacsora után elkísérték még a szálláshelyükre. Csupa velük hasonló korú fiú volt itt. Lehettek vagy harminc–negyvenen. A nyelvi nehézségeket hamar leküzdötték, mert hol nincsenek magyarok? És persze, hogy voltak, ha nem is sokan, de hamar egymásra akadtak. A helyiség közepén levő két üres helyet kapták meg, a többi magyar srác mellett. Szinte nem volt az a nyelv, amit ne lehetett volna itt hallani.

– Ne nézzetek már így – biztatta őket az egyik fiú. – Nem kell senkitől, semmitől sem tartanotok. Tudom, nehéz lesz a beilleszkedés ebbe a nagy társaságba a nyelv, meg sok más miatt is. Már régóta vagyok itt a társaimmal, hamar bele lehet rázódni. Különben is előbb–utóbb ti is elkezditek tanulni a hébert, amint megkapjátok a heti beosztást is.

– És mit kell majd csinálnunk? – kérdezte Gyuri félénken. – Nem nagyon értünk semmihez sem. Városi gyerekek vagyunk.

– Nem fogtok belehalni. Segíteni kell a konyhán, a terítésnél és a nálunk fiatalabbak is ránk vannak bízva egész nap. Tanítani kell, foglalkozni velük, ami általában játék, de mi segítünk nekik a nyelvtanulásban is. Na, menjetek aludni, mert gondolom fáradtak is vagytok. Holnap majd többet tudtok meg úgyis. Reggel kaptok még ruhát is meg cipőt. Jóéjszakát!

 

/folyt. köv./

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.