Pórázon XIII. rész

Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túlélni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember. *

 

 

 

 

13.

Hetedik nap.

 

    Fogok egy taxit, azzal megyek vissza a kocsimhoz. Taxisomnak egész úton be nem áll a pofája. A tegnapi Sörensen-mutatványról tart mélyenszántó előadást, mint szemtanú. Végre, ott a kocsim! Fizetés közben fél szemmel látom, vendégeim vannak. Fekete limusin parkol nem messze buszomtól. Öltönyös, napszemüveges, dudorodó zakós, dekurvajólnézekki fazon vigyázza, cseppet sem feltűnően. Mereven áll az autó mellett, sötétüveg szemeit a távolba veti. Egyik keze a zakó alatt. Ha valaki ezek után nem tudná, ő a nagyon titkos FBI nagyon titkos ügynöke, teljes életnagyságban.

    Amikor elhaladok mellette, hallom, hogy a fülében lévő bisz-baszba sutyorog.

    Szalad ám az infó, a tőle kb. négy méterre tespedő főnökének!   

    Fáradt vagyok, minél hamarabb szeretnék tusolni, átöltözni, egyszóval magammal foglalkozni.

    Az ágyamon kényelmesen elnyúlva, Sam Parcival fekszik. Egyik székemen bajuszos gorilla reszelgeti körmeit — gondolom, erre az ünnepi alkalomra csipkebugyit húzott a harisnyatartó alá. Másik székemen simaképű gorilla vakargatja elmélyülten tökeit.

    — Steve, Steve! Eltelt egy hét! — huhogja Sam, mint valami elfuserált kakukkos óra. Közben issza a sörömet, és büdösít a szivarjával. — Az orosz hazautazott, a KGB türelmetlen.

    Nem szólok egy kurva szót sem. Lerúgom cipőmet, leveszem ingemet.

    — Nem hittem volna, hogy csalódni fogunk magában, fiam! — mondja, és kinyit még egy sört a készletemből.

    Nincs kedvem mentegetőzni, még mindig csendben vagyok. Inkább beülök a WC-re, versengeni szivarja bűzével. Aztán eszembe jut, ha végeztem, akkor melléteszem a kávéfőzőt. Kíváncsi lennék rá, mennyire telne meg gatyácskája a robbanáskor. Tán még a csipkebugyis is megszúrná kezecskéjét a reszelőcskével, úgy megijedne. A simapofájú, meg egyenesen beleugrana a kint álló mikrofonos ölébe. „Megmentetted az életemet, a tied vagyok!” — kiáltaná, és forró csókban forrnának össze. Oscar-díjas filmet lehetne ebből az egészből kanyarítani. Tennénk bele egy kis autós üldözést, hajós üldözést, repülős üldözést, és az üldözött üldözi az üldözőt, lenne benne sok szőke csaj nagy dudákkal, gonosz fekete csaj keskeny szemekkel, szemétláda kisszakállal, atombombával, felgyúrt, jólfésült hős hatvannégy foggal, gyorstüzelővel, térdig érő pénisszel, aki elveszítette társát, bár ettől kétszeres erőre kap, és beleszeret a pszichiáterébe, majd megmenti az USA-t, megmenti a civilizációt, megmenti az emberiséget, és végez az arra tévedt, gonosz földönkívüliekkel. Címe: FBI szerelem, a robbanó rotyogó árnyékában. Az Amerikai Filmakadémia behugyozna a gyönyörűségtől, a világ meg zabálná az amerikai sztorit, mint általában szokta. Mert ugye, az amik még a szart is el tudják adni a tisztelt, ám felettébb hülye nagyérdeműnek.

   — Na, fiam! — böfögi — Maradt egy hete. Itt vannak az új papírjai.  Mostantól kezdve Egon Hirsch, jénai mérnök. Vízügyes. Megértette?

    — Meg — felelem, és tudom, hogy megint szarság fog az egészből kisülni.

    — Beszéli a németet?

    — Beszélem.

    — Az jó! Moszkvában foglalt szobát, a Rossija szállóban. Ez a Vörös téren van, szemben a Kreml-el. 14.30-kor indul a gépe. Kérdés?

    Nemet intek a fejemmel, folytatja. — Reggelre a helyszínen van. Ez a két fiú a környéken lesz — mutat a két gorillára. — Nem azért vannak, hogy segítsenek, azért vannak, hogy kihúzzák a szarból, ha hibázik.

    A két fiú rám emeli Ray Ban tekintetét. Látom a pofájukon, nem tréfálnak.

    Még mindig játszom a némát.

    — Kérdése van? — közben felkászálódik az ágyamról, fingik egyet.

    — Sörensen?

    — Nem ránk tartozik! A CIA foglalkoztatja, az elnök megúszta.

    — Én azt hittem, az FBI.

    — Rosszul hitte — veti oda idegesen.

    — De nekünk az elnököt kellene védenünk, nem? — kíváncsiskodom.

    — Foglalkozzon a saját feladatával! Megértette? Ez nem az Üdvhadsereg, kedves fiam! Az elnöknek is megvan a maga csapata, akiknek az a dolguk, hogy védjék őt — morogja foghegyről, és látom rajta, már nagyon menne.

    Csak úgy, magamban megjegyzem, az FBI is az elnök csapata. De nem bonyolódom bele, nem kell a cirkusz.

    — Különben is, elnökünk elutazott Camp Davidbe, és egy csinos kis hadsereg vigyázza a biztonságát. A svédnek nincs több esélye — rántja meg vállait, mintha lefutott lenne az egész ügy.

    — Gondolja? — kérdezem mosolyogva.

    — Mit akar ezzel mondani? — kapja fel megint a vizet.

    — Semmit! De nekem kell a svéd! — válaszolom, és megnyalom a szájam szélét, mintha valami ínyenc falat jutott volna az eszembe.

    Hátrakulcsolt kezekkel töri a fejét, majd kis idő múlva kinyögi.

    — Az orosz után elkaphatja! Ez parancs! Világos, Addig nem!

    Szeretnék a fejébe látni. Vajon megint mit simliskedik? Hát már az FBI is védi ezt a nyomorultat? Mi a szar folyik itt? Úgy méregetjük egymást, mint a két ökölvívó ütésváltás előtt.

    — Sörensen rám van állítva! — mondom flegmán, mintha nem érdekelne. Nem, a szart nem! Nem kívánja seggem a nyílvesszőt.

    Gúnyosan elmosolyodik.

    — Rendben van, Steve! Lássa, kivel van dolga. Van még három órája a gép indulásáig. A svéd az Intercontinentalban lakik! A nevét nem tudom, hogy néz ki, nem tudom. Van ezerháromszáz szoba, ez durván kétezerhatszáz vendég. A világ összes nációja. Tud követni?

    — Persze! — kíváncsi vagyok, mire akar kilyukadni.

    — Leellenőriztük! Svéd egy van, hetvennyolc éves, és pap. Félig vak, rokkantkocsival közlekedik. De az is lehet, ez csak álruha. Lője le! Biztosan ő a maga embere.

    A két gorilla hangosan röhög. Legszívesebben pofán vágnám őket, de semmi kedvem bedagadt szemmel célozni a ruszkira.  A felhőtlen jókedvet hallva a kocsi előtt posztoló is bekukkant.

    — Mi van, fiúk? — kérdezi.

    — Húzzon a helyére, fiam, mert megbüntetem! — reccsen rá Sam.

A fickó elsápad, és visszamegy a helyére. Biztosan fél a büntitől, ami vagy kukoricán való térdepelésből, vagy fél adag uzsimegvonásból áll.

    Ezek aztán nem viccelnek! Még egymást sem kímélik.

    Végre-valahára elkotródnak.

    Ki kell szellőztetnem, mert kurva büdös ennek a fasznak a szivarja.

    Összepakolok egy sporttáskányi cuccot, tisztálkodó szereket, és még egy csomó mindent, amire a gyönyörű Oroszországban szükségem lehet. Fegyvert persze nem viszek. Ha a KGB benne van, majd csak adnak egy valamire való csúzlit, hogy be tudjam fejezni a munkát. Aztán pakolás közben kiszúrok valamit. Hogy én mekkora barom vagyok, atyaúristen! Mekkora barom! A táska, amit ettől a fasztól kaptam, a táska, még mindig ott van az ágyam mellett. Felkapom, késsel belevágok a bőrbe. A fül alatt találom meg azt, amit keresek. Egy jeladót. Ez a szar itt sugárzott a seggem mellett, napok óta hirdetve, merre járok. Így már érthető, hogy mindenki rám talált! Mintha bemondta volna a rádió, hol vagyok. Viszont ez most újabb talányt vet fel számomra. Valóban Sam a megbízó, és ő küldte rám a svédet? Vagy a Cég a megbízó, és az ő táskájukat tettem tönkre. Na és a nagy kérdés! Kinél van a jelfogó? A CIA-nál, mint megbízónál, vagy Samnél, a közvetítőnél. Mivel a Cég emberei vezettek a nagy öreghez, és lehet, hogy a vén fasz tényleg csak közvetít. Lehet, hogy Sam nem tudott a jeladóról? Na jó, de akkor, hogy talált rám? És Samnek mi köze a Céghez? És hogy kerül az egészbe a svéd? Na és a CIA? Vagy mégis a KGB agyszüleménye az egész szarság, és mi nekik ugrálunk?   

    Jó, elég az agytornából, mert begolyózom. Kigurulok a Potomac partjára és vízbe dobom az adót. Hadd fürödjön, aki fogja a jelet, nem igaző Remélem folyóba fullad a svéd.   

    Nincs sok kedvem Moszkvába menni, de ha maradnék, az rosszul hatna az egészségi állapotomra. Úgy is mondhatom, talán nem élném meg a reggelt, mivel Sam bátyó itt felejtett nekem két árnyékot.  Fekete Fordban követtek a folyó partjáig. Ezeknek a fiúknak egy dolguk van csupán. Abban a percben likvidálniuk kell, amikor a moszkvai járat felszáll nélkülem. Ergo, hiába dobtam ki a jeladót, nem tudok lelépni — legalábbis egyelőre —, mert figyelnek. Kihajtok a reptérre, beállok a fizetőparkolóba. Jön az őr válltáskával, kezében lyukasztóval.

    — Mennyi időt adhatok, uram? — kérdezi nyájasan, a bőséges borravaló reményében.

    Mutatom neki a beszállókártyámat.

    — Moszkvába megyek! Ha nem érek vissza két héten belül, akkor magáé a kocsi! Oké?

    — Akkor most nem fizet az úr? — kérdezi félszegen.

    — Csak így tovább! — veregetem meg a vállát. — Akinek ilyen kombinatív az elméje, az még sokra viszi!

    — Gondolja az úr? — kérdezi foghíjas mosolyával és marha boldog, hogy valaki felismerte a benne rejlő értékeket.

    — Akkor kettő hét! — búcsút intek neki, odadobom a kocsi papírjait.

    Ha rajta múlna, akkor már felszállás közben lezuhanna a gépem. Minek annyit tökölni, nem igaz?

    Az előcsarnokba érve rögtön kiszúrom kísérőimet. Az alkalomhoz illő, és a kevésbé feltűnő, rejtőzködő öltönyüket vették magukra. A bajuszos csíkosban, a simaképű kockásban diktálja a divatot.

    Két ilyen marhát!

    Elsétálok a shop-ba, veszek magamnak két karton Marlborót, meg egy pakli rágógumit.

    Utána visszasétálok, és leülök a két titkosított titkos ügynök mellé.

    Arrébb ülnek. Én is.

    Odafordulok a csíkoshoz, magyarul kérdezem.

    — Arany szép testvérem! Miért néztek ki ilyen hülyén?

    Nem érti. Szótagolva megismétlem a mondatot.

    — Menj a francba! — sziszegi angolul.

    Közben, persze, mind a hárman mosolygunk.

    A táblán felvillan a zöld fény, beszállás. Simán átjutunk a vámon. Iszom a tranzitban egy hideg sört, majd az Aeroflot 547-es moszkvai járata a levegőbe emelkedik, és elindulunk a káosz országába.

 

30látogató,3mai

Szerző S. Szabó István 185 írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045

2 Komment

Hagyj üzenetet