S. Szabó István : CIKÁ-PATI / Hetedik fejezet

Történet e hetvenes évekből, rólunk, velünk, nektek. *

 

7.

 

 

A Mázsa téren ugrom le a tujáról, ugyanis észreveszem a Kancsárt a piac szélén bűzölgő lángossütő pavilon előtt. Két kezével egy asztalnyi tésztát próbál belegyömöszölni kopaszodó fejébe, kevés sikerrel. Nem tud megszólalni, úgyhogy köszönésképen felemeli a ballábát, mint egy hugyozni készülő kutya.

Aprópénz után kutakodom zsebeimben. Megkívántam a zsírban sütött tésztát. Amíg műanyag flakonból sót szórok egy forintos reggelimre, addig legyűri a falatot, és végre megszólal.

— Isti ma nincs suli! — hadarja egy szuszra.

A tészta megáll eltátott szám előtt. — Miért nincs? — kérdezem.

— Azt nem tudom! — mondja vállát vonogatva. — De jönnek a többiek is.

Zsíros kezével mutat a vasúti híd felé.

És csakugyan. A távolban feltűnik a Gyula és a Tyutyu.

Odaérnek hozzánk, megveszik rendes heti lángosukat, majd Tyutyu felteszi költői kérdését

— Mit csinálunk?

A Néró csak erre vár. Kinyitja táskáját, és elővarázsol belőle egy fényképezőgépet, teleobjektívvel.

— Hu de klassz! — nyúl a masina után a Gyula, de ez a paraszt Kancsár ráüt a kezére.

— Nem mutiba készült Papikám! De van egy hatalmas ötletem! — magyarázza lelkesen. — Készítünk pár művészi fotót, az iskolai fotókiállításra! Oké?

Tyutyu leköp a járdára. — Úgyse volt kedvem bemenni! — közli hanyagul, és piros nyeles fésűjével végigsimítja a haját.

Kicsit tompa ma az agyam. A rossz nyelvek szerint nem csak ma, de rájuk hagyom. Tétován kérdezem.

— Most van tanítás, vagy nincs?

Jó Gyulám felveszi a táskámat a földről, és egy hanyag mozdulattal bedobja a sínek közé.

— Vedd fel, és menj be!

A bekanyarodó tuja vezetője beleugrik a fékbe, két kézzel rántja le az áramszedőt. Nyikorognak a kerekek, az utasok egymás nyakába zuhannak, de a táskám megmenekül. Beugrom a vágányok közé, felkapom, aztán futás!

Buszra szállunk, és meg sem állunk az Erzsébet híd budai hídfőjéig.

Minden jel arra mutat, hogy ennek a féleszű Petinek pontos terve van, de egyelőre még egy szót sem árul el belőle.

Az „Igyál birslevet” feliratú reklámszatyorban egy titokzatos csomagot cipel. Mélyen hallgat a tartalmáról.

Megállapodunk a Gellért-hegy lábánál, a vízesés alatt. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez egy mesterséges vízesés. Meghatározott mennyiségű vizet egy szerkezet forgat fel a magasba, ahonnan az aláhullik szemet gyönyörködtető látványossággal.

Kancsár kipakolja a fotómasinát, állványt, önkioldó automatikát, több doboz filmet. Különböző idétlen pózokat produkálunk, ő, pedig lelkesen fényképez. 

Kattog a gép, fogynak a tekercsek.

Erősödik a forgalom. Megállunk a munkával, és a Néró az egész berendezést át ciggőli az út túloldalára. Ott beállítja a gépet, majd fogja a rejtélyes csomagot, és átrohan a sebesen közeledő autósorok között, oda, ahol mi állunk. Elszalad mellettünk, vágtázik fel a lépcsőn, a vízesés tetejéhez.

Lentről figyeljük, hogy mi a szart csinál?

Hatalmas dobozt vesz elő, és a tartalmát beleszórja a vízbe. Majd sprintel vissza a géphez, és vadul nyomogatja a gombot.

Pillanatnyilag fogalmunk sincs, hogy miről van szó. Hol egymásra nézünk, hol a Petire.

— Ez tiszta hülye! — összegzi Gyulám a látottakat.

Helyeslőn bólogatunk, amikor Tyutyu felrikkant.

— Hát ez kurva jó! Hát én beszarok! Odanézzetek baromarcúak!

Egyszerre fordulunk a hegy felé.

Habzik a víz!

Úristen! Ez a marha, mosóport szórt a rendszerbe.

Ennyi habot én még életemben nem láttam. Előttünk két kocsi összecsúszik. Vezetőik szájtátva bámulhatták a habzó hegyet.

Tyutyu még mindig ordítozik.

— Hát ez kurva jó! Hát én csak beszarok! — hajtogatja felváltva, mintha ennyi lenne az egész tudománya.

A hab már a budai hídfőnél jár. Áll a forgalom.

Peti izgatottan fényképez. Fülsiketítő szirénázással érkeznek a tűzoltók. Hárman felrohannak a lépcsökön, és vadul feszegetnek egy bazi nagy vasajtót, a hegy oldalában. Gondolom, ott lehet elzárni a cirkuláló vizet.

Sok perc elteltével, csákánnyal verik le a lakatot, és már bent is vannak.

Eközben az Erzsébet hídon, a Kossuth Lajos utcában és a Hegyalja úton hosszú kocsisorok torlódnak. Mindenfelől tülkölés és káromkodás hallatszik. Turisták százai fényképeznek, filmeznek. Sőt, rendőri felvezetéssel megérkezik a TV híradó közvetítő kocsija is.

Néró megelégedett büszkeséggel néz körül.

Áhítattal suttogja.

— Látjátok! Látjátok fafejűek! Milyen sok embernek teremtettünk munkát és látnivalót!

Mindannyian meghatódottsággal küszködünk. Egyetlen doboz mosóporral sikerült megbénítanunk egy világváros forgalmát.

Ezek után el tudom hinni, hogy egy asszony miatt Trója háborúzott. Nem volt más választásuk. Nekik nem volt mosóporuk, úgyhogy kénytelenek voltak bevetni az ósdi faló trükköt.

Izgatottsággal, vegyes büszkeséggel sietünk át a hídon. Hátra-hátra tekingetünk, néha megállunk, fényképezünk.

Gyula ujjong.

— Ez fantasztikus volt gyerekek! Gyerünk a Pilvaxba, ünnepeljünk!

És mint a márciusi ifjak elözönöljük az éttermet.

Most nincs szavalás, és nem lesz forradalom. Ha csak nem meleg a sör. De szerencséjük van! A sör hideg, a tatár bifsztek ízletes, úgyhogy forradalom lefújva.

Ránk esteledik. Épp hogy elérem a Híradó második kiadását.

Jó öt perces tudósítás van a habzó hegyről. Az anyagi kár több ezer forint.

Apám nemes egyszerűséggel lehülyézi az ismeretlen elkövetőt, anyám a fejét csóválja.

Az lehet, hogy jó hírnevünk kívánni valót hagy maga után, de higgye el a világ, habos fotóink fantasztikusak lettek.

És ahogy az olvasott palesztin mondaná: Handla akha ahhala mah!

Vagyis: Mindent a művészetért!

 

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045