dr Bige Szabolcs- : Hogy is van ez? (második, befejező rész)

Életük első olyan Karácsonyát élték meg, amikor nem a szegénység szorításában ünnepeltek *

 

 

 

Végül eljött a nap, amikor szinte egyszerre kézbe kapták a diplomájukat. Utána este egy közös vacsorára elhívták néhány barátjukat, szomszédokat. A szegényes vacsora jó hangulatban telt, és az ifjakat mindenki ellátta jókívánságokkal és tanácsokkal a jövőre vonatkozóan. Miután magukra maradtak a vendégek távozása után, közre vették Rózát, és őszinte szavakkal mondtak köszönetet neki eddigi segítségéért, gondoskodásáért. Róza könnyezve ölelte át a testvéreit.

        — Most rajtatok a sor! — jegyzi meg. — Hármunkra hárul a család gondja. Tudjátok, mindig arra vágytam, hogy ellátogathassak Görögországba. Hátha ezután sor kerülhet rá.

 

A két fiú munkába állt. Albert egy közeli község iskolájában kapott katedrát, és Mihály ugyanabban a faluban a falugazdász mellé került valamilyen gyakornok félének. A lényeg, hogy fizetést kapott. Mindketten hamar belerázódtak a mindennapokba. Lakást is béreltek egy gazdánál, aki egyedül éldegélt a tágas, tornácos falusi házában. Az a régi lakás, ott a malom helyén volt még mindig az otthonuk. A nagyszobát függönyökkel osztották el, legyen külön fülkéje minden gyereknek. Ott nőttek fel, s most ketten kiköltöztek falura. Kicsivel könnyebb lett a többieknek. Hétvégeken azért mind megjelentek és együtt töltötték a vasárnapot.

        Albert szeretett tanítani, de a kollegáit már nehezebben tudta elviselni. Szünetben, a tanáriban egyébről sem folyt a társalgás, hogy kinek milyen tehetős, befolyásos szülei vannak, és ez az iskola csak gyakorlótér a számukra és majd elmennek ide, meg oda. Ő meg egész idő alatt hallgatott, nem vett részt a hágyázkodásban, bölcselkedésben. Így elkönyvelték felvágós, undok alaknak, s úgy is viselkedtek vele. Az osztályban azonban nagyon megértették egymást a tanulókkal. Ott érezte igazán jól magát. A gyerekek kárpótolták szinte mindenért. Erről beszélt a testvéreivel, mikor hazament.

        Mihály más természetű ember volt. Hamar összemelegedett a falusi emberekkel, s a főnökét, a fiatal agrármérnököt is megnyerte magának. Mindig kimutatta csodálatát a mérnök úr magas intelligenciája, tudása iránt, s ez bevallatlanul bár, de nagymértékben legyezgette annak hiuságát. A mérnök tanácsára, megtakarított pénzéből permetező felszerelést és vegyszereket vásárolt, hogy majd tavasszal, ha beindul az idény, álljon készen ezzel a szolgáltatással. Be is jött a számítása…

        Életük első olyan Karácsonyát élték meg, amikor nem a szegénység szorításában ünnepeltek.  Évekre, évtizedekre emlékezetes maradt számukra. A legnagyobb örömöt mégis Róza öröme jelentette, amikor kibontotta neki címezett borítékot a kis fenyő alatt. Egy kéthetes görögországi nyaralásról szóló jegyet tartalmazott a boríték.

        Albert és Mihály spórolták össze az árát.

        Áprilisra szólt a jegy, s Róza alig várta, hogy mehessen. Lelkesen nekifogott, nyelvet tanulni, de szinte lehetetlennek tűnt, hiszen még a görög betűket sem ismerte. A társalgási könyvecskéből mégis összeszedett három-négy mondatot, amit azon nyomban el is felejtett.

        Már a repülés is nagy élmény volt, nem beszélve a napsütötte mediterrán tájról, a csendes öbölről, a homokos partról, a langymeleg tengervízről. A felkapott helyektől távol kapott helyet egy panzióban. A falut halászok lakták, s a szobája erkélyéről tanúja lehetett, amint reggel korán kifutnak a kis kikötőből a halászbárkák, és alkonyatkor zsákmánnyal tele megtérnek. Reggelenként szívesen sétált végig mezítláb a tenger partján, a nedves homokon, még a közös reggeli előtt. A panzióban lakott még három család gyerekekkel és egy hozzá hasonlóan egyedülálló lány. Minden reggel együtt reggeliztek, de a nap további részében nem is látták egymást. A többiek bementek a faluba és a helyi autóbusszal beutaztak a közeli városba, vagy valamelyik felkapott üdülőbe.

        Már a második napon, ahogy kezében a szandáljával tapicskolt a ki- kicsapó hullámokon, észrevette a fiút. Már tegnap feltűnt neki. Most, hogy újra látta, jobban megnézte, s ahogy elhaladt mellette, valami köszönés félét mormolva odaintett neki. A fiú nem válaszolt, csak elmosolyodott halványan. A következő nap reggelén is mindez megismétlődött azzal a különbséggel, hogy a fiú hangos helloval fogadta Róza gyengécske köszönését. Olyan szomorú szemekkel nézett rá, hogy Róza úgy érezte, sürgős vigasztalásra szorul. Leült mellé a csónak peremére. Angolul szólalt meg, s fiú is ugyanígy válaszolt. Eleinte döcögősen indult a társalgás, hiszen együknek sem ez volt anyanyelve. 

        — Miért vagy szomorú? — kezdte a lány, s ezzel elindította a lavinát.

        A fiú könnyekkel a szemében kezdte mondani a panaszát. Elmondta, hogy két nappal ezelőtt összeveszett a szerelmével, és már nem volt alkalma kibékíteni, mert másnap reggel a család felkerekedett és a fővárosba költözött. Elmondta, hogy vigasztalan, hogy nagyon bántja az egész dolog.

        — Siess, missz, mert nem kapsz reggelit! — kiáltott fel, amikor meglátta a panzió vendégeit az ebédlő felé igyekezni.

        — Visszajövök! — ígérte Róza és elsietett a többiek után.

        Reggeli után már nem találta a fiút a parton, hiába pásztázta végig a szemével a látóhatárt. Kis ideig még ténfergett, aztán ő is bement a faluba. Taxival elvitette magát egy közelben található ókori templom romjaihoz. Szorgalmasan bejárta az egész területet, elolvasott minden táblát, de nem sokat értett az egészből. Az a bánatos fiú járt az eszében. Még a hőséget, port sem érzékelte. Délfelé megéhezett, evett a büfénél rántott halat, és felült egy autóbuszra, ami bevitte a városba, de ott se volt kedve nézelődni, sétálni, még az üzletek sem vonzották. Éppen indult a falu irányába egy másik busz, arra felszállt és visszament a panzióba. Az egyik család a szomszéd szobából a parton napozott, a gyerekek a vízben pancsoltak. Gondolta lemegy hozzájuk, de mikor fürdőköpenyben elindult feléjük, meggondolta magát, s inkább egyedül nyúlt végig a homokon. A délutáni nap már vesztett erejéből, és egy enyhe szellő is fújdogált. Róza akkor ébredt fel, amikor hangoskodva szaladtak el mellette a szomszéd gyerekek. Gyorsan feltápászkodott és visszaballagott a házba. Később a szobája előtt levő balkonról gyönyörködött a naplementében, és meglátta a fiút, amint egy kis kordét húzva a konyha irányába kanyarodott. Nézte, ahogy lepakolja a zöldséghalmokat és gyümölcsös kosarakat, közben a konyhalánnyal beszélgetett komoly arccal. Rózát valami ismeretlen rossz érzés rohanta meg, amit nem értett, amit nem tudott hova tenni. Mikor pedig látta elmenni, gyorsan leszaladt, és éppen a kapunál érte utol.

        — Jó estét! — köszöntött rá.

        — Ó, missz! Megijesztesz! Árut hoztam a konyhára. Majd reggel is jövök, akkor hozom a tejtermékeket, meg a húst, hogy friss legyen.

        A kis szekeret otthagyva az út közepén leültek egy sziklakőre.

        — Mesélj még az életedről, a családodról! — kérte a leány. — Előbb azért mondd meg a nevedet, hisz még nem tudom, hogy hívnak. Én Róza vagyok.

        — No, ez nagyon különös!

        — Mi a különös?

        — Hogy a te neved ugyan az, mint az enyém!

        — Nem értem!

        — Hát, figyelj ide: az én nevem Rodion, és a rodon szó rózsát jelent, mint a te neved is.

        A bársonyos esti levegő simogatta őket, és sokáig beszélgettek. Észrevétlenül repült az idő, s késő éjszaka váltak el egymástól. A fiú megígérte, hogy a másnapi dolgait az öccsére hárítja, és megmutatja Rózának a környék nevezetességeit. Ez nem ment azért olyan könnyen, mint mondta, mert a család a gazdaságból élt, s a két fiúra rengeteg feladat hárult. Volt munka a zöldségesben, az állatok körül, elvinni a terményeket, termékeket a megrendelőkhöz. A szülők is látástól vakulásig dolgoztak, s így gyermekek sem engedhették meg maguknak a munkakerülést. Végül az öcs megértőnek mutatkozott, csak azt közötte ki, hogy a reggeli és estéli házhozszállításokat végezze el Rodion.

        Varázslatos hetük következett. Kora délelőtt indultak csavarogni a görög halászfalvakban, az ókori emlékek, romok között. A zsúfolt, turisták tömegét vonzó látványos helyeket kerülték. Ahol megéheztek, ott ettek, akol megszomjaztak, ott ittak valamilyen gyümölcslevet, vagy egy pohár számoszi fehérbort. Lesték egymás kívánságát. Ha a leány megjegyezte, hogy ezt, vagy azt a templomot, vagy ókori emléket, szentélyt, akármit látni szeretne, Rodion már szaladt megvenni a jegyet az autóbuszra, s vidáman kacagva útra is keltek. Ha a fiú említett valamit, hogy megtetszett neki, Róza már vásárolta is meg boldogan, hogy adhat.  Elrepült a nyaralás tíz napja.

        A búcsú fájdalmas emlékével érkezett haza, s a család tátott szájjal hallgatta élménybeszámolóját. Egyedül kishúga, Amál fanyalgott.

        — Akinek pénze van, mindent elérhet. Utazást, élményt, meg akármit!

        A gimnázium utolsó évében járt, érettségire készült, és úgy hitte, mindent tud már az életről, az emberekről, sőt joga van véleményt mondani, ítélkezni.

        — Miről beszélsz, te? — dörrent rá Albert.

        — Tudja azt Rozi nagyon jól!

        — Hagyd el, Albert! — csitította Róza. — Csak beszél.

        — Tudom, mit beszélek! — erősködött Amál. — Ha én a fiúmnak vásárolnék ajándékokat, ékszert, csodatelefont, meg még ki tudja mi mindent, soha nem engedne el maga mellől.

        A család vegyes érzésekkel fogadta a görög nyaralás élményeit. A munkatársainak nem is számolt be róla. A szünidő ideje letelt, s az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba a tehenészetben is. Bár ami a rendes kerékvágást illeti, az nem egészen helytálló.

        — Kedves munkatársam, kedves Kopasz Róza — fogadta az igazgató az irodája hangszigetelt ajtaját behúzva —, nem köntörfalazok, hanem egyből a tárgyra térek.

        Rózát valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. De a bejelentés mégis meglepte.

        — Az állami gazdaság, mint olyan, megszűnik a társadalmi átalakulásoknak köszönhetően. A magam részéről csak egyet tudok érteni a privatizációs törekvésekkel, de ugye érthető, ha azt mondom, ez most engem is érzékenyen érint.

        — Az utcára kerülök én is? — bukott ki a kérdés Rózából.

        — Hacsak nem lép be az újonnan alakuló cégemhez állatorvosnak ugyanolyan feltételekkel, mint az eddigiek.

        — Erre most kell válaszolnom, vagy kapok 24 órát?

        — Reggel héttől megbeszélést tartok a rég-új munkatársakkal, ha ott lesz, azt jelenti, elfogadta a javaslatomat. Ha nem, azt is tudomásul veszem.

        Igazából nem sok választása volt, s ezt ő is nagyon jól tudta. Másnap reggel ott volt a megbeszélésen. Ott voltak a gazdaság régi gárdájából néhányan: az állattenyésztő technikus, a főkönyvelőnő, meg egy vállas, göndör hajú fiatalember. Mintha ismerősnek tűntek volna a vonásai, de nem tudta honnan.

        — Hölgyeim, uraim! Ismerik egymást, ugye? — kezdte az igazgató.

        — Hmmm, majdnem — jegyezte meg a főkönyvelőnő.

        — Ó, persze, már nem emlékeznek az úrra, a mérnök úrra! Évekkel ezelőtt nálunk dolgozott, s most az egyetem elvégzése után vissza kíván jönni hozzánk.

        — Samu! — kiáltott fel Róza megvilágosodva.

        — Igen, ő Suba Sámuel zoomérnök. Fogadják szeretettel, mint új munkatársat.

        Samu erre meghajolt a társaság felé. Mindannyian hozzá léptek és kézfogással pecsételték meg az új munkatársi viszonyt.

 

Anya halálával úgy tűnt, széthullik a család. Megszűnt az összetartó erő. Rózát nagyon megviselte. A testvérei a temetésen alig tudtak lelket önteni bele. A munkatársai is eljöttek a szertartásra. Róza csak állt bénán-némán, és potyogtak a könnyei, nem érzékelte a hozzálépőket, nem hallotta az együtt érző szavakat. Kicsi öccse, Tibor fogta át a vállát, s hívta.

        — Gyere, menjünk!

        — Kicsit várjál még! — válaszolta szipogva

        — Gyere, gyere! Már mindenki elment. Menjünk mi is haza. Ne hagyd el magad, szükségünk van rád. Most már te vagy nekünk anyu!

        Róza az öccsébe kapaszkodva megindult kifele a temetőből. A kapu előtt két taxi várt rájuk. Albert és Mihály ültek az egyikben, s Amál a másodikban. Ehhez a kocsihoz vezette Tibor a nővérét, hogy a két lány együtt lehessenek, amíg hazaérnek. A hátsó ülésen egymás karjaiban kisírták magukat, s megkönnyebbült szívvel szálltak ki a ház előtt a kocsiból.

        Bár Tibor volt közülük a legfiatalabb, a következő napokon bebizonyította, hogy érett, felnőtt férfi. Gondoskodott a testvéreiről — beszerzett mindent, amit kellett. Már a temetést is ő intézte, és ő fogadta a kondoleálókat is.

        — Tibor! Gyere, kérdezzek valamit! — kezdte nem sokkal a temetés után Róza. — Köszönettel tartozunk neked, hogy helytálltál, levetted a gondok nagy részét a vállunkról, és lelket öntöttél belénk. Ezt mindannyiunk nevében mondom, de nem erről akarok most veled beszélni. A tervedről szeretnék hallani. Amál ugye, beiratkozott az óvónőképzőbe, és te is végzel az idén a gimnáziumban. Mihez akarsz kezdeni?

        — Én is állatorvos szeretnék lenni, mint te!

        — Állatorvos? Nem költő?

        — Az már rég volt. Éretlen tacskó hőbörgése. Ez most komoly! Konzultációra is járok már az Egyetemre. Kéthetente egy délután négy óra. Egy fiatal zoológus is tart órákat állattanból, aki azt mesélte, hogy ismer téged. Ott dolgozott abban a gazdaságban, ahol te vagy az állatorvos.

        — Ki az?

        — Egy tehenész fiú! — nevette el magát Tibor. — De később mérgében, mert megaláztad… Jó, jó! Ez az ő változata.

        — Gyerünk, mondd már tovább! — türelmetlenkedett Róza.

        — Szóval mérgében beiratkozott az Egyetemre az állattenyésztői szakra. Most utolsó éves, vagy talán már végzett is. Nem tudom, az utolsó két-három továbbképzőn nem volt ott.

        — Azt mondta, hogy miattam iratkozott be az Agrártudományira?

        — Igen, mérgében, de nem bánta meg. Nagyon tetszik neki a szakma. Igazi lelkes zoológus!

        — Nahát, nahát! Ki gondolta volna, hogy azok a megjegyzéseim, ilyen mélyen érintették azt a fiút? Úgy látszik néhanapján jó felrázni az embereket. Lám, ebből is mi sült ki?

        — Hát a görögöddel mi a helyzet? — váltott témát Tibor.

        — Most küldött egy lapot, és írja, jól van, hálás a szép napokért, nősülni készül. Azt a konyhalányt veszi el, aki reggelenként átvette tőle az árut.

        — Szomorú vagy?

        — Csöppet sem. Nem volt nekünk kettőnknek jövőnk együtt…

        — Nyári szerelem?

        — Így van!

        — Mondd Róza, tetszik neked ez a tehenészből lett mérnök?

        — Micsoda buta beszéd ez Tibikém? Nem is ismerem igazán!

        — Jó fej! De én nem szóltam egy szót sem…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 619 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.