Serényke odavolt a régi holmikért. Jártában-keltében mindenféle kacatot, ócskaságot összeszedett. Kis lapátjával ki tudta kaparni még a legeldugottabb helyekr?l is azt, amit kinézett magának. A szobája inkább egy raktárra hasonlított, és nem egy olyan helyre, ahol lakni szoktak. Mindenfelé hosszú polcocskák voltak. Ezek tele voltak rakva papírfecnikkel, fadarabkákkal, üvegszilánkokkal, falevelekkel. Ott volt a híres kenyérmorzsa gy?jteménye is, amelynek az egész világon nem volt párja, de még ahhoz hasonló sem. Lehetett ott találni még mindenféle vacakot. Ezeknek a felér?l azt sem tudta, hogy mib?l van, vagy mire lehetne használni. Majd egyszer jó lesz valamire, gondolta. Anyukája már számtalanszor leszidta, amiért felesleges dolgokat összehord. De azért titokban örült is, hogy a fia gondol a jöv?re, és szorgalmasan gy?jtöget. Azonban az egyik délel?tt betelt a pohár. Serényke szülei megelégelték a rendetlenséget, mert Serényke anyukájának kibicsaklott a lábujja. Az egyik polc alatt lév? kemény tárgyba belerúgott véletlenül. Órákig borogatta, és csak nagyon lassan múlt a fájdalom.
– Serényke! Most aztán tényleg ki kell takarítanod a szobádat! – szólt rá morcosan az apukája.
– Hívhatok segítséget? – érdekl?dött félénken a kis hangya.
– Egész nyugodtan, ha nem szégyelled, hogy ilyen rumlit tartasz magad körül. – jött a válasz – És délutánra legyen rend!
Serényke már el is indult a lift irányába. A többiek akkor még nem voltak ott. De csak egy percet kellett várni, és egyesével beugráltak az aknába.
– Milyen jót tegyünk ma? – kezdte Zizgága az ötletek begy?jtését, mint mindig. Most különösen jó hangulatban volt, és mindenáron valami hasznosat szeretett volna tenni.
– Valakit meg kellene menteni! – mosolygott Lisztike a légy buzgóságán.
– Én éppen tudnék valakit, akire ráférne egy alapos megmentés – szólt közbe Serényke, és egy kicsit szégyenl?sen babrálta a szivacsfotel szélét.
Zizgága azonnal kérd? szemekkel követte a szöszmötöl? mozdulatokat. Már alig bírta kivárni a folytatást.
– Nos? Ki lenne az? – vágta közbe türelmetlenül. Lelki szemei el?tt már látta is, hogy egy szépséges légykirálylányt tart a karjaiban, akit a bogárirtó ember karmai közül ment ki éppen.
– Engem kellene megmenteni egy újabb leszidástól. – jelentette ki Serényke. Elmesélte a délel?tti balesetet meg az azzal járó kellemetlenséget.
Zizgága karjaiban leveg?vé vált a képzeletbeli légylány. Egy kicsit csalódott lett, de azért örült, hogy van végre valami. Felkerekedtek. Lisztike pókfonalába kapaszkodva igyekezett felmászni az akna falán Tüszikével együtt, aki még egy hatalmasat hapcizott a félhomályban. Mindnyájan elindultak Serénykéék felé.
Serényke anyukája már jobban volt, és mosolyogva köszöntötte a kis barátokat. Azok öten azonnal bevetették magukat a gyerekszobába, és nekiláttak a munkának.
– Ez igen! – füttyentett elismer?en Hálóka – Honnan szedtél össze ennyi mindent?
– Innen is, onnan is – felelte Serényke, de addigra már nyakig belemerült egy kartondobozba, hogy kiselejtezze a felesleges dolgokat.
Mindenki hasznossá tette magát. Tüszike és Hálóka hatalmas kosarat fontak pókhálóból. Abba pakolták bele azokat a limlomokat, amire Serényke azt mondta, hogy már biztosan nem fog kelleni. Lisztike a portalanítást vállalta, így mindent lerámolt a polcokról, és buzgón sepregetett egy madárpihével. Zizgága volt a felderít?. Néha felreppent, és felmérte mennyi munka van még el?ttük. Közben egyszer eszébe jutott az álombéli légylány, és sopánkodott.
– Remélem, hogy azért valami igazi kihívásra is ráakadunk!
Már egy órája dolgoztak pihenés nélkül, amikor Lisztike felkiáltott:
– Jaj, a lábam! – Erre mindenki odaszaladt. A kisegér a padlón ülve a lábát szorongatta, és mérgesen nézett a polc alá.
– Mi történt? – kérdezte Serényke.
– Az anyukád is biztosan ebbe az izébe rúgott bele! – Mutatott Lisztike a polc felé, ahonnan egy hosszúkás, henger alakú, fehér valami kandikált el?. Tüszike és Hálóka kiráncigálták és értetlenül álltak el?tte.
– Hát ez meg mi a csoda? – tátotta el a száját Serényke, mert nem emlékezett arra, hogy valaha is összeszedett volna ilyen haszontalannak t?n? tárgyat.
– Azt csak te tudhatod – válaszolta rá Lisztike – De az biztos, hogy eléggé kemény.
Tüszike közelebb ment, és hitetlenked? arccal bámulta.
– De hisz ez egy…ez egy… – és nem fejezte be a mondatot, hanem azonnal elrohant.
– Ebbe meg mi ütött? – mordult fel Hálóka, és elkezdte csomózgatni fonalát.
Tüszike pár perc múlva visszatért. Magával hozott egy hatalmas papírdarabot, ami egyszer talán egy könyv lapja lehetett.
– Ezt nézzétek! – kiáltotta, majd kiterítette a mindenféle rajzzal telenyomtatott papírt.
Jól szemügyre vették az ábrákat. Megállapították, hogy az egyik rajz csakugyan hasonlít arra a valamire, amit megtaláltak.
– Jó, jó, de mi ez? – érdekl?dött most már türelmetlenül Zizgága, mert már nem bírta a feszültséget.
– Múmia! – hangzott a rövid válasz, és Tüszike olyan büszkén nézett a többiekre, mint aki már több ilyet is látott.
– Az meg mire való? – értetlenkedett Lisztike, aki még mindig a lábujjait szorongatta.
– Tudjátok – kezdte tudálékosan Tüszike – ezek olyan tárgyak, amelyeket az emberek is külön helyen tartanak. Múzeumban!
– Jó, jó – bólogatott Lisztike – De mi az a múzeum?
– Ott régi dolgokat lehet megnézni, és még fizetnek is érte az emberek.
– Megvan! – ütött a homlokára Zizgága, mint aki éppen most fedezett fel valamit. – Csináljunk mi is egy múzeumot, és szedjünk belép?t!
– De mit állítunk ki? És kik fogják megnézni? – kezdett el Hálóka érdekl?dni, és már teljesen becsomózta a fonalát.
– Hát itt van ez a múmia egynek – bökött a légy a polc felé.
Összenéztek, és már szólni sem kellett, mindenki bólogatott. A polcokat a fal mellé tolták, középen felállítottak egy körbejárható dobozt és leterítették. Nagy nehezen ráemelték a múmiát.
Egy óra alatt végeztek vele, közben pedig Tüszike megszervezte a vendégsereget. Szólt a szüleinek, meg a többiek szüleinek is. Délután ötre jelentette be a hivatalos múzeum-megnyitót. Akkorra már a szüleik is hazajöttek a munkából.
Mindenki eljött pontosan ötkor. Az anyukák felvették a legszebb ruháikat, az apukák kifényesítették cip?iket. Hálóka volt a ruhatáros, Lisztike vállalta a büfét. Zizgága komoly képpel állt a leped?darabbal letakart múmia el?tt. Beszédet készült mondani. Mikor már mindenki elhallgatott, és elkezd?dött volna a megnyitó, megmozdult a leped?darab.
– Ez él! – kiáltott fel Tüszike a sarokban, és nyomban reszketni kezdett.
Senki sem mert megmozdulni. Félelmetes látvány volt, ahogy a leped? egyre feljebb emelkedett. Mintha egy szörnyeteg állt volna fel. Még mindig letakarva úgy nézett ki, mint egy hatalmas szellem. Lisztike elbújt a szendvicsek alá, Hálóka már teljesen belegabalyodott a fonalába, a vendégek pedig a kijárat felé hátráltak.
Ekkor lecsusszant a leped?, és egy kedves kis pillangó bukkant el?. Mosolyogva körbenézett, egy kicsit meglep?dött a néz?közönségen, de azért nem jött zavarba.
– Hello mindenkinek! – köszönt illedelmesen, majd lelépett a dobozról. A szárnyait kezdte szárítgatni, amelyek még nedvesek és gy?röttek voltak.
– Megmondaná valaki, merre van a mosdó? Egy kicsit rendbe tenném magam, miel?tt elrepülök. – mondta bájosan a lepke, és Zizgágára nézett.
– A-a-arra! – mutatta a légy. Elképedve figyelte az életre kelt múmiát, aki tönkretette az egész délutánt, az egész múzeumosdit.
– Köszönöm. – mondta udvariasan a pillangó és kecsesen kilépkedett.
Egy percig senki nem szólalt meg a meglepetést?l. Aztán Lisztike apukája próbálta feldobni a gyerekek kedvét, akik teljesen elkeseredtek a történtekt?l.
– Azért a szendvicseket ne hagyjuk megszáradni! – mondta nevetve, és Lisztikét el?húzta az asztal alól.
– Bizony, bizony! – szólalt meg Serényke anyukája, aki már csak egy kicsit bicegett – Legfeljebb nem múzeum-avatásnak nevezzük a mai délutánt, hanem tisztaság-avató bulinak.
Ezen mindenki jót nevetett. Nekiláttak a megvajazott kenyérmorzsáknak és az üdít?cseppeknek. Tüszike közben el?merészkedett a sarokból, és amíg a többiek vidáman falatoztak, ? ezt a versikét faragta:
"Múzeumot építettünk,
Múmiát is beszereztünk,
Jött sok fontos vendég,
HAPCI… egy lepkét."
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Zatykó Zoltán
