Amikor ki gyönyörködtük magunkat, Gábor újra elindította Titánt. Végig kocsiztunk Siklóson. Nagyon kedves kisváros. Épületei változatosak, ízlésesen keveredik múlt és jelen. Látható itt kedves, szépen megépített lakótelep, de megtaláltam néhány – a szívemnek nagyon kedves – zsúpfedeles, tornácos, fehérre meszelt falú régi parasztházat is. Tátott szájjal bámultam, hogy Gábort itt is mindenki ismeri. Nem gy?zött jobbra-balra köszöngetni. Titán a cirkuszos lovakat megszégyenít? kecses galoppban húzta a hintót.
Nagyon élvezte a ránk irányult figyelmet. Én pedig büszkén feszítettem kiváltságos helyemen, a bakon. Jól megbámultak, mondhatom.
Titán elegáns ívben bekanyarodott a várhoz vezet? felhajtóra. Kiválasztottunk egy csendes, nyugodt helyet, távol a parkoló autóktól, azután lassan felsétáltunk a várba. Tényleg lassan haladtunk, mert már a kapuban megtorpantam. Nem gy?ztem csodálni azt a míves munkát. Beljebb lépve megcsapott a régi id?k lehelete. Szinte visszazuhantam Rákóczi korába. Kicsinyke vár ez, mégis órákig tartott, míg beteltem a látványával. Minden sarok, minden szeglet, minden hajlat tartogatott valami élményt.
Gábor h?ségesen követte csapongásomat, és megpróbált a percenként feltett millió kérdésemre válaszolni. Derekasan megdolgoztattam.
Épp az egyik torony kereng?jén állva csodáltuk a tájat, amikor elénk toppant egy bácsika. Nem is figyeltem volna fel rá, ha a ruhája nem döbbentett volna meg. Amikor megszólalt, végképp elámultam.
Siklósi bácsi állt el?ttem! A filmben Molnár Tibor alakította az öreg parasztembert. Most el?ttem állt valaki, aki félelmetesen hasonlított rá. Nem a vonásaiban, hanem a megfontolt, lassú nyugodt mozdulataiban, gesztusaiban. Vállig ér? fehér haja, álla alá konyuló, szintén fehér bajusza, b? inge, b? „gatyája”, csizmája. Minden, minden a régmúltat idézte. Érdekes, mély orgánuma a megszólalásig hasonlított Molnár Tiboréra. Ízes paraszti beszéde hallatán megborzongtam.
Bemutatkozáskor örömmel szorítottam meg kérges, meleg kezét.
Sándor bácsi hamiskás mosollyal fordult Gáborhoz:
– Hát ? volna az, az asszonyka?
Gábor mosolyogva bólintott, majd hozzám fordult, és azt mondta:
– Én már rekedtre beszéltem magam, most rábízlak Sándor bácsira! ? aztán tényleg mindent tud arról, ami téged érdekel!
És Sándor bácsi mesélni kezdett. Beszélt a régmúlt id?kr?l, amikor az ? ükapjának a dédapja is még surbankó legényke volt. Már akkor is itt lakott a család. Mesélt a paraszti élet szépségeir?l, nehézségeiben is csodálatos voltáról. Szavai nyomán megelevenedett bennem az a sok minden, amit gyermekkoromtól fogva magamba szívtam kedves könyveimb?l.
Hol a hasamat fogva kacagtam, hol hullottak a könnyeim a mesét hallgatva.
Csak nagysokára eszméltem fel, hogy megint a hintóban ülünk, Gábor a bakon, én pedig a kocsiban Sándor bácsival. Titán lassan léptetett, id?t hagyva, hogy az öreg szavait ne csak a fülemmel érzékeljem, hanem lássam is, amir?l mesél. Szemeim el?tt lassan megváltozott minden. Láttam, a mez?kön dolgozó férfiakat, ahogy a nehéz ekeszarvat markolva ballagnak a ló után. Láttam asszonyokat, akik kötényük öbléb?l széles mozdulattal hintik az éltet? magot. Láttam gyerekeket, akik tanyák udvarán meztelenül szaladgálva sikongattak nagyokat. Láttam szépen kiöltözött lányokat, legényeket, akik egymással kacérkodva lépegetnek a templom felé. Láttam gyors iramban robogó négylovas hintókat, amik el?l félve húzódnak félre a falvak lakói. Hallottam a kerekes kutak láncának nyikorgását, a gólyák kelepelését a házak kéményein fészkelve. Hallottam a gulya dobogását, amint hazafelé tartanak a legel?r?l. Hallottam a karikás-ostor pattogását, a terel?pulik vidám csaholását.
Láttam a falu f?terén felállított derest. Hallottam a bot puffanását, ahogy újra és újra lecsapott, az intéz? parancsa szerint. Minden puffanása egy ütés volt az én hátamon is.
Egyszer csak arra eszméltem, hogy Sándor bácsi hallgat. Csak nézett rám, azzal a meleg barna szemével, és zavartan pödörgette a bajuszát.
– No, Gábor, hát még illen hallgatóságom se vót! – szólt el?re, a bakra.
– Én megmondtam el?re! – kacagott nagyot Gábor.
– Nahát, keves, ha magát ennyire érdekli a mesém, akkor gondolom, betérhetnénk hozzám is, osztán egy pofa jó villányi bor mellett mondhatom én tovább is – szólt hozzám mosolyogva az öreg.
Még annyira a meséje hangulata tartott hatalmában, hogy szólni sem tudtam, csak bólintottam beleegyez?en.
Titán megállt egy parasztház kapuja el?tt.
– Hát itt is volnánk. Kerüljenek beljebb – tessékelt Sándor bácsi.
Álmélkodva néztem körül. Minden olyan volt, ahogyan én elképzelek egy régi parasztházat.
Sándor bácsinak tetszett a csodálkozásom, büszkén vezetett végig a kis tanyán. Benéztünk a veteményes kertbe, ahol gyönyör? ágyásokban csak úgy roskadoztak a növények a rengeteg termést?l. A veteményes mögött pici gyümölcsös, alma, körte, szilva, cseresznye, ?szi és kajszibarackfák. Az udvar másik felét az állatok foglalták el. Kendermagos tyúkok káricáltak boldogan eszegetve, egy fenségesen szép kakas felügyelete alatt. A disznóólban két gyönyör? mangalica csámcsogott, pihengetett. Az istállóban két fej?stehén fordult hátra békésen kér?dzve, amint beléptünk. A másik oldalon pár hónapos kis borjú csodálkozott ránk, busa fejét Sándor bácsi oldalához döcögtetve. A marhák alatt ropogós friss szalma, a vályúk roskadásig rakva illatos szénával. Ragyogóan tiszta minden. Megsimogattam a teheneket, kicsit megdögönyöztem a borjút. Már indultam volna kifelé, amikor az istálló hátsó traktusából ismer?s dobogásra lettem figyelmes. Sándor bácsira néztem.
Az öreg huncutul mosolyogva mondta:
– Már azt hittem, az öreg Csillagot észre sem veszi!
Hátraszaladtam. Gerendákból csinált boxból egy hatalmas muraközi tekintgetett felém. Kicsit félve közelítettem, mert hiszen nem ismer engem, talán nem is örülne, ha közelebb mennék.
Ránéztem az öregre, aki hunyorogva bíztatott:
– Menjen csak be hozzá bátran kedveském! Mi szeretjük a kedves vendégeket. Igaz-e Csillag?
Nekem elveszett már a világ. Csillag és én szinte elmerültünk egymásban. Én lágyan simogattam csillogó sz?rét, csókokkal hintettem meg izmos nyakát, bársonyos orrát, ? pedig szálanként ette a kezemb?l a szénát, almát, sárgarépát, amit csak adtam. Annyira jól esett neki a kedveskedés, hogy szinte agyonnyomott, annyira közel akart lenni hozzám.
Nem tudom meddig tartott, de egyszer halk krákogást hallottam. Sándor bácsi megvizesedett szemmel nézett bennünket, aztán halkan azt mondta:
– No, azér most már itt lenne az ideje beköszönni az asszonynak is. Meg már ez a Gábor is éhes lehet!
Elszégyelltem magam. Istenem, én itt eljöttem vendégségbe, és még csak nem is köszöntem a háziasszonynak. Lángvörös arccal léptem ki az istállóból. Már éppen kezdtem menteget?zni, de az öreg elvágta a mondókámat:
– Különleges asszony maga kedveském – azzal kedvesen hátbaveregeteve terelt be a házba.
Gábor a tornácon ülve, hatalmas vörös kandúrt simogatott.
– ? Náci – mutatta be a cicát Sándor bácsi.
Amikor beléptünk a konyhába, egy kedves id?s néni óvakodott felém kezét kötényébe törölgetve.
– Isten hozta nálunk aranyoskám. Már nagyon sokat hallottunk magáról a Gábortól. Hát hogy tetszik itt minálunk? Aztán mondja csak, télleg maga csutakolja a Gábornál a lovakat? És csak ezért utazott ide, olyan messzir?l, Pestr?l?
Miel?tt válaszolhattam volna, kezét az arcához kapta, és felkiáltott:
– Jaj, Istenem fut a káposztám! – azzal a sparhelthez ugrott, lekapta egy hatalmas fazék tetejét. Az orromat azonnal megcsapta a töltöttkáposzta semmihez sem hasonlítható illata. Összefutott a nyál a számban. Most éreztem csak, hogy milyen éhes vagyok.
Az asztal már szépen megterítve állt, de Sándor bácsi mérgesen morgolódott a bajusza alatt.
– Nem jól terítettél, Erzsi! Mondtam, hogy ma abból a régib?l eszünk!
– Ugyan már, maga vén bolond! Csak nem akarja fatányérb?l, fakanállal kínálni a pesti vendéget?
– De bizony abból én! Különleges vendég, nem pesti ez, csak ott lakik! Aki így szereti falut, meg az állatokat, az nem pesti. No, tedd csak, amit mondtam!
– Amíg asztalra kerül a káposzta, addig mi meg megkóstolunk egy kis hazait. No, látom, te is el?kerültél Gábor. Hát akkor, Isten-isten. Fenékig!
Ajjaj, gondoltam, ebb?l megint baj lesz, ezt aztán tényleg nem lehet visszautasítani, de már tiszta alkoholista leszek, ett?l a sok pálinkától. Félve emeltem a számhoz a kis poharat. Naná, hogy nem csalódtam a félelmemben. Méreg er?s házipálinka illata csapta meg az orromat. Lesz, ami lesz, ezt most le kell hajtanod Judit! Huhh, mintha eleven parázs csúszott volna le a torkomon. Percekig szóhoz sem jutottam. Kis id? múlva Erzsi néni asztalhoz szólított minket.
Hófehér abroszon, sz?ttes asztalkend?k. Középen hatalmas tálban g?zölgött a töltött káposzta. Három durván faragott fatányér, mellette fanyel? villa. Vessz?kosárban félbevágott házi kenyér illatozott. Jó nagy kancsóban villányi fehérbor egy tálcán, mellette három fakupa.
Szóhoz sem tudtam jutni, a meghatottságtól. Sándor bácsi lehajtott fejjel, halkan mormolta az asztali áldást, Erzsi néni összetett kézzel állt a háta mögött és vele dünnyögte. Gáborra néztem, ? kajánul mosolyogva a fülembe súgta:
– Erre nem számítottál, mi?
Hát nem! Az már igaz!
– Ámen. No, hát kedveskéim lássanak hozzá, fogyasszák egészséggel! – tüsténkedett körülöttünk Erzsi néni.
Ahogy a számba vettem az els? falatot, megdöbbentem. Mintha régen meghalt édesanyám mohácsi töltött káposztáját enném. Majdnem sírva fakadtam. Elszoruló torokkal néztem magam elé.
– Nohát, nem ízlik az étel, kedveském? Maguknál Pesten biztosan másképp f?znek ugye? – aggodalmaskodott Erzsike néni.
Jaj, csak meg ne sértsem ezt a drága asszonyt! Megembereltem magam, és bizony jó étvággyal láttam neki a fenséges éteknek. Mire befejeztük az ebédet, már bizony lecsúszott két-három pohár jó harmatos borocska is, hát nem csoda, hogy elnehezült szempillákkal hallgattam a halk beszélgetést. Figyeltem én nagyon, mégis arra riadtam, hogy Erzsike néni átkarolja a vállamat, és szépen bevezet a tisztaszobába.
– Nyugodjon egy verset kedveském itt a tisztaszobában. Frissen vetettem az ágyat!
Én pedig, mint egy álmos kisgyerek, engedelmesen levetk?ztem és bebújtam a púpos nyári dunna alá.
Még hallottam, ahogy a két férfi odakinn jó íz?t nevet, aztán ájult álomba zuhantam a tisztaszoba kellemes h?vösében.
Halk kopogásra ébredtem. Erzsi néni dugta be a fejét az ajtón.
– Bocsánat, hogy megzavarom kedveském, de azt mondja ez a Gábor, hogy ideje lenne elindulniuk.
Hamar magamra kaptam a ruháimat és kimentem. Gábor már befogta Titánt a hintó elé, csak rám várt.
Zavart félszegséggel köszöntem meg vendéglátóimnak ezt a boldog napot, aztán megígérve, hogy még visszajövök, feléjük intettem. A hintó elindult, én pedig visszanézve még sokáig láttam a kertkapuban állni a két drága öreget.
Hazafelé az úton végig azon gondolkodtam, hogyan köszönhetném meg Gábornak ezt a csodálatos ajándékot. Semmi sem jutott az eszembe. Pénzt nem adhatok érte, hiszen vérig sérteném vele. Ajándékot, mit is adhatnék, hiszen mindene megvan. Otthon, a hintóról leszállva elé álltam és könnyes szemmel csak annyit tudtam mondani: köszönöm!
? átölelt, hatalmas tenyerével megsimogatta az arcomat és csendesen ennyit mondott:
– Bár mindenkinek adhatnék egy szeletet ebb?l a tortából! Talán jobb lenne a világ!
Ez volt az utolsó találkozásunk.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Kurtsits Judit
