Vandra Attila : Az élet egy nagy dzsungel 17/5. rész Apa születik

Miss Peddington, kinek napjai meg vannak számlálva, keresi a megoldast árván maradó lánya, Lizzy számára. Nem akarja árvaházba adni, kétségbeesésében detektíviroda segítségével felkutatja az apját, akit gy?löl, s aki nem is tud lánya létezésér?l…

Apa születik

 

 

Miután levette a kötést, az állatorvos megsimogatta a majom fejét.

    – Na, mehetsz isten hírével! Nem kell többször bekötözni. S máskor vigyázz magadra! – nyitotta ki a ketrec ajtaját.

    – Ezek az állatok szobrot kellene emeljenek önnek, sahib. Például ez a majom is. Senkit se engedett magához. S önnek hagyta, hogy bekötözze…

    – Az állatokat szeretni kell. ?k okosak. Megérzik, hogy ki szereti ?ket.

    – Hát ön biztos…

    – Sahib, a Singh fivéreket, Vasut és Bhagat kiengedték a börtönb?l – lépett be az állatkórház kapuján Raj.

    – A két vadorzót?

    – Igen, sahib. Vigyázzon magára. Bosszúálló fajták.

    – Sahib, telefonon keresik. Angliából! – szólt ki Dewaki az ablakon.

    – Tesséék? Kicsoda? – indult siet?s léptekkel az irodája felé. Vajon kinek jutott eszébe? Majdnem hét év telt el, mióta Oxfordon megszerezte állatorvosi diplomáját, s hazatért Indiába. Azóta nem járt ott. S nem levelezett egyetemi kollégáival.

    – Halló! Dr. Gordon Jenssen-Kapoor? – szólította meg egy n?i hang, amikor felemelte a telefonkagylót

    A hang… Olyan ismer?s volt. Érezte, hogy pulzusa felgyorsul. 

    – Mary Peddington! – ismerte fel a hangot. – Mary… Tényleg te vagy?

    –  Én – h?tötte le Gordon lelkendezését a Mary Peddington hivatalos hangja.

    – Miért mentél el búcsú … – kezdett bele a férfi, de Mary Peddington félbe­szakította.

    – Nem akarom a múltat feleleveníteni. Számomra az egy örökre lezárt történet. Nem azért hívtalak fel, hogy bármire is magyarázatot adjak vagy magyarázkodást követeljek.

    – Hanem?

    Mary Peddington csak kis szünet után válaszolt.

    – A lányod meg akar ismerni – mondta ki, majd mélyet lélegzett.

    – Kicsodaaa?

    – Igen, jól értetted. A lányod meg akar ismerni. A saját lányod.

    Hosszú szünet következett, mely alatt úgy t?nt, megdermedt az id?.

    – S a tiéd…

    Miss Peddington érezte a Gordon hallgatásában a kételyt, a ki nem mondott kérdést: “Biztosan az enyém?” A zavart, hogy nem tudta, miként reagáljon. A gyanakvást, hogy valami hülye viccet járatnak vele. A dühöt, hogy ezt eddig elhallgatták. “De jó, hogy felkészültem erre” – gondolt hálásan a detektívre.  “Eddig már lecsaptam volna a kagylót. Intelligens húzás volt, pszichológushoz menni el?tte, s elgyakorolni vele a beszélgetést.

    – Mért csak most kerestél meg, hogy közöld ezt velem?

    – A lányod szenved, mert nem tudja, ki az apja. Nem tudom már kerülgetni a választ.

    Újabb feszült csend következett.

    – Nem hiszem, hogy egyszer? volt megszerezni a telefonszámomat a világ másik végér?l.

    – Három nap. Léteznek kiváló detektívirodák a világon. S szerencsére elég egzotikus neved van.

    – Nagyon fontos volt számodra, hogy megtalálj… Megmondhattad volna a nevem, s hogy elt?ntem az országból…

    – A lányomért bármit képes vagyok megtenni – szakította félbe Mary Peddington. Hangján érzett, hogy e telefonhívás nagy áldozat volt részér?l.

    Újabb hallgatás következett. Megint a férfi szólalt meg.

    – Még engem is felhívni… Kockáztatva, hogy miként reagálok majd. Hogy egyáltalán elhiszem-e, hogy az enyém. Hogy ki tudja, milyen aljas érdeket keresnék a hír mögött. Hogy megaláználak. És hogy felboríthatod családom nyugalmát.

    – Két éve megözvegyültél, gyermeked nincs. S tudod jól, hogy nincs szükségem a tartásdíjra. A pletykalapok pedig rég leszálltak rólam.

    – Alaposan lenyomoztál… Ha n?s lennék, és gyermekem is lenne, akkor is felhívtál volna?

    Mary Peddington rövid habozás után szólalt meg.

    – Hagyok neked gondolkodási id?t. Holnap még felhívlak – mondta azzal a szándékkal, hogy leteszi a telefont.

    – Hoolnaap? Sok gondolkodási id?t nem kaptam… – válaszolta Gordon gyanakvó-ironikus hangon. – Mennyid van még hátra? – hasított bele hirtelen a felismerés.  

    – Mire érted ezt? – kereste Mary a kibúvót a vallomás el?l. Ám hangja elárulta, hogy a kérdés telibe talált.

    – Tudod jól. Halálos kór emészt, igaz?

    Újabb hosszú csend következett.

    – Rákos vagyok. Utolsó fázisban. Hogyan jöttél rá? – felelte Mary fakó hangon.

    – Éreztem magatartásodban az irántam való gy?löletedet, amire nem tudom, mivel szolgáltam rá. Látni sem akartál, hallani se akartál rólam. Hirtelen képes vagy ezen is túllépni. El is hittem volna, hogy a lányod vett rá, ha nem nyomoztál volna le alaposan, és nem lenne számodra halaszthatatlan a dolog. Végs? kétségbeesés… S hirtelen összeállt a kép. Akarsz adni egy szül?t a lányodnak magad helyett. Hiszen mesélted, hogy édesapádon kívül, aki már hét ével ezel?tt szívbeteg volt, egyetlen rokonod sincs. S ha nem válok be apának?

    – Édesapám meghalt… És nem akarom a nyakadba varrni! – vált támadóvá Mary hangja. – Csak…

    – Csak mi? Jobb egy apa a világ végén, mint semmi? Aki képtelen ellátni apai szerepét? Aki nem tudja hétvégeken meglátogatni egy intézetben, amikor minden gyermeket vagy meglátogatnak a szül?k, vagy hazautazhat hozzájuk? Akiben csalódni fog? – emelte fel a hangját Gordon.

    – Akinek érzi most is a hiányát. Aki iránt érdekl?dik. S ne kiabálj velem, ezt apámnak se t?rtem el! – vált élessé a Mary hangja is.

    – Sajnálom, hogy elragadtattam magam. Félek, hogy…

    – Most le kell tennem. Holnap felhívlak. Addig gondolkozz el azon, hogy mit vállalsz, és mit nem – tette le Mary Peddington hirtelen a kagylót, meglátván a tükörben az ajtóban döbbent arccal álló Mrs. Scottot. Azonnal látta, hogy elkésett. A nevel?n? arcán a döbbenet beszédesen árulkodott. A telefonnak er?s volt a hangszórója… Egy pillanatig farkasszemet néztek.

    – Bocsánat asszonyom, véletlenül tévedtem be, s amikor meghallottam, hogy… földbe gyökerezett a lábam – mondta a nevel?n? lehajtott fejjel.

    Mary Peddington lerogyott a fotelba.

    – Úgysem titkolhattam volna már sokáig.

    – Az apjával beszélt, ugye?

    Megadó bólintás volt a válasz.

    – Aki sohasem látta… – állapította meg Mrs. Scott aggódó hangon.

    Mary Peddington felnézett. Próbálta kiolvasni a nevel?n? arcáról a ki nem mondott gondolatait. “Ha Lizzy az apjához kerülne, ? elvesztené az állását…” – gondolta. “De akkor is, ha intézetbe kerülne…” Aztán eszébe villant a néhány napja lejátszódó jelenet. “Ó, nem tett semmi különöset, egy picit megijesztett, majd elintézzük magunk közt. Gyermekcsíny…” A magából kikelve Lizzyvel kiabáló Mrs. Scott, aki azonnal neveltje védelmére kelt…

    – Meddig menne el Lizzy után, Mrs. Scott?

    – A világ végéig is – válaszolta Mrs. Scott nagyon határozottan. – Több családnál szolgáltam, miel?tt önhöz kerültem. Mindegyik gyermeket szerettem, de egy se n?tt ennyire a szívemhez.

    – S ha a világ vége egy indiai ?serd? közepén van?

    – Oda is! Nem félek én jobban a fenevadaktól, mint a rossz emberekt?l.

    – Van szomorú tapasztalata…

    – Apám részeges volt. Rendszeresen megvert, engem is, anyámat is, ha ivott. Azért sántítok. Férjem elhagyott egy másik n?ért. Azóta se láttam, gyermektartást sohase fizetett, egy karácsonyi ajándékot nem küldött neki, soha fel nem hívta telefonon. Lord Bentont én jelentettem fel, amikor megtudtam, hogy molesztálta a lányát, bár tudtam, hogy az állásomba kerül. Megfenyegetett, hogy sohase kapok magamnak állást, tesz róla. Befolyásos ember volt.

    – Én pedig pont azért alkalmaztam… Mert meg merte tenni. És nem csalódtam önben.

    – Köszönöm bizalmát. Mit akar tenni?

    Mary Peddington nem válaszolt. Megrémítették a nevel?n? szavai. Arcát tenyerébe temette, hurrikánként tomboltak benne az ellentétes érzések, gondolatok. Az ijeszt? apa-modellekkel szemben ott állt a Coventry-intézetben látott kisfiú. “Mentsen meg! Ne engedje, hogy abba a börtönbe visszavigyenek! Haza akarok menni édesapámhoz és Roger kutyához!” Pedig Lord Prescott se lehet álomapa… A pszichológus szavai jutottak eszébe. “Készüljön fel, hogy kiabálni fog. Bármilyen hihetetlen, tekintse jó jelnek. A düh az az érzés, amely mögé rejti a legtöbb ember a félelmét. A félelmét, hogy képtelen megfelelni egy adott helyzetnek. Minél jobban fél, hogy nem képes megfelelni, annál jobban ingerültebbnek látszik majd. De ez csak egy álca. Ami vészjelz? legyen ön számára, az az indifferencia. Akkor legyen résen, de nagyon! Ha dühösnek látszik, mindig azt a kérdést tegye fel, miel?tt válaszol neki: Mit?l fél ez az ember, aki rám kiabál?” Vajon mit?l is félt az el?bb Gordon?

    – Mrs. Scott. Lehet egy n?csábászból jó apa?

    – Háát… Ha valaki a felesége mellett nem tud kitartani, vajon a gyermeke mellett igen? Bár én erre is láttam példát. Lord Kickpatrick, els? munkaadóm, rendszeresen megcsalta a feleségét. De imádta a fiát.

    – Mrs. Scott, mi a nagyobb kockázat Lizzynek? – szegezte a nevel?n?nek a kérdést hosszú hallgatás után.

    – Egy rideg intézet, vagy egy bizonytalan kimenetel? találkozás egy eddig ismeretlen apával, s a nagy csalódás benne, miközben édesanyját is elveszti? Ha az apja nem akarja megismerni, holnap megmondja kerek perec. Én nem er?ltetném. Ha pedig meg akarja ismerni, akkor már kés? megakadályozni. Meg fogja találni a lányát, s a vége az lesz, hogy ön akadályozta meg, hogy megismerje. Nincs visszaút. Ha hiba volt felhívni, akkor már elkövette.

    – Én is erre a következtetésre jutottam. Elkísérné Indiába Lizzyt, ha az apja találkozni akar majd vele? S legyen a szemem. Megbízok ítél?képességében. Ha ön ott van vele, nem küldtem egy idegen világba egyedül. Van számára egy elérhet? biztos pont.

    – Nem akar vele találkozni.

    – Nem.

    – Gy?löli, és mégis rá akarja bízni.

    – Nem. Három hónap múlva Lizzy kezdi az iskolát. “Vakációzni” küldeném oda. Amíg ott lesz, naponta felhívom majd. Ha ez id? alatt megszereti, küzdeni fog érte, hogy megszerezze a gyámságot a lánya felett. Csak akkor fog ez sikerülni neki, ha nagyon fontos ez számára. A vagyonomat végrendeletileg a lányomra hagyom, amelyet majd feln?tt korában vehet át. Anyagi érdeke nem f?z?dhet tehát hozzá. Ha csak a nyári vakációkban veszi magához, s karácsonyi-születésnapi ajándékot küld neki, s id?nként felhívja, akkor is több, mintha senkije sincs. Az anyja elvesztését?l már nem tudom megvédeni.

    – Ha kell, vállalom, asszonyom.

 

 

(folytatása következik)

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 769 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.