— Valamirevaló vidéki porta nem létezik házőrző nélkül — szögezte le a sógor. — Egy ilyen szép udvarba nem is akármilyen való…
Márpedig neki tudnia kellett, hisz igazi vidéki, sőt hegyvidéki gyerek volt, náluk, a havasi magányban élő pásztoroknál nem csak házőrző és hűséges barát, de komoly munkatárs is volt a kutya.
— Te, Domokos, szerinted milyen kutya való ide? — tűnődött hangosan az újdonsült háztulajdonos, miközben kapuig kísérte a rokont.
— Tekintélyes.
A nyári utca kihalt volt, esteledett. Napközben erre lovas-kocsikkal tele a poros út, mert a túloldalon dolgozik a malom, udvarán egyetlen kocsi várakozott még ekkor is. Az őrlés halk döngicsélését úgy megszokta a füle, hogy akkor hallotta Miklós, ha direkt odafigyelt rá, csak amikor néha megszűnt, lett egyszerre süketté a csend. Halkan beszélgettek.
— Hát én se olyan kényeztetett kedvencre gondoltam, mint az anyósom Cuki kutyusa, bármilyen szeretni való is. Nekem kutya kell, nem a szobában lustálkodó ölebecske. Itt a községben többnyire buta korcsokat tartanak…
— Ne is folytasd. Azt akarod, hogy én keressek neked…
— Úgy is mondhatjuk… te értesz a kutyákhoz. Nem vérengző fenevadat szeretnék, hanem egy komoly, szép állatot, őrizze a házat, legyen okos, megbízható jó barát…
— Rendben van sógor, meglesz.
*
Az idő őszbe fordult. Bent meleg pára vette körül Flórát, épp’ a nagymosás nyomait takarította el, minden friss-tisztán száradt; ruhák, edények, padló. – Még a gyerekeket kell lefürdetni; mire elkészül, talán az apjuk is hazaér az üzletből. Szombat van, tehát az még nem most lesz… ilyenkor sok a hajvágás – gondolta végig.
Halk kopogtatás tépte el töprengése fonalát. Kíváncsian lépett az ajtóhoz, nyomta le a kilincset és örömmel köszöntötte a konyhából kiömlő fényben toporgó sógort.
— Szervusz, Domi, gyere be!
— Nem mennék most, csak a kutyát hoztam meg.
— Hogyhogy meghoztad? Milyen kutyát?
— Amit Miklós kért. Gyere ki, nézd meg milyen gyönyörű! — intett az aprókat nyüsszentő, nagy fehér folt felé. A gyapjúgombóc négy vaskos lábon állt és megértette, hogy róla van szó, önérzetesen elvakkantotta magát valami hihetetlenül elcsukló tenorban.
— Kié ez a szép nagy kutyus?
— Ez még nem nagy, de az lesz — jelentette ki könnyelműen Domokos. — Kábé ekkorára nő — tartotta tenyerét a deréktájára, az asszonykánál fél méterrel magasabb székely sógor. — Nektek szereztem, megígértem.
— Nekünk? Egy ekkorát? Jesszusom, ebből egy borjú lesz, ezt Miklós nem gondolhatta komolyan!
— Még nem látta, de nagyon fog örülni, az biztos… nem volt könnyű rátalálnom.
— Még nem is látta?
— Nem.
— Domikám, kérlek, könyörgöm, vidd el, mielőtt hazajön, ne is szólj neki róla!
A beszélgetésre Öcsike kibújt az anyja mögül, szaladt, és átölelte a kölyök nyakát, az meg boldogan nyalta képen, készen is volt a barátság.
— Anyúú! Ne küldjük el! Legyen a miénk!
Mama is kijött.
— Oh, mein Gott! Megőrült a fiam! Ekkora jószág megeszi a házat!
— Arra meg még nem is gondoltam! — döbbent rá a menye. — Nem, nem, el kell vinned, nagyon szépen kérlek, én nem engedem be ezt a hatalmas állatot! – ám, amint a két kölyök örömét nézte, magában is rémülten fedezett fel egy bizonytalan vonzódást, amit pedig nem akart.
A két asszony mégis meggyőzni látszott Domokost, hát leoldozta a pórázt az oszlopról, és búsan elkullogtak. A kuvasz még visszanézett a szipogó gyerekre, aztán eltűntek a kiszűrődő fénynyalábból. A két nő örömmel nyugtázta a helyes döntést:
— Nagyon jól tetted, hogy nem engedted itt hagyni… de jó, hogy ma szombat, így még nincs itthon Miklós! Domi majd odaadja valaki másnak.
*
— Ne búsulj, lesz jó gazdád — veregette meg a puha bundát Domokos. A biciklitámaszhoz hurkolta a vékony szíjat, aztán benyitott az üzletbe. Bent cigarettafüst gomolygott a dünnyögő férfihangokkal, épp csak rápillantottak a belépőre. Az odalépett a borbélyhoz, váltottak pár szót aztán kimentek, két perc múlva Miklós egyedül jött vissza. A sarokban álló, régen nem használt köpőcsésze tetejét leemelte, vízzel töltötte meg és kivitte az üzletből.
— Szép kuvaszkölyök — lesett ki utána az egyik kíváncsiskodó kuncsaft, mialatt a borbély letette a dús farkát lengető állat elé az edényt és megsimogatta a fejét.
— Igyál.
A kölyök megnyalta a kezét.
*
Elmúlt éjfél, amikor hazaért. Belépett a konyhába. Csak a kislámpa világította meg halványan Flórát. A félig felvarrt gombbal ölébe ejtett kisnadrágon pihent a keze. Az asztalon egyszemélyes teríték, a tűzhelyen letakart lábas…
— Elaludtam… — riadt fel.
— Miért nem feküdtél le?
— Úgyis volt varrnivalóm…
Halkan beszélgettek még, miközben végre pihenhettek a hűs lepedőn. Ekkor szólalt meg kint a mutáló bariton. Mintha darázs csípte volna, ült fel az asszonyka.
— Mi volt ez?
— A kutyám! Ugye milyen tekintélyes hangja van máris?
— No, de én…
— Cssss-sss… Aludj. Tudom, de majd megszereted — csitítgatta a férje megszokott, nyugodt hangja, aztán csend borult a szobára.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Pápay Aranka
