dr Bige Szabolcs- : Legyetek szabadok

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény – /16. rész/*

 

Az egyiptomiak úgy tartják, hogy a halottak számára kijelölt földalatti világ neve Amentit. Sokszor eljutottam a küszöbéig; szerencsémnek köszönhetően nem léptem át. Most már közeledem feléje, keresem, vágyom rá. Meg fogom találni, mert élek.

Nem találtam utamban több akadályt. Leereszkedtem a tengerpartra és szemben velem ott volt a sziklás Ake szigete.

Sokat változtam az idők folyamán. Ennyi év után nem hiszem, bárki is felismerne, de ha mégis valaki nevemen szólítana, és a szememre vetné a régi vádakat, nem érdekelne. Óhajtottam újra látnia a régi helyeket. A sziget elhagyottnak és szomorúnak tűnt. Az első embertől, akivel szembetalálkoztam, magyarázatot kértem.

— Trója eleste után — mondtam neki — jártam nálatok. Miden tönkrementnek látszik most nekem, az idegennek. Mi történt a földdel és az emberekkel?

— Sok nyomorúság szakadt ránk, vándor. A források kiszáradtak, a föld alig terem, a nap mindent kiéget. Az állatok pusztulnak, hajóink üresen térnek vissza. Az Akebeliek hirtelen elhullnak, az asszonyaik meddők. Mindegyre újabb és újabb bajok zúdulnak ránk. Dorosz emberei itt is jártak. Nem tudom, mit kereshettek: szegények vagyunk. Nyomor, nyomor hátán, idegen.

— És nem próbáltatok kimászni a bajból? — kérdeztem.

— Az istenek átka ül rajtunk. Voltunk a szentélyben, adtunk áldozatokat. Hosszas keresgélés után egy akháj a partokról kiderítette, hogy az égiek haragját vontuk magunkra valamilyen igazságtalan tettünkért: talán elűztünk egy istent, aki menedéket kért tőlünk egy viharos éjszakán, vagy az egyik halász meggyalázott egy szirént, esetleg faunra uszítottuk a kutyákat, vagy más hasonló. Mind összegyűltünk: egyedüli igazságtalan halálos ítéletünk az lehetett, mikor kitettük a tengerre Aszklepioszt, Phoebus isten fiát, aki sok évvel ezelőtt telepedett le nálunk. Különösen, mivel az ellene felhozott vádak hazugságoknak bizonyultak. És, tegyem még hozzá, ez az Aszklepiosz csak jót tett velünk.

— Csupán ennyiből eredt ez a nagy szerencsétlenség? Nem tudom elhinni — ellenkeztem vele.

— Eleinte mi sem tudtuk elhinni, de az egyik vénnek eszébe jutott egy régi jóslat:

 

Elűzöd magadtól a vándort, ki Akhája partjáról érkezett

Ezért a tenger istene és Phoebus majd kemény bosszút áll.

Reméld, az eltűnt visszatérte oldja majd a nehéz átkot.

 

— És nem tudjuk, hogyan igazítsuk helyre a jogtalanságot…

— Ahogy a jóslat mondja. A sok nyomorúság megszűnik, amikor az elűzött visszatér.

— Rég elpusztulhatott már. És ha élne is, hol találhatunk rá?!…

— Én vagyok az, a Napisten fia, Aszklepiosz.

Először kételkedett. Hogy eloszlassam kételyeit, beszéltem neki Hygeáról, Kleroszról, érdeklődtem, él-e még az öreg Narchosz. Végezetül még hozzátettem:

— Még ha nem is lennék én magam Aszklepiosz, elég, ha annak fogadtok el. Mindenképpen nyertek velem.

— Az embereknek hitre van szükségük. Jól beszéltél idegen.

Mások is közeledtek.

A lábaim elé omoltak, mint a szentélyben áldozók:

— Gyere be a faluba és szabadíts meg az átoktól.

Odakiáltották a többieknek is:

— Itt van Aszklepiosz, Aszklepiosz, Apolló fia. Megmenekültünk!

Körém sereglettek mindannyian, mint egy istent vagy isteni hírnököt kérve, ne hagyjam el őket, menjek el a falujukba velük.

Követtem őket, bár nem hittem, hogy az átok terméketlenné tehetné a földet, viharokat idézne elő és járványokat terjesztene…

Sok napig maradtam Ake szigetén és tisztelettel fogadtak még az előkelők is. Klerosz a törzsfőnök megöregedet és megvakult. Az arcomat tapogatva ismert fel és sírva fakadt:

— Mennyit szenvedtünk Trója falai alatt, és mégsem volt elég! Én ellene voltam a kiűzetésednek, de Hygea átkozott rokonai nem hallgattak rám. Inkább a lándzsám hegyére kellett volna tűznöm őket, mint az ellenséget.

— Ne siránkozz drága barátom! Legyűrtünk ennél nehezebb helyzeteket is!

Néhány szavas kijelentésemet ígéretnek vették. Klerosz nem győzött betelni kalandjaimmal, legyenek azok igazak, vagy kitaláltak. Az emberek tolongtak körülöttem, tiszteltek, követtek mindenhova.

A szigetlakók soha nem látott csodákat vártak: jótékony esőket, kincsekkel hazatérő hajókat, a hálókba önként behatoló halakat. Én pedig nem adtam mást nekik, mint hitet saját magukban, a lehető legjobb gyógyszert a kishitűség ellen. Sürgősen le kellett küzdeni az éhséget, mely a szigetet sújtotta. Tanácsomra elővettek minden tartalékot, és egyenlően elosztották a férfiak, asszonyok és gyermekek között. Akinek volt valamije, nem nagyon örült ennek, de a népet már nem lehetett meggátolni. Ennyi azonban nem volt elegendő. Volt még néhány fa a szigeten, azokat kivágattam, feldolgoztattam deszkának, és azokkal megerősíttettem a még megmaradt három hajót. A viharoktól tönkretett hálókat kijavítattam, és mindannyian kihajóztunk a tengerre három napos útra, rátérve arra az áramlatra, amely minket Hygeával együtt majdnem a halálba sodort. Éjjel-nappal halásztunk. Szigetről szigetre, szirttől, szirtig mentünk, amíg színültig nem töltöttük hallal hajóinkat, mert a szerencse gazdag vizekre vezetett. Abban az időben Ake lakói csak frissen használták fel a tengeri zsákmányt. Megtanítottam, hogyan szárítsák meg a szélben, és sózzák be, mint Kósz szigetén, és így hosszabb ideig fogyasztható marad. Még hátra volt, a gabona beszerzése, ami tartson ki újig.

— Gyűjtsetek össze minden fémet — tanácsoltam. — Hozzátok elő házaitokból az összes bronz és rézedényt s kupákat! Tudom, nehéz megválni, amit keservesen szereztetek a tengeren, vagy Trójánál, de a cserép is van olyan jó, mint a réz. Elég lesz nektek a cserépedény is. A halottaknak különbben sincs szükségük a rézedényekre. Mindet elcseréljük Akhájában gabonára.

— Szívesen hallgatunk rád, de félünk, hiába. Szinte senki sem akar nekünk eladni, és aki mégis hajlandó, felárat kér.

Kétszer is teleraktuk rézedényekkel a bárkát. Nem mondom, hogy egyik vagy másik nem dugott el néhány értékesebbnek számító darabot, de összességében lett elég csereárunk. Messze bejártuk az akháj partokat. Könyörgésekre és mesteri rábeszélésekre kaptunk gabonát. Hozzájárult ehhez a réz drágulása, mert vagy elásták és elfelejtették hova, vagy elzsákmányolták Dorosz vad hordái. A váratlan siker csodálatba ejtette Ake lakosait. Különösen a beléjük vetett töretlen hitemen csodálkoztak. Mindez, amit itt pár szóban előadtam, hosszú hónapok fáradozásai, álmatlan éjszakáit, buzdításait jelentette. A szomszédok — ellenségesek a gyengékkel szemben — maguktól megbékéltek. Akhája szerte elterjedt a hír, hogy Ake egy isten védelme alatt áll.

Fokozatosan Ake szigete kiemelkedett a nyomorúságból. Az emberek engem illettek dicsérettel, pedig minden a saját kezük munkája volt. A szenvedések elhárulása és a jómód újra felszínre hozták a régi szenvedélyeket: a mohóságot és irigységet, meggondolatlanságot és gőgöt, a másokon való uralkodás vágyát. Innen-onnan a halászatra kiküldött hajók prédával és rabokkal tértek meg. A források tiszta vizét ismét a bor váltotta fel, és a fiatal rableányok is szebbeknek tűntek a feleségeknél. A hombárokba gyűjtött gabona olcsóbb lett a réznél. A bírák is ugyanúgy ítélkeztek, mint azelőtt.

— Betelt az időm nálatok — hoztam tudomására Ake lakosainak. — Engedjetek elmennem.

Egyesek sajnálták, de mások hamar megbékéltek az óhajommal. Ez újabb jele volt annak, hogy nincs rám szükségük. Mintha szégyellnék saját gondolataikat és hálájukat akarták kifejezésre juttatni, mondták:

— Maradj örökre nálunk.

— Bármit kérhetsz tőlünk Aszklepiosz, cserébe, ami jót tettél velünk. Tudjuk, hogy szükséget szenvedsz…

— Mit tudtok adni?

Látszott, nem értik a kérésem lényegét: ajánlgatták nem is olyan jelentős vagyonukat.

— Akármit. A legjobb házat, ha itt maradsz. A legszebb szüzet. Részt a halból, gabonából, borból, ruházatból a mi terhünkre. Rabszolgát is, ha akarsz. Áldozati oltárt és istennevet halálod után.

Megráztam a fejem, és visszautasításomtól mintha megkönnyebbültek volna.

— Akkor adunk egy hajót és evezősöket, amivel hazádba hajózhatsz, ha szíved oda húz.

Felajánlásuk, fakadt bár abból a meggyőződésből, hogy jótéteményeimet megfizessék és ezáltal, az iránta való adáságtól megszabaduljanak, lehetőséget teremtett számomra gondolataim kifejezésére.

— Az a sorsom, hogy tovább vándoroljak a tengeren. Lehet hónapokig vagy évekig. Ki lenne képes velem tartani?

Nyugtalan pillantást vetettek egymásra.

— Hagyjuk itt házainkat, földjeinket, reményeinket? Nem kérsz túl sokat Aszklepiosz?

— Hátha vannak köztetek, kiknek se házuk, se földjük, de még reményeik sincsenek.

Az egyik ügyefogyott elnevette magát anélkül, hogy megérette volna, milyen okos dolgot ejtett ki a száján:

— Csak a rabok ilyenek…

— Rabok? Így van, igazat szóltál ember, Ake lakosa. Volna rá mód, hogy azokat felszabadítsátok, akik velem tartanak?

— De ne legyenek sokan — tétovázott a sziget főnöke.

— Oltárt emelnétek és áldozatokat mutatnátok be nekem halálom után. Most meg mérlegeltek.

A tömeg, amely jelen volt, megingott. Hangok hallatszottak:

— Ha megharagítjátok, Aszklepiosz újra átkot hoz ránk…

— A szántók újra terméketlenné válnak. Az asszonyok meddőkké lesznek…

Az vezető emberek dorgálóan rájuk szóltak:

— Nektek csak a két karotok van, mit bánjátok? Amit adtok, a másokéból adjátok.

A vak Klerosz, aki felett nem hiába teltek el az évek, megértőbbnek mutatkozott:

— Aszklepiosz megérdemel legalább tíz rabszolgát. Aki a saját embereiből ad, azt kárpótolja a tanács az első zsákmányolt hajóból…

Vak létére is jobban a dolgok mélyére látott, mint azok a főnökök, akiknek több rabszolgájuk volt.

— Így már elfogadjuk.

— Én adok egyet — tette még hozzá Klerosz.

— Csak nem a nyomorék föníciait, aki semmire sem való?

— Vagy őt, vagy másikat…

— Engedjétek, magam válasszak az alkalmatlanok, a haszontalanok és lázongók közül – avatkoztam bele a beszédbe.

A szívem nem húzott Kósz szigetére és Hygeához vissza. A Mykene mellett megismert titok, és nem emberhez illő vágy sarkalt.

Az Ake szigetiek összegyűjtötték mindazokat a rabszolgákat, akiket különösebb veszteség nélkül hiányolhattak — néhány tízből álló nyomorúságos csapatot.

— Ha valóban egy isten fia vagy, ezek segítségével is megbirkózol a tengerrel. Kérd Phoiboszt, adjon nekik bátorságot és lelki erőt.

Kértem, hagyjanak magamra velük, és így szóltam hozzájuk.

— Tudom, miért éppen titeket gyűjtöttek össze itt. A világ minden tájáról kerültetek ide: a viharos tenger vetett ki a partra, vagy az akhájok raboltak el Trója elestekor, vagy máshol. Egyesek már elfeledték szülőföldjüket, mások emlékében még él. Megvan részetek a munkából, az élelemből, gazdáitok zsugorisága illetve adakozó kedve szerint. A törvény megengedi, legyen családotok: asszony, gyerekek. De ez a törvény azt is kiköti, hogy gazdáitok bármikor elvegye tőletek őket vagy titeket tőlük. A nyugodt élet lehet számotokra kedvesebb, mint az ismeretlen, ahol a halál leselkedik. Hazátok nincs. Én felajánlok nektek egy örökké változót és megbízhatatlant: a tengert. Ki az, akinek közületek van bátorsága velem jönni a hullámok hátára, a viharos tengerre, szomjúságra és tűző napra? A fizetség? Lehet egy olyan dolog, amit senki sem remélt: élet és örök ifjúság. Egy biztos, azt kaptok, amit már el is felejtettetek és semmi hasznotok belőle: szabadságot…

Még sok mást is mondtam nekik, de hogy miket, már nem emlékszem. Ingadoztak, bizonytalankodtak. Megszokták eddigi életüket, ők is gyökeret eresztettek. Egyik nap telik a másik után, egyik hónap a másik után, mind egyformák, ezzel szemben én képzeletem szüleményeit ajánlottam csak. Szótlanul ült a csapat. Azt hittem, nem sikerült őket felrázni; soha sem voltam a beszéd nagy mestere. De tévedtem. Egyikük nekibátorodott:

— Örökké csak evezzünk? Nem vagyok már fiatal. A csavargásban vénüljek meg?

— Három évre, csak három évre kössétek le magatokat hozzám, rabszolgák. Letelte után, esküszöm az égre, a földre és a túlvilágra, melyet az egyiptomiak Amentit néven emlegetnek, szabadok lesztek.

— Vigyél magaddal Aszklepiosz. Nyomorék vagyok, de erősek a karjaim. Bírom a legsúlyosabb evezőt is

— Én is megyek veled Aszklepiosz. Igaz, csak egy szemem van, de messze látok vele. Ismerem a csillagokat és a bolygók járását.

— Én is, én is. Gyenge a mellem. A sós levegő majd meggyógyít.

— Én is.

— Én is.

A csapat, amelyet összegyűjtöttem, igazán vegyes és furcsa volt. Néhányan fiatalok, de nyomorékok, mások reményt vesztettek, akiknek elegük lett sötét kunyhójukból, a munkától elnyűtt feleségükből, sápadt, gyenge gyerekeikből.

Megjelentem a szigetlakók előtt a saját akaratukból hozzám csatlakozó tíz rabszolga élén. Meglátva evezőseimet, nevetni kezdtek:

— Hagytad volna inkább, hogy mi válogassunk, Aszklepiosz.

— Kisebb így a veszteség — mondta ki első gondolatát egy másik.

A hajó is illett hozzánk — kicsi volt, de erős. A föníciai azelőtt hajós volt, érett a kormányzáshoz és a vitorla kezeléséhez. Elindultunk, ugyanaz az áramlat sodort, mint amelyik engem és Hygeát is hátára vett. Ake hajósai közül néhányan két hajóval elkísértek egy darabon. Fiatal és keménykötésű evezőseikkel remélték, tréfából jól lehagynak bennünket.

— Lenéznek minket! — kiáltottam az enyéimnek. — Föníciai, mutasd meg, mit tudsz. Húzd fel a vitorlát, hadd dagassza az északi szél! Krétai, feküdj neki az evezőnek! Karjaid erejét dicsérted!

Egy szélfuvallat megmozdította a négyszögletes vásznat. A kormányos beállította a kormánylapátot, éppen a far végénél. A hajó előredőlt kissé és a hullámokat szelve útjára indult. Mögötte úsztak Ake lemaradt hajói.

Vándorlásaink története nem rejt magában semmi különlegeset. Szigettől szigetig, szikla szirttől sziklaszirtig hajóztunk egy ismeretlen, képzeletbeli cél felé. Láttunk zöldellő szigeteket, puszta szirteket, gazdag várakat és nyomorúságos halásztanyákat. A szelek és az evezők elvittek messze délre túl a szigettengeren Egyiptom partjai közelébe. Keleti irányban elértük Ciprust. Nyugaton messzebbre jutottunk Skeria szigeténél egy olyan tengerre, ahol kevés hajó jár és nincsenek szigetek. Visszafelé megpihentünk Kalliste partjain, megkerültük Kharübdisz környékét és a láthatár szélén megpillantottuk azokat a partokat, ahova talán Trója menekültjei települtek. A három év alatt találkoztunk akháj, egyiptomi, krétai hajósokkal, meg olyanokkal, akiket hírből sem ismertünk. Utunkat viharok és orkánok tarkították és tűzet okádó hegyek. Néha letértünk vagy megálltunk útközben, hogy élelmiszerre tegyünk szert. Az evezősök halásztak, gabonára cserélték, amit más szigeten szereztek, elszegődtek mezei munkára. Én pedig, mint orvos és varázsló gyógyítottam, vágtam-kötöztem, ráolvastam, varázslatokat végeztem, és a szükség parancsára elfogadtam akármilyen ajándékot, legyen bármily csekély. Miután elegendőt összegyűjtöttünk, újra rátértünk a tenger sima országútjára.

Kezdetben emlékeim alapján kóboroltunk, vagy a papirusztekercs leírása szerint, amelyet rövid időre láthattam Oresztész jóvoltából. Később a hajósoktól kérdezősködtem, akiket utamba vetett a véletlen, látták-e a keresett szigetet? Csak a vállukat vonogatták:

— Nem hallottunk róla.

— Nem találkoztunk ilyen sziklaszirttel…

A merészebbek a szemembe nevettek:

— Csalóka reményt kergettek.

Hol megvendégeltek, hol elkergettek, a szerint, milyen kedve, vagy vagyona volt a helybelieknek. A szegények voltak mindig a megértőbbek, és őszintén meg kell vallanom, hogy gyakran az idegenek jobb szívvel voltak hozzánk csavargó vándorokhoz, mint az akhájok, akik közé mi magunk is tartoztunk.

Utunk folyamán sokféle hajóval találkoztunk, volt közöttük harcra felkészített, kereskedelmi, sőt kalózhajó is. Szegényes, szakadt kinézetünk, alkalmatlannak tűnő testi adottságaink csak lenézést váltottak ki belőlük. Másképpen rabigába vetnek, és ha tudták volna, hogy a hajófenéken az általam gyűjtött ezüst és réz hever, kiraboltak volna és legyilkolnak.

Útitársaimat feleskettem az istenekre, kemény esküvel, hogy három évig kitartanak mellettem. Becsülettel helytálltak, nem lázadoztak akkor sem, amikor az éhség és szomjúság kínozta őket. Eveztek és kezelték a vitorlákat közönyösen, vagy az eskü erejénél fogva.

Egyik reggel összegyűltek a parton, ahol éjszaka megpihentünk. Eszükben sem volt az indulásra készülődni. Éppen rájuk akartam szólni, amikor nekem estek:

— Meddig akarsz még minket szép szavakkal vezetni, Aszklepiosz?

— Hallgattunk rád. Forgattuk a kormányt, kieresztettük a vitorlát, húztuk az evezőket és soha sem találtunk rá arra, amit kerestünk.

— Álmokat kergettünk veled együtt.

— Tudod, hogy már három éve indultunk el Ake szigetéről?

— A tenger kiszívta az erőnket. Nem bírjuk tovább.

— Még tartsatok velem, ameddig az újholdra újabb jön.

A föníciai kormányos kihúzott a kebeléből egy rovással tele fadarabot.

— Ezer rovás és még száz. A kialkudott idő letelt. Szabadíts fel fogadalmunk alól. Tégy minket szabad emberré, ha már az örök ifjúság nem sikerült.

— Csalás és hazugság.

— Engedj szétszóródni a szélrózsa minden irányába.

Igazuk volt. Észrevétlenül teltek el az évek, mint jelentéktelen napok sorozata. A szírt csupán egy ábránd volt, egy elérhetetlen vágy. Elvesztegetett évek…

Megérintettem mindegyik fejét a botommal:

— Legyetek szabadok. Bocsássátok meg, hogy hiú reményekkel tápláltalak titeket. Ez volt csupán a tarisznyámban.

— Lehet, nem kellett volna, hogy magaddal cipelj, Aszklepiosz. De saját akaratunkból tettük. Ezért megbocsátunk neked. De már nem viszünk vissza Kósz szigetére.

Egy gazdag sziget homokos partján voltunk, mikor csapatunk köteléke szétszakadt és szétszóródtak. Az ezüstöt és rezet, melyet gyógyító munkámmal szereztem, megmértem, és szétosztottam közöttük. Magamnak semmit sem tartottam meg.

— Az orvosi és varázslói rend törvénye szerint nem fogadhatok el semmit a jótettekért. Ha mégis elfogadtam, és ezzel megszegtem azt a fogadalmat, amit egy általatok ismeretlen szentélyben tettem, az értetek volt.

Ki-ki a maga módján örvendezett.

— Ez több mint, amit ígértél.

— Földet veszek a részemből.

— Én egy biztonságos, nyugodt helyet.

— Egy fiatal nőt szeretnék, aki csak az enyém.

— Én az ezüstöt egy jó kemény rabszolgára cserélem. Dolgozzon nekem…

És eldugdosták a járandóságukat, a keblükbe, a tüszőjükbe, vagy iszákjukba. Meghajoltak búcsúzóul előttem, és elválltunk.

A hajó, amelyik becsülettel kiszolgált minket itt maradt magányosan és megvénülve a homokos parton, várva, hogy az első vihar összezúzza.

Volt értelme tovább gyötrődnöm? A sors sokszor megajándékozott a szerencsével, de mindig kért cserébe valamit érte. Már nem akartam semmit sem adni, de nem is volt mit. Egyetlen egy rév maradt számomra: a tiszta és fiatal Hygea.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.