Kurtsits Judit Szerző
Vezetéknév
Kurtsits
Keresztnév
Judit
11 év 2 komment

Egy olyan esemény írok itt le, mely elképzelhetetlen volt számomra, amíg egy kedves barát meg nem lepett vele.

 

 

Amikor ki gyönyörködtük magunkat, Gábor újra elindította Titánt. Végig kocsiztunk Siklóson. Nagyon kedves kisváros. Épületei változatosak, ízlésesen keveredik múlt és jelen.  Látható itt kedves, szépen megépített lakótelep, de megtaláltam néhány – a szívemnek nagyon kedves – zsúpfedeles, tornácos, fehérre meszelt falú régi parasztházat is. Tátott szájjal bámultam, hogy Gábort itt is mindenki ismeri. Nem gy?zött jobbra-balra köszöngetni. Titán a cirkuszos lovakat megszégyenít? kecses galoppban húzta a hintót.

Nagyon élvezte a ránk irányult figyelmet. Én pedig büszkén feszítettem kiváltságos helyemen, a bakon. Jól megbámultak, mondhatom.

Titán elegáns ívben bekanyarodott a várhoz vezet? felhajtóra. Kiválasztottunk egy csendes, nyugodt helyet, távol a parkoló autóktól, azután lassan felsétáltunk a várba. Tényleg lassan haladtunk, mert már a kapuban megtorpantam. Nem gy?ztem csodálni azt a míves munkát. Beljebb lépve megcsapott a régi id?k lehelete. Szinte visszazuhantam Rákóczi korába. Kicsinyke vár ez, mégis órákig tartott, míg beteltem a látványával. Minden sarok, minden szeglet, minden hajlat tartogatott valami élményt.

Gábor h?ségesen követte csapongásomat, és megpróbált a percenként feltett millió kérdésemre válaszolni. Derekasan megdolgoztattam.

Épp az egyik torony kereng?jén állva csodáltuk a tájat, amikor elénk toppant egy bácsika. Nem is figyeltem volna fel rá, ha a ruhája nem döbbentett volna meg. Amikor megszólalt, végképp elámultam.

Siklósi bácsi állt el?ttem! A filmben Molnár Tibor alakította az öreg parasztembert. Most el?ttem állt valaki, aki félelmetesen hasonlított rá. Nem a vonásaiban, hanem a megfontolt, lassú nyugodt mozdulataiban, gesztusaiban. Vállig ér? fehér haja, álla alá konyuló, szintén fehér bajusza, b? inge, b? “gatyája”, csizmája. Minden, minden a régmúltat idézte. Érdekes, mély orgánuma a megszólalásig hasonlított Molnár Tiboréra. Ízes paraszti beszéde hallatán megborzongtam.

Bemutatkozáskor örömmel szorítottam meg kérges, meleg kezét.

Sándor bácsi hamiskás mosollyal fordult Gáborhoz:

– Hát ? volna az, az asszonyka?

Gábor mosolyogva bólintott, majd hozzám fordult, és azt mondta:

– Én már rekedtre beszéltem magam, most rábízlak Sándor bácsira! ? aztán tényleg mindent tud arról, ami téged érdekel!

És Sándor bácsi mesélni kezdett. Beszélt a régmúlt id?kr?l, amikor az ? ükapjának a dédapja is még surbankó legényke volt. Már akkor is itt lakott a család. Mesélt a paraszti élet szépségeir?l, nehézségeiben is csodálatos voltáról. Szavai nyomán megelevenedett bennem az a sok minden, amit gyermekkoromtól fogva magamba szívtam kedves könyveimb?l.

Hol a hasamat fogva kacagtam, hol hullottak a könnyeim a mesét hallgatva.

Csak nagysokára eszméltem fel, hogy megint a hintóban ülünk, Gábor a bakon, én pedig a kocsiban Sándor bácsival. Titán lassan léptetett, id?t hagyva, hogy az öreg szavait ne csak a fülemmel érzékeljem, hanem lássam is, amir?l mesél. Szemeim el?tt lassan megváltozott minden. Láttam, a mez?kön dolgozó férfiakat, ahogy a nehéz ekeszarvat markolva ballagnak a ló után. Láttam asszonyokat, akik kötényük öbléb?l széles mozdulattal hintik az éltet? magot. Láttam gyerekeket, akik  tanyák udvarán meztelenül szaladgálva sikongattak nagyokat. Láttam szépen kiöltözött lányokat, legényeket, akik egymással kacérkodva lépegetnek a templom felé. Láttam gyors iramban robogó négylovas hintókat, amik el?l félve húzódnak félre a falvak lakói. Hallottam a kerekes kutak láncának nyikorgását, a gólyák kelepelését a házak kéményein fészkelve. Hallottam a gulya dobogását, amint hazafelé tartanak a legel?r?l. Hallottam a karikás-ostor pattogását, a terel?pulik vidám csaholását.

Láttam a falu f?terén felállított derest. Hallottam a bot puffanását, ahogy újra és újra lecsapott, az intéz? parancsa szerint. Minden puffanása egy ütés volt az én hátamon is.

Egyszer csak arra eszméltem, hogy Sándor bácsi hallgat. Csak nézett rám, azzal a meleg barna szemével, és zavartan pödörgette a bajuszát.

– No, Gábor, hát még illen hallgatóságom se vót! – szólt el?re, a bakra.

– Én megmondtam el?re! – kacagott nagyot Gábor.

– Nahát, keves, ha magát ennyire érdekli a mesém, akkor gondolom, betérhetnénk hozzám is, osztán egy pofa jó villányi bor mellett mondhatom én tovább is – szólt hozzám mosolyogva az öreg.

Még annyira a meséje hangulata tartott hatalmában, hogy szólni sem tudtam, csak bólintottam beleegyez?en.

Titán megállt egy parasztház kapuja el?tt.

– Hát itt is volnánk. Kerüljenek beljebb – tessékelt Sándor bácsi.

Álmélkodva néztem körül. Minden olyan volt, ahogyan én elképzelek egy régi parasztházat.

Sándor bácsinak tetszett a csodálkozásom, büszkén vezetett végig a kis tanyán. Benéztünk a veteményes kertbe, ahol gyönyör? ágyásokban csak úgy roskadoztak a növények a rengeteg termést?l. A veteményes mögött pici gyümölcsös, alma, körte, szilva, cseresznye, ?szi és kajszibarackfák. Az udvar másik felét az állatok foglalták el. Kendermagos tyúkok káricáltak boldogan eszegetve, egy fenségesen szép kakas felügyelete alatt. A disznóólban két gyönyör? mangalica csámcsogott, pihengetett. Az istállóban két fej?stehén fordult hátra békésen kér?dzve, amint beléptünk. A másik oldalon pár hónapos kis borjú csodálkozott ránk, busa fejét Sándor bácsi oldalához döcögtetve. A marhák alatt ropogós friss szalma, a vályúk roskadásig rakva illatos szénával. Ragyogóan tiszta minden. Megsimogattam a teheneket, kicsit megdögönyöztem a borjút. Már indultam volna kifelé, amikor az istálló hátsó traktusából ismer?s dobogásra lettem figyelmes. Sándor bácsira néztem.

Az öreg huncutul mosolyogva mondta:

– Már azt hittem, az öreg Csillagot észre sem veszi!

Hátraszaladtam. Gerendákból csinált boxból egy hatalmas muraközi tekintgetett felém. Kicsit félve közelítettem, mert hiszen nem ismer engem, talán nem is örülne, ha közelebb mennék.

Ránéztem az öregre, aki hunyorogva bíztatott:

– Menjen csak be hozzá bátran kedveském! Mi szeretjük a kedves vendégeket. Igaz-e Csillag?

Nekem elveszett már a világ. Csillag és én szinte elmerültünk egymásban. Én lágyan simogattam csillogó sz?rét, csókokkal hintettem meg izmos nyakát, bársonyos orrát, ? pedig szálanként ette a kezemb?l a szénát, almát, sárgarépát, amit csak adtam. Annyira jól esett neki a kedveskedés, hogy szinte agyonnyomott, annyira közel akart lenni hozzám.

Nem tudom meddig tartott, de egyszer halk krákogást hallottam. Sándor bácsi megvizesedett szemmel nézett bennünket, aztán halkan azt mondta:

– No, azér most már itt lenne az ideje beköszönni az asszonynak is. Meg már ez a Gábor is éhes lehet!

Elszégyelltem magam. Istenem, én itt eljöttem vendégségbe, és még csak nem is köszöntem a háziasszonynak. Lángvörös arccal léptem ki az istállóból. Már éppen kezdtem menteget?zni, de az öreg elvágta a mondókámat:

– Különleges asszony maga kedveském – azzal kedvesen hátbaveregeteve terelt be a házba.

Gábor a tornácon ülve, hatalmas vörös kandúrt simogatott.

– ? Náci – mutatta be a cicát Sándor bácsi.

 Amikor beléptünk a konyhába, egy kedves id?s néni óvakodott felém kezét kötényébe törölgetve.

– Isten hozta nálunk aranyoskám. Már nagyon sokat hallottunk magáról a Gábortól. Hát hogy tetszik itt minálunk? Aztán mondja csak, télleg maga csutakolja a Gábornál a lovakat? És csak ezért utazott ide, olyan messzir?l, Pestr?l?

Miel?tt válaszolhattam volna, kezét az arcához kapta, és felkiáltott:

– Jaj, Istenem fut a káposztám! – azzal a sparhelthez ugrott, lekapta egy hatalmas fazék tetejét. Az orromat azonnal megcsapta a töltöttkáposzta semmihez sem hasonlítható illata. Összefutott a nyál a számban. Most éreztem csak, hogy milyen éhes vagyok.

Az asztal már szépen megterítve állt, de Sándor bácsi mérgesen morgolódott a bajusza alatt.

– Nem jól terítettél, Erzsi! Mondtam, hogy ma abból a régib?l eszünk!

– Ugyan már, maga vén bolond! Csak nem akarja fatányérb?l, fakanállal kínálni a pesti vendéget?

– De bizony abból én! Különleges vendég, nem pesti ez, csak ott lakik! Aki így szereti  falut, meg az állatokat, az nem pesti. No, tedd csak, amit mondtam!

– Amíg asztalra kerül a káposzta, addig mi meg megkóstolunk egy kis hazait. No, látom, te is el?kerültél Gábor. Hát akkor, Isten-isten. Fenékig!

Ajjaj, gondoltam, ebb?l megint baj lesz, ezt aztán tényleg nem lehet visszautasítani, de már tiszta alkoholista leszek, ett?l a sok pálinkától. Félve emeltem a számhoz a kis poharat. Naná, hogy nem csalódtam a félelmemben. Méreg er?s házipálinka illata csapta meg az orromat. Lesz, ami lesz, ezt most le kell hajtanod Judit! Huhh, mintha eleven parázs csúszott volna le a torkomon. Percekig szóhoz sem jutottam. Kis id? múlva Erzsi néni asztalhoz szólított minket.

Hófehér abroszon, sz?ttes asztalkend?k. Középen hatalmas tálban g?zölgött a töltött káposzta. Három durván faragott fatányér, mellette fanyel? villa. Vessz?kosárban félbevágott házi kenyér illatozott. Jó nagy kancsóban villányi fehérbor egy tálcán, mellette három fakupa.

Szóhoz sem tudtam jutni, a meghatottságtól. Sándor bácsi lehajtott fejjel, halkan mormolta az asztali áldást, Erzsi néni összetett kézzel állt a háta mögött és vele dünnyögte. Gáborra néztem, ? kajánul mosolyogva a fülembe súgta:

– Erre nem számítottál, mi?

Hát nem! Az már igaz!

– Ámen. No, hát kedveskéim lássanak hozzá, fogyasszák egészséggel! – tüsténkedett körülöttünk Erzsi néni.

Ahogy a számba vettem az els? falatot, megdöbbentem. Mintha régen meghalt édesanyám mohácsi töltött káposztáját enném. Majdnem sírva fakadtam. Elszoruló torokkal néztem magam elé.

– Nohát, nem ízlik az étel, kedveském? Maguknál Pesten biztosan másképp f?znek ugye? – aggodalmaskodott Erzsike néni.

Jaj, csak meg ne sértsem ezt a drága asszonyt! Megembereltem magam, és bizony jó étvággyal láttam neki a fenséges éteknek. Mire befejeztük az ebédet, már bizony lecsúszott két-három pohár jó harmatos borocska is, hát nem csoda, hogy elnehezült szempillákkal hallgattam a halk beszélgetést. Figyeltem én nagyon, mégis arra riadtam, hogy Erzsike néni átkarolja a vállamat, és szépen bevezet a tisztaszobába.

– Nyugodjon egy verset kedveském itt a tisztaszobában. Frissen vetettem az ágyat!

Én pedig, mint egy álmos kisgyerek, engedelmesen levetk?ztem és bebújtam a púpos nyári dunna alá.

Még hallottam, ahogy a két férfi odakinn jó íz?t nevet, aztán ájult álomba zuhantam a tisztaszoba kellemes h?vösében.

Halk kopogásra ébredtem. Erzsi néni dugta be a fejét az ajtón.

– Bocsánat, hogy megzavarom kedveském, de azt mondja ez a Gábor, hogy ideje lenne elindulniuk.

Hamar magamra kaptam a ruháimat és kimentem. Gábor már befogta Titánt a hintó elé, csak rám várt.

Zavart félszegséggel köszöntem meg vendéglátóimnak ezt a boldog napot, aztán megígérve, hogy még visszajövök, feléjük intettem. A hintó elindult, én pedig visszanézve még sokáig láttam a kertkapuban állni a két drága öreget.

Hazafelé az úton végig azon gondolkodtam, hogyan köszönhetném meg Gábornak ezt a csodálatos ajándékot. Semmi sem jutott az eszembe. Pénzt nem adhatok érte, hiszen vérig sérteném vele. Ajándékot, mit is adhatnék, hiszen mindene megvan. Otthon, a hintóról leszállva elé álltam és könnyes szemmel csak annyit tudtam mondani: köszönöm!

? átölelt, hatalmas tenyerével megsimogatta az arcomat és csendesen ennyit mondott:

– Bár mindenkinek adhatnék egy szeletet ebb?l a tortából! Talán jobb lenne a világ!

Ez volt az utolsó találkozásunk.

 

 

12 év Nincs Komment

Kusza érzéseim tétova szavakba öntve

 

Lábam alatt utak szaladnak, ki erre, ki arra jár.
Sötét erd?ben, fényes mez?n, sziklás hegyen.
Sosem tudom melyik, mi léptemre vár.
Sosem tudom utam melyik legyen.
Erd? sötétjén, magányos tölgy alatt,
Fényes mez?n, óh lángoló varázs.
Jól esik néha a magányból egy-egy falat,
De már rohannék, alattam izzó parázs.
Magas hegyek csúcsa csábítva hív,
Rohanó vizek taréja locsogva vár.
Csúcshódításkor kihagy a szív,
Vizek homálya jóles?n magába zár.
Melyik út visz végleg el, magam sem tudom.
Melyik lesz túl sötéten, hegyen, vizen?
Melyik visz át villámon, zivataron?
Van ilyen út? Már magam sem hiszem!
———————————————————————————
Kedves Judit, néhol szóismételsz, s mert nem viszed végig, nem bontod ki a gondolatot, még abból is szóismétlés lesz, ami egyébként nem min?sülne annak. Ha gondolatritmust tartva felépítjük a verset, sokkal rövidebb lesz, hiszen nem csapongunk annyit. Bár a végére odabökött vizes kép, s aztán a zivatar nem egészen simulnak bele így sem, viszont ez már inkább elgondolkodtató, mint zavaró.
Ne ijedj meg, ez nem a vers javítása akar lenni, csak példának szánom.

Lábam alatt utak szaladnak,

Sötét erd?, fényes mez?k, sziklás hegyek…

Sosem tudom, szívem merre visz,

Erd? sötétjén, – magányos tölgy alak,

Fényes mez?n -lángoló varázs,

Magas hegyen – csúcsa csábít.

Rohanó vizek taréja locsogva vár.

Vizek homálya jóles?n magába zár.

Melyik út visz végleg el, magam sem tudom.

Melyik lesz túl sötéten, hegyen, vizen?

Melyik visz át villámon, zivataron?

Van ilyen út? Már magam sem hiszem!

 

 

 

12 év 2 komment

Egy csodálatos reggel folytatása.

Miután elláttam az állatokat, ideje volt, hogy magamra is gondoljak.

    Tudtam, hogy a házban már igazi “terülj asztalkám” vár.

    Felfrissítettem magam egy kellemes zuhannyal, tiszta ruhába bújtam, és mentem az étkez?be.

    Gábor mosolyogva figyelt.

    Kérdeztem t?le, mi van rajtam, ami annyira érdekli.

    Nemes egyszer?séggel azt felelte: “Megszépültél!”

    Igen, valahogy magam is éreztem, hogy más vagyok, mint tegnap este. A természet, az állatok közelsége, szeretete kiirtott bel?lem minden gondot, bánatot, keser?séget.

    Megszépült a lelkem.

    Kíváncsian néztem a tükörbe, hogyan látszik ez kívülr?l. A friss hajnali leveg? egészséges színt adott, a hajam természetes göndörsége szabadon keretezte az arcomat. Szemeim csillogtak, mint amikor valakit nagy-nagy öröm ér.

    Tényleg meglátszott, amit belül éreztem.

    A kötelez? házi “étvágygerjeszt?” (csak azizéér’- mondja Gábor) úgy száguldott végig az ereimen, mint a parázs. A terített asztalon ínycsiklandó falatok mosolyogtak rám. Mangalica kolbász, tepert?, tükörtojás, friss házisütés? kenyér, lila- és újhagyma koszorúk.

    A mázas kancsóban pedig a siklósi sz?l?hegyek legfinomabb bora párállott.

    Nem kellett sok biztatás, hogy derekasan nekilássak a falatozásnak. Gábor mellém ült, és gyönyörködve nézte, hogy t?nik el lassan minden a tányérról. Észre sem vettem, és mindent elpusztítottam, amit elém tettek. Közben az el?ttem álló talpas pohár hívogatóan csábított. Szinte egyhajtásra kiittam a tartalmát.

Úgy éreztem magam ezek után, hogy nincs olyan, amit meg ne tudnék tenni.

    Tele voltam életer?vel, tettvággyal.

    Gábor jó emberismer? lévén, kitalálta, hogy most nem szabad tétlenségre ítélnie.

    Felvetette, mi lenne, ha kicsinosítanánk Titánt, aztán a hintóba befogva elmennénk várnéz?be.

    Szinte felujjongtam az örömt?l.

    Gyermekkorom kedvenc regénye – a Tenkes kapitánya- megint megjelent lelki szemeim el?tt. El?re élveztem, hogy megláthatom azokat a helyszíneket, amiket tátott szájjal csodáltam annak idején. El?tte azonban még rengeteg munka várt rám.

    Titán kicsinosítása nem egyszer? dolog!

    Gábor nagyon sokat ad arra, hogy ha hintó elé fogja a lovat, annak olyan kifogástalanul kell kinéznie, ahogy a nagykönyvben az meg vagyon írva.

    Nekiláttunk tehát.

    Ebben már szükségem volt a segítségére, hiszen a jelenléte nélkül még kivezetni sem tudtam volna Titánt a boxából. ? csak egyetlen embert fogadott el feljebbvalójának, Gábort.

    Amikor Titán meglátta imádott gazdáját, már tudta, hogy most parádézás következik. Szeretett kecsesen feltartott nyakkal, büszke galoppban végigmenni a környez? falvakon. Tudta, hogy csodáló tekintetek kísérik útját, bármerre jár.

    Szépen lezuhanyoztuk, fényesre töröltük ragyogó fekete sz?rét, megtisztítottuk lelkiismeretesen a patáit, azután következett a “fodrászat”. Ritka fogú fés?vel simára fésültük hosszú sörényét és farkát. “Frufruját” Gábor megigazította, sörényét pedig gyönyör?en befonta. Titán olyan engedelmesen t?rte mindezt, hogy én csak álmélkodni tudtam.

    Közben a lovászok lemosták a hintót, megpucolták a szerszámot.

    A mellettünk lév? karámból, ahol Kacér, Csilla és Hajni szállása volt, panaszos nyerítésre figyeltem fel.

Odaszaladtam, és láttam, hogy mind a hárman ott állnak a rudaknál, idegesen kapálnak és megállás nélkül berzenkednek. Kétségbeesve hívtam Gábort, hiszen én mindig kiegyensúlyozottnak, vidámnak láttam ?ket, és most nem tudtam mi lehet a bajuk. Gábor odajött, megnézte ?ket, aztán nevetve csak ennyit mondott:

“Ne nyugtalankodj, semmi bajuk! Féltékenyek, mert ?k nem jöhetnek velünk!”

    Nagyon sajnáltam a lányokat, és mondtam, hogy akkor inkább ne is menjünk sehova, mert nem akarok nekik bánatot okozni. Természetesen Gábor err?l hallani sem akart. Megértette velem, hogy az életben nem mindig az történik, amit szeretnénk, és ez az állatokra is vonatkozik. Tudják ezt ?k is jól, de azért megpróbálják meglágyítani a gazda szívét.

    Gábor megnyugtatott, hogy holnap lovaglás következik, és ebben majdnem mindegyiknek része lesz.

    No, jó! Akkor menjünk!

    Gábor felült a bakra, nekem pedig felajánlotta, hogy üljek a hintó belsejébe.

    “Jajj, nem! Én veled szeretnék ülni a bakon! Ugye, szabad?”

    Nevetve nézte, ahogy összetett kézzel könyörgök.

    “Nem csalódtam benned! Na, gyere, legalább megtanítalak hajtani!”

    Mint a villám, ugrottam fel mellé. Mellem dagadozott a büszkeségt?l, hogy ott ülhetek!

    Nem sok ember tehette ezt meg, de engem valamiért nagyon a szívébe zárt.

    Titán elindult, hatalmas ívben kanyarodva ki az útra. Pár lépés után háziasszonyunk lobogó szoknyában, kezét kötényébe törölgetve, lélekszakadva rohant utánunk. Otthon felejtettük az elemózsiás kosarat! Gábor sejtelmesen mosolyogva mondta, hogy ma nincs rá szükség, máshol ebédelünk…

    Nem tudtam elképzelni, mit tartogat a tarsolyában.

     Ismerve ?t, tudtam, hogy megint valami meglepetésben lesz részem, de ami következett, arra legszebb álmaimban sem gondoltam.

    Ne szaladjunk azonban el?re!

    Titán most még lépésben, büszkén sétált végig a falun. Fejét magasan feltartva, néha benyerített egy-egy udvarra, tudtára adva lótársainak, hogy mi most parádézunk. Vidám nyihogás volt a válasz, minden esetben. Mintha szerencsét kívántak volna neki.

   Közben mi Gáborral megterveztük az utat, azaz elmondta, hogy ? mire gondolt. Én persze teljesen rábíztam magam, hiszen lassan már jobban tudta, hogy mire van szükségem, mint én magam.

    Utunk els? fázisa a “kocsmatúra” lesz. Ez annyit jelent, hogy minden kis faluban megállunk néhány percre, hiszen itt mindenki ismeri Gábort, és szokássá vált, hogy a bakról mindenkivel váltson néhány szót az ilyen séták alkalmával. Kedves szokás, de arra azért nem vállalkoztam, hogy minden faluban elfogadjam a szívesen kínált “köszönt?t”, hiszen akkor a harmadik faluban már azt sem tudnám, hol vagyok. Ezek a “köszönt?k” nagyon becsapósak ám. Itatják magukat, az ember észre sem veszi, és már úgy elbódul, hogy vége is lenne a programnak mára.

    Amíg átmentünk a Siklóst övez? kis falvakon, Gábor egy kis történelmi mesét mondott nekem. Tudta, hogy nagyon érdekel a környék múltja. Szájtátva hallgattam, mennyi mindent tud sz?kebb pátriájáról.

Egyszercsak megállt a hintó. Gáborra néztem, meghatott arckifejezését látva körbe pillantottam.

    Bennem szakadt a szó!

    Olyan helyen álltunk, ahonnan szinte az egész hegyvidék látható volt. Csodálatos erd?k, mez?k, rétek, sz?l?k. Rendezett gabonatáblák, tiszta kis házikók a falvakban.

    És el?ttünk, a hegytet?n, büszkén magasodott Siklós vára.

    Lélegzetelállítóan gyönyör? volt a látvány!

    Napi programunk most kezd?dik, de azt legközelebb mesélem el. 

12 év 7 komment

Egy csodálatos reggel története.

 

 

Hajnali 5 óra van, a természet éledezik, félénk csicsergések hallatszanak a szomszéd nyárfáról. Ülök a padon, kávémat kortyolgatva. Elgondolkozva nézem a tájat. Úgy döntök, megkezdem a napot.

Mozdulatomra nyikorogva tárul a hátsó kapu. Basa már befejezte éjszakai munkáját, ma is h?ségesen ?rizte a rábízott állatokat. Most vackán hever, és az elvégzett munka örömével vakkant nekem köszönt?t. Aztán leteszi busa kuvasz fejét, és békésen elalszik. Megszemlélem az erre a hétvégére nekem adott birodalmat.

Gáborral megegyeztünk, hogy ma én leszek a gazda. Nehéz feladat, de én állok elébe! Megnézem a szomorúf?zek alatt megbúvó tavacskát, az aranyhalak felséges uszonyukat lebegtetve úszkálnak, sütkéreznek az éled? napfényben.

Már hallom a ridegen tartott (még sohasem láttam ilyet) papagájokat. Nimfák és hullámosak fecserésznek vidáman a hatalmas ketrecben. Milyen jó volna tudni mir?l is pletyiznek!

Indulnék a négylábú kedvenceim felé, de utamat állja a magasles. Durva faragású faalkotmány, mégis fenségesen nyújtózik a magasba, mintha el akarná érni a szakadozott bárányfelh?ket maga felett. Hívogat a recseg? lépcs?, hogy felvigyen a magasba, a megunhatatlan táj szépségét csodálni. Tudom mi vár, mégis amikor felérek mellbe vág a látvány.  

A Dunántúl gyönyör? panorámája tekint vissza rám. A szemközti hegyek még halvány kékségbe bújva takarják csúcsaikat, mint a leány, aki Seherezádé kend?jével leplezi bájait.

Idesejlik a közeli siklósi vár. Csipkézett falai évszázadok történéseit vigyázzák.

A leveg? olyan tiszta, hogy szinte fáj. Láncdohányos vagyok, de itt nem merem meggyalázni ezt a tisztaságot. Csak egy röpke gondolat, hogy rá kellene gyújtani.

Szememet szinte magához rántja a karám. Vajon felébredtek már?

Igen! Ott nyargalásznak játékosan, nagy kortyokat lélegezve a selymes nyári leveg?b?l. Héra, az öreg arab kanca felnéz rám, és szemében benne van a kötelességem. Megyek már, megyek! Gyorsan lefutok a lesr?l, és villát ragadva megyek a felhalmozott szénarakáshoz. Vidám nyerítéssel üdvözlik kínlódásomat. Nem könny? ám egy adag széna, f?leg ha gyakorlatlanul nyúl hozzá valaki.

Nekiveselkedek és b?ven verítékezve, de megküzdök a feladattal, mindenki megkapja a hajnali csemegét. Most van egy kis id?m, hogy egyenként beszélgessek velük.

El?ször Füleshez megyek. ? egy gyönyör? csacsi. Hatalmas iá-val köszönt, ismerem már hangja zengését, mégis eláll a lélegzetem t?le. Megpaskolom izmos nyakát, megköszönve az üdvözlést. Következ? barátom Zsebi, a póniló. Vele nincs könny? dolgom. Nem szereti a kényeztetést. Méltósággal t?ri kicsit, ha muszáj, de az els? adandó alkalommal lelép. Most pillantásra sem méltat, búsan megyek tovább.

Titán dobogva vár. ? a holland freezek egyik legszebbike, hatalmas fekete testén olyan csillogó a sz?r, hogy még a napsugár is hasra esik rajta. Jó sok munkám volt vele tegnap.

Nagy-nagy alázattal közelítek felé. A fenséges úr hatalmas magasságokból alátekint, és egy leereszked? prüszköléssel jutalmazza hódolatomat. A szomszédos box majd összed?l a hatalmas ficánkolástól.

Henry és Atlasz türelmetlenkedik. Várják már nagyon, hogy hozzájuk érjek, mert tudják, hogy most nagy vakargatás várható. Két sport félvér cs?dörcsikó, testvérek. Három évesek, de ez még lóban kamasz. Meg is mutatják gyorsan milyen az! Alighogy odaérek, Atlasz feje rávágódik a vállamra (majd összerogyok), és bársonyos szájával csipkedi a fülemet. El?relátó voltam, nincs rajtam fülbevaló, nem egyet tett már tönkre.   

Persze erre a csipkedésre kedélyes nyakveregetés a válasz. Örül nekem. Vakargatom, simogatom aszerint, ahogy éppen kívánja.

Nem sokáig tart az idill, mert Henry is követeli a maga jussát, megismétl?dik az el?z? jelenet, csak ? nem a fülemet csipdesi, hanem a tréningfels?m zipzárján mesterkedik. Sikerül is neki leszerelni egy pillanat alatt.

Nehezen, de elszakítom magam a két sihedert?l és megyek tovább. A lányok már túl vannak a reggeli nassoláson, Csillag és Kacér egymás erejét próbálgatja. Tréfás harcba keveredek, vidáman kerget?znek körülöttem, gondosan ügyelve arra, hogy el ne sodorjanak.

Néha mégis megáll bennem a lélegzet, a hatalmas testek rohanása félelmetes látvány. Kis cirógatás és néhány puszi után tovább megyek.

Még egy karám és reggeli körsétám a végéhez közeledik. Benézek Hérához, Phantomhoz és Robhoz is kicsit, nem nagyon foglalkoznak velem, ?k a “NAGY ÖREGEK”, figyelmüket ki kell érdemelni!

Tétován rendezgetem a jászolban a szénát, talán észrevesznek. Héra igazi n?! Megszán, hozzám szalad, és játékosan belecsíp a karomba. Na, ennek kék lesz a helye, az biztos! Hálásan fogadom közeledését, hiszen vele jóban lenni igazi rangot jelent.

Körutam utolsó állomása a baromfik, mangalicák lakása. Most látom csak, hogy új ?zike lakik albérletben a tyúkoknál!   

Tavaly is volt egy beteg, amikor felgyógyult, Gábor szabadon engedte. Úgy látszik újabb páciens került.

Sima, fényes sz?rén látom, hogy bármi is volt a baja, már lábadozik. ?t csak messzir?l szemlélem, mert idegen lévén, minden mozdulatomra riadtan kapja fel a fejét és azonnal ugrásra kész. A mangalicák is megkapták már a zamatos reggelit, így kényelmesen elnyúlva fürdenek a simogató napfényben

Reggel van! Az én gyönyör? reggelem!

 

 

Kurtsits Judit Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.