Tizenöten álltak az asztal körül. A legidősebb, az ősz hajú Verrius Flaccus mintha valami nagy titokról beszélt volna, suttogva olvasta a szöveget:
– „Tarquinius Superbus uralkodása alatt, Rómába jött a Küméi Szibülla. A királynak kilenc könyvet ajánlott megvételre, melyekben Róma jövője volt megírva. Ám a magasnak tartott ár miatt kinevették. Akkor a Szibülla három könyvet a tűzbe dobott és a maradék hatot ugyan azon az áron kínálta, mint azelőtt a kilencet. Mikor még ezután is csak nevettek rajta még három könyvet a tűzre hajított. Tarquinius Superbusnak torkán akadt a nevetés és megvásárolta a maradék három könyvet, azon az áron, melyen mind a kilencet megvehette volna.” És most lássuk a jövőt!
A pálmalevelek már megtöredeztek az évszázadok során. Az egyik könyv darabokra morzsolódott Agrippa kezében mikor kinyitotta. Rossz ómen – futott át hátán a hideg. Körbe tekintve látta társai szemében a rémületet. Egy pergamenre söpörte a töredékeket és félre vonulva a többiektől, elkezdte összeillesztgetni a darabokat.
Már hajnalodott mikor Verrius Flaccus remegő hangon összefoglalta mindazt, amit az iratokból kiderítettek:
– A Nagy Világkorszak hamarosan véget ér, és még előtte Róma elpusztul, eltűnik a semmibe. Az új korszakban Róma csak akkor létezhet, ha a kellő időpontban az ősi előírások szerint újra megalapítják.
– Mikor lenne az az időpont? – kérdezte elhaló hangon Agrippa.
– Azt csak a káldeusok képesek kiszámítani! – felelte Verrius Flaccus.
– A káldeusok? A csillagjósok? Nem rég kergettük ki Rómából valamennyit – mordult fel Agrippa.
– Akkor most visszahívjuk őket – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon Octavianus.
Himilco kifelé tartott a végtelennek tűnő barlanglabirintusból, de még ő is, aki ott született és nőtt fel, kénytelen volt meg-megállni és fáklyájával megkeresni az útirányt jelző sziklába vésett jeleket. Odalentről, a mélyből távoli zúgás hallatszott. Arra gondolt elkedvetlenedve, hogy olyan lett Titkos Karthágó, mint az uticai piac: lármás, mocskos, százféle idegen néptől nyüzsgő.
Az alagút következő elágazásánál egy lány toppant eléje a sötétből.
– El se búcsúztál.
– Kilenc nap múlva visszatérek.
– Biztos az, Himilco, hogy visszatérsz? És ha te is eltűnsz a kinti világgal együtt?
– Miért tűnnék el?
– Odalent a papok és mágusok pont ezen vitatkoznak, hogy mi is fog történni. Az etruszkok szerint csak Róma semmisül meg, de az egyiptomiak azt állítják, hogy nem csak Róma fog elpusztulni, hanem Titkos Karthágó is. Mi is eltűnünk majd Baal-Krónosz végtelen birodalmában. A bölcs brahmanok szerint Titkos Karthágón kívül minden megváltozik, s ezért sokan ellenzik a Nagy Szertartás megtartását.
– Hasdrubal azt mondta, hogy már minden titkos iratot lemásoltak, és ha nem segítenek, akkor nélkülük is megtartjuk a szertartást.
– Ez nem igaz Himilco. Apámtól hallottam, hogy még mindig hiányos a Nagy Szertartás Könyve. Az időkerekét csak Hannibál visszatértéig lehet biztonsággal visszaforgatni.
– Nekünk az is elég, hisz Karthágó újra állni fog, Róma, pedig meggyengül. Hannibál majd Róma ellen vezet bennünket és győzni fogunk.
– Te is elvakult gyűlölködő vagy Himilco, mint a többiek: Hasdrubal, Mago és a többi főpap – szólt majd sarkon fordult és kilépett a fáklya fényköréből és eltűnt a folyosó sötétjében.
– Octavianus! – szólította meg halkan szinte suttogva Agrippa, az irathalom fölé görnyedő barátját, – A Városban mindenféle szóbeszédek járják. Egyesek arról pusmognak, hogy közeleg a nagy egyetemes világégés ideje, mások meg már Rómát siratják, mert úgymond lejárt az istenek által a Város fennállására kiszabott idő.
– Tudom Agrippa. Tudom. De Róma örökké rettegett. No nem a támadóktól, a galloktól, a punoktól vagy a germánoktól, hanem a jóslatoktól. Minden polgár tudja, hogy az alapításakor Romulus által látott sasok száma, az a bizonyos tizenkettő, rejt valami titkos üzenetet, egyesek szerint az istenek által a város életére kiszabott időt. Először azt hitték, hogy tizenkét évtizedet jelent, de az az időszak letelt és Róma még mindig állt. Aztán azt gondolták, hogy tizenkétszer tizenkét évtizedet jelképez. És mikor a 144 év is elmúlt, akkor másik időköröket kerestek és elfelejtették a tizenkettes számot. Aztán arra gyanakodtak, hogy a Város egy Nagy Évig, vagyis 365 évig áll majd fönn. Eltelt a 365 esztendő, és Róma még mindig áll, barátom. Mikor az isteni Caesar átkelt a Rubiconon, Nigidius Figulus azzal riogatta a polgárokat, hogy a Rómának kiszabott idő letelt és eljött az egész emberiséget elsöprő pusztulás ideje. Horatius pedig…
– Herculesre! Most valóban veszélyben van Róma – vágott bele a szóáradatba Agrippa -, és rajtunk múlik, hogy megmenekül-e. Te is olvastad az isteni Platón művét arról, hogy mi történik, ha az istenek magára hagyják a világot. Az idő visszájára fordul, és hátrafelé halad egészen addig, míg az istenek újra be nem avatkoznak, és vissza nem állítják a világ rendjét. De közben a mundusból, az alvilág kapujából elő jönnek a holtak.
– No ezt már nem az isteni Platón írta – ugrott fel az asztaltól Octavianus. – Ilyen mesékkel a külvárosi vénasszonyok rémisztgetik az engedetlen kölyköket.
Maecenas ki eddig szokása szerint összefont karral, szótlanul bámult ki az ablakon, a vitatkozók felé fordult: – Platón azt is írja, hogy ha majd az idő visszafordul, öregemberek születnek majd a földből. Mi etruszkok tanításainkat egy ilyen földből született, töpörödött ősz hajú öregembertől, Tagestől kaptuk. És ha ez igaz, akkor mindaz, amiről Platón beszélt egyszer már biztosan megtörtént.
Mielőtt Octavianus válaszolhatott volna a testőrség egyik centuriója lépett a terembe.
– Hírek Africa provinciából! – kiáltotta szertartásos hangon.
Octavianus a tiszthez lépett és kikapta kezéből a levelet. Miközben olvasta, ideges kapkodó mozdulatokkal tekergette a papiruszt előre-hátra.
– Megint igazad volt Agrippa – szólt elgondolkodva, majd nagyot sóhajtott – Még ma éjszaka elvégezzük az ősi szertartást. Újra megalapítjuk Róma városát. Africában numida harcosok gyülekeznek. Karthágó hatalmáról regélnek, és Hannibál visszatérését várják.
A Világ Rendjére Ügyelő Férfi csilingelő hangra kapta fel a fejét. Az előtte forgó száznegyvennégy karú mérleg, egyensúlya megingott, és az egymáshoz koccanó fémlapok azt jelezték, hogy a világot harmóniában tartó erők megváltoztak. A körbe forgó ingán függő össze-összekoccanó fémlapok, alkotta zene, kizökkentette évszázados meditációjából. Abból a dallamból melyet még sohasem hallott, megértette, hogy valahol messze nyugaton egy olyan erő támadt, amely megzavarta a világ tíz évezrede fennálló nyugalmát.
Feltápászkodott a földről és botjára támaszkodva átcsoszogott egy másik sziklaüregbe, ahol egy vörösen izzó kristálygömb elé ült le. A gömbben kavargó kőd elenyészett és lassan áttetszővé vált. Egy várost látott benne, a magasból, madártávlatból. Egy nem létező várost, annak nem létező kikötőjét, mely felé egy nem létező hadsereg, nem létező páncélba öltözött harcosai meneteltek. Aztán odalent a mélyben a hirtelen feltámadó szél elfújta a várost, a kikötőt és az elszántan vonuló sereget. Nem látott utánuk más, csak a sivatag homokját és romokat.
Valahonnan agyának valamelyik rejtett zugából kiszivárgott a város neve: Karthágó.
Himilco egy olyan sziklát választott a megfigyeléshez, ahonnan ő és numida kísérői jól láthatták mind Karthágó romjait, mind a tengerpartot, ahol a hajdani kikötő állt. Hasdrubal utolsó üzenete szerint, ha a Nagy Szertartást hibátlanul végzik el, akkor Hannibál hajói hajnalban érnek partot. Himilco büszke volt arra, hogy egy sereg élén, ő köszöntheti majd elsőnek Hannibált. Azon az éjszakán egy szemhunyásnyit sem aludt, csak járkált fel s alá a táborban, a földön alvó köpenyekbe burkolódzott harcosok között, majd kiült a kiválasztott szikla tetejére és várt.
Kelet felől pirkadni kezdett, majd hirtelen kivilágosodott. A romokat bámulta. A Régi Karthágót, ahogy ők nevezték. Milyen hatalmas város lehetett? Titkos Karthágó ahhoz képest csak egy sziklaodú. Ameddig ellátott mindenfelé faragott kövek hevertek szerte-széljel, pedig két évszázada hordták innen Africa minden városába, de még Szicíliába és Itáliába is. A rommezőn minden mozdulatlan maradt, de amikor szeme a tengerre tévedt a távolban apró fehér pontokat pillantott meg.
– Sikerült! – ugrott fel és intet két numida őrnek, akik szó nélkül követték. A köveken át-átugrálva futottak a hajdani kikötő felé. A távolból látták, hogy a hajók sorban kikötöttek a parton. Himilco tizenkettőt számolt össze, közben magában azt találgatta, hogy hány katona férhetett el rajtuk? Talán ezerháromszáz, vagy ezerötszáz? Arra gondolt, hogy az ő ötszáz lovasával az már kétezer ember. Ez a sereg elég lehet arra, hogy éjszaka meglepjék és elfoglalják Uticát, Africa provincia legnagyobb városát.
Tervezgetését megszakította egy szemből feléjük vágtázó lovas. Megtorpantak. A numidák dobásra emelték dárdáikat, aminek láttán a lovas megállt előttük vagy húszlépésnyire.
– Fordulj vissza Himilco! Menekülj! Azok a hajók nem Hannibál seregét hozták, hanem római telepeseket. Octavianus küldte őket, hogy újra felépítsék Karthágót.
A két numida harcos ezek hallatán előbb lassú, majd mind gyorsabb futásnak eredt vissza a tábor felé.
Himilco ott állt megkövülten a romok között. A lovas kinek arcát, miként a sivatagi nomádokét kendő takarta, leugrott lováról. Himilco a mozdulatból felismerte, azt a lányt, akit magára hagyott Titkos Karthágóban.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Bojtor Iván
