3. fejezet
Az otthon és a barátok
Julka nézett a villamos után s közben dohogott magában. Nagyon felbosszantotta annak az úriasszonyságnak a megjelenése, a félelme, a menekülése s egyáltalán a létezése „Hát, mi vagyok én, ijesztő?” Felszedegette a csomagjait és elindult hazafelé.
„No, öreganyám, szaporázzad! – biztatta magát. – Különben este lesz, mire hazaérsz.” Haza? Ilyenkor, jó időben, már nem rossz hely a kalyiba, főzni lehet kinn, a szabadban, de még hogy! Jópofa kis tűzhely lett az összehordott kövekből, Ferike gyűjt rőzsét, ha mondja neki, és aztán vidáman pattognak a tűzben a száraz ágak. A jó illat meg csak terjeng, bejárja a domb alját. Ami önmagában, mint tudjuk, nem lenne baj, csakhogy eléri a szomszédokat is, de nemcsak eléri, oda is csalogatja. Julka szerint egyszerűen odapofátlankodnak s maradnak is, amíg az ételben tart, ráadásul, mert ők nem veszik el az ingyen traktát, hálából hoznak valami bűnrossz lőrét, amitől egykettőre lerészegednek. S legtöbbször ezzel nem ér véget az este, vacsora után még el is mennek valahová és hurcolják magukkal Ferikét is.
Julka ezt nagyon utálta s emiatt a főzést se szerette, de időnként mégiscsak muszáj volt rászánnia magát. De jószerivel az étvágya is elment, ha a folytatásra gondolt, mert Ferike szörnyen tudott viselkedni, ha ivott. De a vacsoravendégeket Julka nemcsak ezért nem szívlelte, hanem mert gyanította, hogy nemcsak az ivásba vitték bele Ferikét. Az nyilvánvaló volt a két férfi viselkedéséből, hogy miféle kapcsolatban vannak egymással. Julkának már ez sem tetszett, dehát ez nem tartozott rá s mit is tehetett volna ellene? Hanem ami Ferikét illeti! Egyszer rá is kérdezett: „Csak nem helytelenkednek veled is ezek a buzeránsok?”, Ferike válasz helyett rángatta a vállát és idétlenül vigyorgott, ám Julka számára ezzel nagyon is sokat mondott.
A közös vacsoráknak kétféle lefolyása volt. Az egyik változat szerint Ferike rögtön annyira lerészegedett, hogy éppen csak belökte az ajtót és bezuhant. Ilyenkor nagy ritkán még elvonszolta magát az ágyig, de ez nagyon ritkán fordult elő, sokkal többször Julkának kellett odáig elsegíteni. Főleg télen nem hagyhatta a földön heverni, s ahogy az erejéből telt, húzta, vonta, rángatta, és valahogy felgurította az ágyra. De nyáron sűrűbben előfordult, hogy hagyta ott, ahová éppen pottyant.
Ám ha Ferike még csak félrészeg volt, akkor további italért szekálta Julkát, így az asszony egy idő után mindig tartott otthon egy–egy kétdecis üveget. Egy pálinkát és egy kevertet, mert Ferike jobbára az édeset szerette, legalábbis az ivászat elején, addig, amíg még tudta, hogy mit szeret. Néhány pohár után már édes mindegy volt neki, mit ereszt le a torkán.
Persze, nem a házban rejtette el a flaskákat, ott azokat Ferike rögvest megtalálta volna. Egy közeli fa odvában volt a dughely. „Bár– és páncélszekrény!” – kuncogott rajta eleget az asszony, mert egy ideig a spórolt pénzét is ott tartotta, gondolván, jó az a hely, amíg jobb nem jut az eszébe. De jutott szerencsére s akkor rakta át a pénzt a mohazöld díszpárnába. A bankjegyeket egyenként összesodorta, mint a cigarettát és egy szűk nyíláson bedugdosta a párnába, azután pedig szép apró öltésekkel bevarrta a lyukat.
Szerette tudni, hogy van pénze. Bajra, betegségre, váratlan dologra. De legelébb a lakodalomra kezdett el gyűjteni. Az meg úgy volt, hogy Ferike egy ízben kijelentette, meglehet, hogy egyszer feleségül veszi. Először csak egy félszeg megjegyzés volt, később ez lett a férfi legfőbb fegyvere. Ha valamit ki akart csikarni az asszonytól, csak odavágta, ha azt akarod, hogy elvegyelek, akkor… Egy idő után persze világossá vált Julka előtt, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, Ferike csak hitegeti. Bántotta nagyon, de beletörődött. A gyűjtögetés viszont megmaradt s nagyon élvezte benne azt is, hogy ezáltal becsaphatja a férfit, hogy amikor tajtékozva pénzt követel, a képébe vághatja, nincs. „Nem érted, hogy nincs?” S amikor Ferike tovább követelőzik, ő beletörődősen azt mondja, keresd meg, ha annyira biztosan tudod, hogy van. Ilyenkor tűntetően megpaskolgatta a párnát, ráült, vagy rákönyökölt, legbelül pedig kacagott, kacagott. Mint ahogyan mindig is, ha Ferikét valami módon becsaphatta. Soványka elégtétel volt ez neki, a vele szemben elkövetett gazságokért!
Sűrűn megesett, hogy a férfi italért szekálta: „Hozzál pálinkát! Indulj már, mert megjárod!” Ferike óbégatása egy cseppet sem zavarta Julkát, sőt a lelke mélyén bazsalyogni is tudott rajta. Ha pedig elérkezettnek látta az időt, hogy eleget tegyen a részeg követelésnek, mivel már igencsak közeledett egy verés, kapta magát és elindult. Elballagott az odvas fához, leült mellé, vagy ha hidegebb volt az idő, megállt mellette, a hátát nekitámasztotta a törzsének és várt. Várt, amíg úgy gondolta, hogy eltelt annyi idő, amennyi alatt megjárná a kocsmát s akkor kiemelte az üveget és visszaindult a bódéba. Mire visszaért a házba, Ferike legtöbbször elaludt, így az üveggel fordult is s tette vissza a helyére.
Ha még ébren volt, a férfi rögtön ráförmedt az asszonyra, amint meglátta:
– Eltévedtél, hogy ilyen sokáig tartott?
– Zárva volt a kimérés, le kellett mennem a benzinkútig.
– Nem benzint kértem, te tahó, hanem pálinkát! – röhögött Ferike idétlenül.
– Nem is a benzinkúttól hoztam, hanem a mellette lévő boltból, amelyik éjjel is nyitva van.
– Fogd már be a pofád! – kapta ki az asszony kezéből az üveget, nehézkesen lecsavarta a kupakot és jó nagyot kortyolt. Nem sokat teketóriázott, két–három slukkal kiitta az egészet s akkor újra morogni kezdett: „Hozz még pálinkát! Nem hallod?” De ezt már alig forgó nyelvvel s Julka tudta, hogy nem kell komolyan vennie. Pár perc elteltével Ferike el is hallgatott. Aludt, vagy az eszméletét vesztette? Julkát ez nem érdekelte, csend lett végre, csend és nyugalom!
Másnap, mintha Ferike nem is lett volna. Fel sem kelt, de még a szavát sem lehetett hallani. Viszont iszonyatos szag vette körül, nemcsak a szájából áradó és a bőrén keresztül kipárolgó másnapos bűz rontotta a levegőt, de ilyenkor rendszeresen maga alá rondított. Egy kiadós ivászat után Julka fél napig tartó munkával tudta csak rendbe tenni a kis lakást.
Julka mindig így mondta: Kitakarítottam a lakást. Úgy tudta ezt mondani, hogy aki hallotta, szavai nyomán egy szép, világos, tágas otthont képzelt el. Pedig csak egy kis lyuk volt, egy kalyiba a városszéli erdőben, nem messzire a műúttól, egy kis tisztáson. Négy oszlopot vertek a földbe, az oldalát ágakból kötözték össze, azt sárral jól betapasztották, amikor megszáradt, Julka szépen kimeszelte kívül–belül.
A házikó tetejét műanyag zsákokkal borították, amire mindenfélét felhajigáltak nehezéknek, hogy a szél le ne kapja. Ablak nem volt a kulipintyón, csak egy nyekergő csámpás ajtó, amelynek valamikor letörött a felső zsanérja. Ferike készült ugyan megjavítani, de a vásárlás rendre ivászatba torkollott, végül Julka maga vett egyet, az meg nem egészen olyan volt, mint a régi, így ezzel a kifogással végérvényesen el lett szabotálva a felszerelése. Az asszony ekkor egy pokrócot akasztott az ajtó elé, hogy a szél ne járhasson kénye kedvére ki s be.
A viskó nem lehetett több hat–hét négyzetméternél. Egyik felében egy széles ágyféle vacok; alul kukoricaszár, nád, ezeken széna, legfelül rongyossá szakadozott pokrócok. Két mocskos paplannal takaróztak, melyek két különböző idejű lomtalanításból kerültek hozzájuk.
A többi berendezés: két farönk és egy műanyag ülőke, mely leginkább asztalként szolgált. A falon egy zsebes tároló – Julka öltögette a kezdeti, szépemlékű nyári délutánokon – abba rakták a ruhafélét, meg ami jött. Volt néhány edényük is, egy nyeles lábas, pár bögre, ezeket a falból kiálló ágakra aggatták. A tányérok, evőeszközök is a falon lógtak egy reklámszatyorban.
Ó, azok a kezdeti idők! Julka de szívesen emlékezett vissza rájuk, mikor is eltervezték, majd megépítették a házukat. Akkor még jó volt! Nap, mint nap együtt járták a várost…
Ferike fiatalabb volt Julkánál, talán tíz évvel is, de a korkülönbséget csak tetézte, hogy gyengeelméjűségéből fakadóan a férfinek igen gyermeteg volt mind a kinézete, mind a viselkedése, így ránézésre inkább olyanok voltak ők ketten, mintha anya s fia lennének. A kapcsolatuk olyan is volt eleinte, mivel valami anyaihoz hasonlatos érzés ébredt Julkában, ezért kezdte istápolni Ferikét, amikor egyszer valahogy mellé csapódott. Mindenki más ugratta, bántotta a „Feri gyereket”, meg is zavarodott attól, ahogyan az asszony bánt vele; mindig szép szelíden szólt hozzá, soha nem ripakodott rá, mint mások, hogy takarodjon onnan, ellenben megosztotta vele az ennivalóját, sőt egy idő után a jobb falatokat neki tette félre. Eleinte Ferike is hasonlóan bánt Julkával, segített neki a guberálásban, cipelte a nehéz szatyrokat, szépen beszélt és mindig Julikának szólította. Így lettek ők egymásnak: Julika és Ferike. De a „Julika” idővel Julkára rövidült, mivel Ferike hadarva beszélt s az „i” egyre kimaradt, ugratták is emiatt a többiek.
– Ferkó, aztán ki a te párod?
– Jul’ka! Jul’ka! – vágta rá gyorsan, többször ismételve.
– Julka? Julka? Milyen név az, hogy Julka? Ki hallott már ilyen nevet?!
– Nem Julka, hanem Jul’ka! – pufogott a férfi, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban nevettek rajta.
A gonoszkodók Julkát sem hagyták békén, messziről kiabáltak felé:
– Már megint keresett a félnótás udvarlód.
Julka dacosan felvetette a fejét.
– Nincs nekem udvarlóm, se bolond, se normális!
– Pedig a Ferkó gyerek nagyon koslat utánad! Egyre azt kérdezgeti: „Julka nem jön? Julkát nem láttátok?”
– Á, érdekel is engem! – legyintett Julka, de belepirult.
A többiek ettől vérszemet kaptak, és tovább szekálták. Az asszony megbántottan eloldalgott s kicsit távolabb telepedett le. Nem perelt velük, de ettől kezdve mindinkább kerülte őket. Haragudott, rájuk is, Ferikére is. Még akkor is, amikor megint összetalálkoztak, és Ferike eltévedt kisgyerekként szaladt oda hozzá s nézett rá párás szemekkel. A bántó csúfolódások miatti keserűségében Julka először durván ráförmedt, el akarta zavarni, de aztán mégiscsak tűrte, hogy a nyomában legyen, elfogadta, hogy segítsen a guberálásban, hogy cipelje helyette a nehéz szatyrokat. Így ment ez jó darabig, oly természetességgel, ahogy a napok is mentek egymás után és közben a kettejük közötti dolgok is alakultak maguktól, ők pedig beletörődve elfogadták.
Már hosszú heteket töltöttek együtt s az idő múlásával a kezdeti idill nagyon megmásult. A munka valahogy mind Julkára maradt, gyűjtögetett is, mint egy szorgalmas méh, Ferike meg here módra élt mellette. Egész nap csak heverészett, cigarettázott, vagy elment csavarogni a többiekkel. Amit kezdetben Julka önként adott, azt később megkövetelte tőle, sőt még külön kikötései is voltak, hogy mit akar enni, inni, szívni, s nagyon mérges tudott lenni, ha mégse azt kapta.
Julka pedig tűrte, hiába mondták neki a többiek, hogy térjen már észre. Ő nem is gondolt arra, hogy változtasson, jó néhány évet maga mögött tudott már s tudta, milyen kínzó tud lenni a magányosság, amikor az ember nem tartozik senkihez, de senkihez. Ha öröm éri, ha bánata van, csak hordozza magában, mint farkas a gyomrába varrt köveket, amíg végül az érzés belefásul az emberbe, s ez a keserűség csak mind távolabb lökdösi a világtól, a normális élettől. Mindeközben egyre több olyan dolog kezdi értelmét veszíteni, amelytől az ember embernek érezheti magát. Ha pedig az ember egyedül van, ha nincs kiért dolgoznia, tennie, ha nincsenek feladatai, könnyen feladja és elsüllyed a mocsárban. Hjaj, Julka látta ezt már nagyon sokszor, de ő talpon akart maradni mindenáron! Viselte hát a nehéz keresztet; becsülettel helytállt, gondját viselte a kelekótya Ferikének s nem kért érte semmit. Elvoltak egymás mellett. Julka a gyámoltalant látta benne, akihez lehajolt és felemelte, fel, ameddig bírta, Ferike pedig ezt kegyesen elfogadta. El azt, hogy minden nap van étele, itala, cigarettája, rendes ruhája, valakije, aki mellett esténként levackolhat a mocskos matracokra s ha jön a hideg, van, akivel egymásnak vethetik a hátukat.
Ferikének ennyit jelentett Julkával az élet. Sokáig így volt, aztán egy éjszaka, melynek az emléke is hamarosan örökre beleolvadt a múló napok sűrűjébe, a férfi odafordult az asszonyhoz, keze lassan tapogatózva elindult felé s csak úgy, a sok ruhán, vastag pulóveren keresztül megfogta a mellét. Nyomkodta, gyömöszölte, aztán az ágyékát is egyre közelebb tolta, egyre erőszakosabban feszült az asszonynak, majd egyetlen rántással feltépte a szoknyáját és a magáévá tette. Aztán egy szó nélkül visszafordult és elégedetten szuszogva elaludt. Ettől kezdve ez többször is megtörtént, de soha egyetlen szót, egyetlen hangot nem beszéltek a dologról, mégis valahogy átalakult, megváltozott a kapcsolatuk. Ferike most már a birtokos előjogaival élve, még jobban kihasználta, még jobban sanyargatta az asszonyt. Az asszonyát!
A találkozás után
Vanda eléggé zaklatottan foglalt helyet a villamoson, nem is nézett semerre, rögtön kibámult az ablakon, de nem fogta fel, amit látott. A gondolatai akarata ellenére visszakanyarodtak az iménti kellemetlen incidenshez. Még az orrában érezte a másik asszony kellemetlen szagát, valami kesernyés füst és doh keverékét.
Aztán az ebéd Viktorral! Ha arra gondolt, attól sem lett jobb a kedve. Mindez amiatt lenne, hogy muszáj volt szervizelni a kocsit és kiesett a megszokott ritmusból? Hajlamos volt elfogadni és kicsit tartott attól is, hogy a pech–széria még nem ért véget. Pedig az elkövetkezendő néhány hétben keményen kell tartania magát, rengeteg munka vár rá, sok vidéki utazás, bemutatók, tárgyalások, előnyös szerződések kicsikarása. Ha most kellene indulnia, nem lenne képes rá! A csudába is! Remek perspektíva!
És ez a villamos is! Olyan lassú, hogy sose fog beérni az irodába! Meg elviselhetetlenül hangosan csattog, és úgy ráz, hogy már szinte tengeribeteg lett tőle. Picit el is mosolyintotta magát, mert az eszébe villant, mennyire lázba hozta a villamosozás lehetősége. Hát igen! Csak a felhők mögött kék mindig az ég! Felnézett és meglepte, milyen szépséges a látvány; az égbolt üdekékjén bohókás kis felhőpamacsok voltak, melyeket kénye kedvére terelgetett a szél. Szinte percről percre változott a kép, hol egy ló, hol egy angyal, majd medve alakzat jelent meg, hogy kis idő múlva örökre eltűnjön.
Vanda egészen belefeledkezett a felhők bámulásába, és amikor felocsúdott, bosszúsan állapította meg, hogy már le kellett volna szállnia. De a bosszankodáson túl azt is észrevette, hogy valamelyest meg is nyugodott. Mégicsak jó volt ez a felhő–terápia! Csak ne kellene most meg egy egész megállónyi távolságot visszamasírozni, ebben a nem éppen távgyaloglásra tervezett tűsarkú cipőben! Biztos volt benne, hogy mire a munkahelyére ér, tövig kopik a sarka.
Erősen elgondolkozva szállt le a villamosról, ösztönös mozdulattal nyitotta ki a táskáját és kotort bele. Csak akkor fordult oda a figyelme, amikor matató ujjai nem leltek a cigarettásdobozra. Türelmetlen ingerültséggel túrta át a táskát, majd egy reménykedő tapintás a bundája zsebére. És ekkor hirtelen a fejéhez kapott, mert felvillant neki a kép, ahogy a hajléktalan nő kirántotta a kezéből a dobozt. Bosszúsan horkantott egyet és tanácstalanul körülnézett. Szerencsére rögtön megtalálta, amit keresett; majdnem szemben állt egy trafikkal. Gyorsan megvette a cigarettáját s már kifelé menet lehántotta róla a fóliát. Felhajtotta a doboz fedelét és beleszippantott. A jól ismert dohányillat máris nyugtatóan hatott rá. Türelmetlenül kipöckölt egy szálat, közben a másik kezével már a retikülje gombját pattintotta fel, de hasztalan turkált a táskában, most meg az öngyújtóját nem találta. Ködösen felderengett előtte, hogyan is volt. Ott, a megállóban; rágyújtott, az öngyújtót szokása szerint beledugta a dobozba és így rakta őket a zsebébe.
Istenem! Az értékes öngyújtó is annak a nőnek a zsákmánya lett! Tanácstalanul szorongatta ujjai között a cigarettát és szerencsétlenül toporogott. Egy középkorú férfi haladt el mellette, Vanda ránézett, kicsit megemelte a kezét, mire a férfi kurtán biccentett és szó nélkül tüzet adott. A köszönő szóra udvariasan megemelte a kalapját és lassan tovább sétált.
Vanda mélyet szívott a cigarettából, de élvezni se volt ideje, váratlanul megszédült és remegni kezdett keze–lába. Nagy nehezen elvánszorgott a legközelebbi kirakatig, de akkor már olyan rosszul érezte magát, hogy neki kellett támaszkodnia az üvegnek. Folyamatosan szédült, émelygett a gyomra és reszketett. Nem a cigarettától, nem is az öngyújtó miatt, hanem a felismeréstől. Hirtelen az eszébe jutott, hogy más is volt a cigarettásdobozban; ott volt a két névjegy is. A szimpatikus úriemberé, aki úgy tűnik, most már mindörökre ismeretlen marad és ott volt a sajátja is. Nem elég, hogy odaveszett az a méregdrága öngyújtó, amit nemsokára elkótyavetyélnek, de kaptak két tuti címet is s innen már csak egy lépés, hogy megnézzék, mennyi érték lehet még a lakásokban. A nő látta a kezén az ékszereit, ezek után nyilvánvaló, hogy sejtik, ha ilyen értékekkel sétálgat, jó nagyot „szakíthatnak”, ha „meglátogatják”. Bármilyen ostobák is amúgy, ezt könnyedén kikövetkeztetik, mert ezeknek erre a rúgóra jár az agyuk. Nem is annyira attól a szerencsétlen asszonytól tartott, hanem a cimboráitól. Biztosan nem tudja majd magában tartani a nagy–nagy szerencséjét, hogy micsoda zsákmányra lelt, s ha már kikotyogta, akkor neki vége.
Mostantól kezdve számíthat rá, hogy előbb vagy utóbb meglepik, s ő arra megy majd haza, hogy feltúrták a lakását és kirabolták mindenéből. Vagy ami még rosszabb, hogy akkor törnek be hozzá, amikor otthon van s nem is nappal, hanem éjszaka, amikor alszik, amikor védtelen. Páni félelem tört rá a gondolattól, hogy ellophatják a kedves tárgyait, de még előbb összefogdossák és szerteszórják mindenét. Esetleg bántani fogják, lehet, hogy meg is ölik, csak azért, hogy elhallgattassák, ha rikoltozik, jaj, ezektől minden kitelik.
– Rosszul van, asszonyom? – szólalt meg egy gyengéd hang, közvetlenül mellette.
Vanda összerezzent, épp hogy el nem ájult. Egy középkorú, ősz hajú, barátságos tekintetű asszony aggódó arcát látta, amikor odafordult.
– Jöjjön be hozzám, nem lenne jó, ha itt az utcán lenne valami baja!
Vanda engedelmesen bólintott, cigarettáját, amely végigégett anélkül, hogy szívta volna, leejtette a lába elé, rátoppantott egyet és az asszony nyomában haladva bebotorkált az üzletbe. A nő sebtében hozott egy széket, leülni is segített, aztán térült–fordult és odakínált egy pohár vizet is. Vanda hálásan nézett az asszonyra és kortyolt néhányat.
A bolt ajtaja csilingelve kitárult, egy vásárló tért be, az eladónő udvariasan elé ment, köszöntötte, kérdezgette, miben segíthet, és egymás után hozta elő a ruhákat. Vanda, ahogy egyedül maradt, maga is körülnézett s megállapította, hogy egy bálásboltban van. Nagy, teknőszerű ládákban voltak a turkálós ruhák, a fal mentén felakasztva pedig vállfán lógtak a jobb darabok. A levegőben szörnyű fertőtlenítő–szag terjengett, amitől megint émelyegni kezdett a gyomra.
Valamivel azért jobban érezte magát és egyetlen vágya volt csupán, szeretett volna innen minél előbb elmenni, de nem akart udvariatlanul, köszönő szó nélkül távozni. Az elárusítóhölgy még mindig ugyanazzal a vevővel volt elfoglalva, aki nagyon határozatlanka volt, sehogyan sem tudta eldönteni, hogy melyik rongyot vegye meg.
Vanda egyre nyugtalanabb lett, jó lett volna már, ha az irodája biztonsága veszi körül és hiányzott egy kávé, egy cigaretta! Ment volna már nagyon, de közben az motoszkált az agyában, hogy valamilyen formában viszonoznia kellene a hölgy a segítségét. Tudta, érezte, sejtette, hogy pénzzel nem sértheti meg az asszonyt, de mi lenne, ha venne tőle valamit, legfeljebb majd kidobja.
Felállt, a hölgy rögtön mellette termett.
– Látom, szerencsére már jobban érzi magát! De azért csak nyugodtan üldögéljen még egy kicsit!
Az asszony egy elhárító mozdulatot tett.
– Köszönöm, most már egészen jól vagyok… És körülnéznék, ha nem bánja, látom, vannak itt nagyon finom darabok.
– Hogyne! Tessék csak, nyugodtan! Biztosan talál majd valamit, amit nem lesz szíve itt hagyni. – mosolygott a nő és visszatért a tanácstalan kuncsafthoz.
Vanda körbejárta az üzletet, jó néhány ruhát megnézett, meglengetett, nem a fazonját, nem az anyagát nézte, hanem árát, úgy gondolta, megveszi a legdrágábbat s ezzel kellőképpen meghálálja a hölgy segítőkészségét. Amikor mindent végignézett, visszatért egy sötétszürke selyemhez, amely elég mutatós volt, az ára is elég borsos, ha nem itt találja, a kedvenc ruhája is lehetett volna. Újra körbefogatta, alaposan megvizsgálta, mint az egy alapos vásárlótól joggal elvárható. Az eladóhölgy persze észrevette, s hogy megerősítse vásárlási szándékában, rögtön oda is ment hozzá.
– Látom, egy az ízlésünk, ez a ruhácska az én tetszésemet is elnyerte. Csak hát a méret! – tárta szét a karjait.
– Igazán különlegesen szép darab! Valami ilyesmit keresek már egy ideje, úgyhogy meg is szeretném venni – helyeselt Vanda némi rossz érzéssel.
Az eladó elvette a ruhát, hogy becsomagolja, de még visszafordult.
– Egy szép blézert nem akar hozzá?
Vanda kis ingerültséggel húzta el a száját, de aztán megenyhült. Miért is ne? A „hálapénzbe” annyi még belefér.
– Milyen igaz! Akkor már egy komplett öltözékem lesz. Talán tudna is ajánlani egyet, mert igazán sietnem kell. Sajnos már így is jó nagy késésben vagyok egy fontos megbeszélésről.
– Nagyon szívesen és örülök, hogy a segítségére lehetek! – mosolygott a nő elégedetten és határozottan elindult a ruhák között, majd kisvártatva egy fehér kabátkával tért vissza. – Ezt bármikor felveheti, ugye, milyen elegáns?
– Igen, valóban csinos darab!
– Fel is próbálhatja!
– Ó, arra már igazán nincs időm!
Fásultan kifizette a kért összeget és pár hálálkodó szót motyogott mellé. Annyira unta már ezt az egészet! Gyorsan kilibbent az üzletből és nagy lendülettel behúzta maga mögött az ajtót, mely éles ollóként vágta el az eladónő szóáradatát, hogy jöjjön máskor is, mindig jönnek új darabok, örült a találkozásnak és vigyázzon magára.
Vanda alig várta, hogy rágyújthasson, de csak az idegesség tört rá ismét, ahogy eszébe jutott, még mindig nincs tüze. Körbenézett, majd megállított egy bizalomgerjesztő küllemű fiatalembert és minden teketória nélkül tüzet kért tőle. Az első slukk után úgy érezte, ilyen jól még soha nem esett a cigaretta. Lassan elindult, kezében a hánykolódó, ormótlan csomaggal, amely minden lépésnél a lábának ütődött.
Ha merte volna, legszívesebben lerakja valahol, és utána elegánsan tovább megy, de ebben a bombaveszélyes világban ez kockázatos játék lenne, a végén még a rendőrségen kötne ki, ami lássuk be, csodaszép befejezése lenne a mai napnak.
Az órájára nézett: „A csudába!” Ma már nincs értelme bemenni, nem teheti meg a titkárnőjével, hogy előzetes bejelentés nélkül, a munkaidő utolsó öt percében túlórát kér tőle, főleg hogy ő maga ilyen infantilis módon elpazarolta a délutánt. Olyat tesz, amit nem szokott, sőt másoktól is rossznéven venne, hazárdőr lesz a holnap délutáni tárgyaláson
Villamosozás! Nosztalgia! Csöpögős giccs! És milyen nagy a rizikó vonzata! Még jó, hogy ő a cégtulajdonos, így nem kell bérlevonástól tartania a távolmaradás idejére.
Nemsokára egy taxiállomáshoz ért, taxi persze nem volt, de megállt várakozni, a szatyrot pedig lerakta egy lámpaoszlop tövébe, gondolta, ha jön a kocsi, szépen ott felejti ruhástól, blézerestől.
Nemsokára jött egy kocsi, Vanda beszállt a hátsó ülésre, de egy másik, ott várakozó utastársa előzékenyen utána vitte a szatyrot.
– Asszonyom, a csomagja!
– Ó, köszönöm.
A taxisofőr hátraszólt:
– Törékeny?
– Nem, csak ruhanemű.
– Akkor nem tesszük a csomagtartóba. – és nagy lendülettel hátralódította.
Vanda csendesen ült a kocsiban, a sofőr egy–két mondatnyi próbálkozás után ráérzett, hogy nem csevegős a „fuvar” és ő is elhallgatott. Az úton végig a rádió duruzsolt, a sofőr a kormánykeréken verte a ritmust, amikor egy–egy lámpánál várakozniuk kellett.
A fuvar végén Vanda jó nagy borravalót adott, a sofőr figyelmét így pláne nem kerülte el a csomag, persze, hogy utána szólt, sőt villámgyorsan kiugrott a kocsiból és széles mosollyal az asszony kezébe nyomta a műanyagtáskát.
– Asszonyom, kegyed ma felettébb szórakozott! Ha nem vigyázz jobban, a végén még elveszti ezt a csinos csomagocskát!
– Köszönöm! Viszontlátásra!
– Csókoltam a kezecskéit!
Vanda a legszívesebben azonnal a kukába dobta volna a kacatokat, de restellte volna, ha valaki a házból meglátja, amint ezt a jókora csomagot gyömöszkéli a kapu melletti szemetesbe. Jobb lesz majd este, de akkor is inkább Izára bízza ezt a dolgot.
Iza Erdélyből jött, amúgy egyetemre jár, és művészettörténetet hallgat. Itt lakik a házban egy idős tanárnőnél, akitől némi segítség ellenében kapott egy kis szobát, s hogy valamicske pénze is legyen, hetente kétszer jár Vandához is. Nemcsak azért szereti, mert pontos, szorgalmas lány, elvégez mindenféle házimunkát, igaz, nála sok dolga nem akad, de olyan megnyugtató a tudat, hogy egy értelmiségi matat a lakásában. Nem, dehogy nézte le az egyszerűbb embereket, de sehogyan sem találta velük a hangot, mindig nagy kínban volt, ha elkerülhetetlenül mesterembert kellett hívnia. Más az ő világuk! De Izával könnyű volt, vele szót válthatott minden témában, a lány széles érdeklődésű, tájékozott emberke volt, neki pedig szüksége volt a segítségére, mások is így csinálják, ha megteheti, miért szaladgálna személyesen a szeméttel a kukához.
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Józsa Mara
