Vandra Attila : Melletlen nők országa – 6. Nyomolvasók a gonosz sárkány vára előtt

Nyomtatás

A kétezer főnyi sereg előtt néhány száz méterrel ötven lovasból álló előőrs haladt. A sereg több kis tömbben lovagolt, mindegyik előtt ketten hárman, feltehetően a parancsnokaik. A hozzá nem értő is rájöhetett, a csapat elég vegyes társaság. A kis csapatoknak nemcsak a ruházatuk és fegyverzetük volt más és más, hanem vonásaikról is lerítt különböző származásuk. A sereg dereka előtt néhány méterrel három parancsnok lovagolt. Nyugodt iramot diktáltak, közben beszélgettek.

— Könyörgöm, hány nyelvet beszélsz, görög? — kérdezte Kharimészt egyik társa.

— Tizenkettő: görög, perzsa, arámi, méd, alán, szkíta, szaka, szogd, masszagéta, türk, hsziugnu, és szusen, de nem mindegyiket jól. Kereskedőként járom a selyemutat, s bizony nem árt tudni azok nyelvét, akikkel üzletelsz. Főleg akkor veszem hasznát, ha azt hiszik, nem értem, mit mondanak — vigyorgott.

— Csak az én nyelvemen nem! Szerencsére én tudok türkül! — mondta szenvedő hangon Farkas.

— Legalább nem kell tolmács, ha hárman vagyunk! — nevette el magát Kurt[1].

— Ti ott az Etil (Volga) folyó középső folyásánál elég távol vagytok a selyemúttól. Nincs utam arrafelé — magyarázkodott Kharimész.

— S mondd, tulajdonképpen miért vállaltad el, hogy a vezetőnk és tolmácsunk légy?

— Két okból is. Kinek jó az, ha perzsák uralják majd az egész selyemutat? Nekem, mint kereskedőnek semmi esetre. Dáriusz király pedig világuralomra tör. Mi kolkhisziak[2], megtanultuk, mit jelent a perzsa uralom. Nemcsak az adóból van elegünk, amit fizetnünk kell. Amikor bevonultak Kolkhiszba, feleségemet meggyalázták. Kell itt a sztyeppén egy másik erő, amelyik megfékezze őket. Dáriusz fegyverkezik. Ha a sztyeppe népei nem egyesülnek, és e területet is meghódítja, már csak a görög államok állnak majd hatalma útjába.

— Na, itt ér véget Alánia — ugratott melléjük Batraz, az alánok vezére. — Ettől délre az a föld már senkié. Azok a törzseink, akik egykor itt laktak ezelőtt sok téllel, a vesztes csata után északra menekültek a perzsák elől. A hegyi alán törzsek, mint a jazigok és a jászok, perzsa uralom alá kerültek. Háromnapi lovaglásra innen északnyugatra van a Meotisz (Azovi) tenger partján Tanaisz városa, az azonos nevű folyó (Don) torkolatánál, ahol a találka meg van megbeszélve — fejezte be mondanivalóját, Kharimész pedig fordított.

— Jó lenne a kaukázusi népekkel is felvenni a kapcsolatot. Mennyire hűségesek a perzsákhoz? Puhatolóznunk kellene, miként reagálnának, ha behatolnánk a területükre, ha nem is csatlakoznának a perzsaellenes szövetséghez — ajánlotta Farkas.

— Innen délre, a jazigok területén, elég nagy a perzsa helyőrség. Ott van a Dar-e-Alan, az egyetlen járható hágó a Nagy-Kaukázuson át, arra vezet a selyemút. Oda nem érdemes mennünk, mert könnyen harcba keveredhetünk velük — egészítette ki Batraz.

— Ne. Azt kerüljük el.

— A Dar-e-Alantól nyugatra meredek a Kaukázus. Függőleges sziklafalak határolják, amelyeket egy innen délnyugatra levő szurdok tör csak meg. Az felvezet egy fennsíkra, ahol a jász törzs él. Ott ezelőtt nyolc évvel egy csata után gyakorlatilag minden férfit leöltek, vagy rabságba hurcoltak a perzsák. Dul fejedelem, aki az alánokat vezette, jász volt.

— Na, akkor azok gondolom, imádják a perzsákat — vonta le a következtetést Kurt.

— Valamivel még nyugatabbra van még egy hágó, arra próbálkozhatunk. Ám ott már nem alán törzsek laknak, hanem abházok[3].

— Én azért a jászokkal is beszélnék, még ha harcra nem is vállalkoznak — szólt közbe Kharimész.

— Akkor irány délnyugat! Erre a perzsák is ritkán járnak, úgy tudom — felelte Batraz, majd füttyentett egyet, s mutatta a visszaforduló előőrsnek a délnyugati irányt.

— Te tulajdonképpen melyik türk törzsből vagy, Kurt kán? — kérdezte a görög. — Elég másképp beszélsz türkül, mint én.

— Hun[4], nem kán — mosolyodott el a megszólított. — Mi így mondjuk. Más türkök tényleg kánnak nevezik vezetőiket. Egyébként a cím nem illet meg, édesapám a hun. S ha meghalna, még akkor sem én, hanem nagybátyám örökölné a címet.

— Azt hittem, hun az egyik türk törzs neve.

— Hun-ok-hur[5] a törzsünk neve, vagyis mi vagyunk a vezér törzs, amelyik a hunt adja népünknek. Más népek neveznek röviden hunoknak is. Nemzetségünk neve Av-hur[6].

— És te? — fordult Kharimész Farkashoz. — Rólatok, az Etil küzről (volgai törzsek ótürkül) alig tudok valamit.

— A monygyer[7] törzsből vagyok, a nyék nemzetségből.

Még egy fél napot haladtak előre, már látszott a távolban a Kaukázus ezen részét övező meredek sziklafal, amikor az előőrs hirtelen megállt. Egyik lovas megfordult, s vágtában tartott a parancsnokok felé.

— Mi történt? — kérdezte Farkas.

— Dögkeselyűk. Sok! A szurdok bejáratához közel csata volt — jelentette a visszafordult lovas.

Kurt, Kharimész, Farkas és Batraz azonnal megálljt parancsoltak. A parancsnokok tanácsra gyűltek össze. Nemsokára még egy lovas fordult vissza az előőrsből.

— Felmentem a dombtetőre, onnan látszott a csatatér. Embert nem láttam, de…

— De?

— Innen távolról úgy néz ki az a hely, mint a gonosz sárkány vára. Egy fa tele van aggatva emberfejekkel.

— Két harcosomat, akik kiváló nyomolvasók, odaküldöm, nézzenek körül — ajánlotta Kurt.

— Mi addig kivonulunk a perzsa területről. Nem harcolni jöttünk, hanem szövetkezni. Az előőrs is marad, s ha valami nincs rendben, lóhalálában értesítenek — értett egyet Farkas.

 A nyomolvasók éjszaka érték utol a főcsapatot. Azonnal a hadvezérek elé járultak. Nemcsak Kurt, Farkas, Batraz és Kharimész gyűltek a sátorba, hanem a többi csapatvezér is. Mind kíváncsiak voltak a beszámolóra.

— Kik harcoltak kivel? Meg tudtátok állapítani?

— Perzsák… Kétszáz perzsa harcos fekszik ott, megannyi lefejezve. Ruházatukról ítélve lovasok, de csak öt-hat döglött lovat találtunk. Az egyik test díszes, aranyozott ruhában van, az öve drágakövekkel kirakva, feltehetően a parancsnok. Gondolom, az ő feje lehet a legmagasabban. Egy régi forradás van az arcán, amely a fülétől a szájáig húzódik — folytatta a hírnök.

— Árjánész herceg! — kiáltott fel Kharimész izgatottan. — Neki volt olyan sebhelye! Dul fejedelem hagyta rajta a jelet, azért bánt úgy el a jászokkal. Mindig ő jött a Kaukázusba rendet teremteni, ha elégedetlenkedtek!

— Akkor biztos háború lesz. Dáriusz nem hagyhatja öccse halálát megbosszulatlanul.

— Folytasd! Kik tehették? — érdeklődött tovább Batraz.

— Mint mondtam már, kizárólag perzsa holttestek vannak. Inkább mészárlás, mit csata helyének néz ki.

— Fegyverek?

— Egy kard, egy lándzsa, egy harci bárd, egy buzogány sincs a harcmezőn. Ám van egy csomó frissen vágott kihegyezett faág, rögtönzött lándzsának használhatták, mert véresek… Kizárt, hogy Árjánész legjobb katonái így voltak felfegyverkezve. Az ellenfeleiké lehetett. A perzsák egy részét lovak taposták agyon, sokat lenyilaztak, a legtöbbjüket a tarkóján érte találat. Akad olyan, akinek a tarkójában két nyíl is van…

— Menekültek… S támadóik kiváló nyilasok…

— A többin a halált okozó sebek fejszére utalnak. Azzal vághatták le a fejeket is a hullákról. Találtunk egy letört fejsze-fejet. Nem harci bárd, hanem favágófejsze.

— Lázadók…

— Mennyien támadtak rájuk? S a perzsák hányan lehettek? Ki honnan jött és merre távozott-menekült? A nyomokból nem tudtátok kiolvasni?

— Nagyjából száz-kétszáz lovas érkezett a csatatérre a szurdokból jöttek, és a győztesek szintén arra távoztak. A gyalogosok keletről jöttek a Dar-e-Alan felől, lehettek kétszáz-kétszázötvenen.

— Ez képtelenség! Nagyjából azonos számú, rosszul felfegyverzett lázadó megtámad kétszáz perzsa lovast, és lemészárolják mindet? Még ha álmukban is lepték meg őket…

— Nem. A lábnyomok szerint a perzsák jöttek gyalog.

— Válogatott lovas alakulat, gyalog? — szólt közbe egy hitetlenkedő hang.

— Volt lándzsájuk is. Rátámaszkodtak gyaloglás közben, lyukakat hagytak a földben. A döglött lovakon kard által ejtett sebek vannak. A perzsák nem fegyvertelenül jöttek. A félig felhúzott sátrak arra utalnak, sátorrakás közben jelent meg az ellenfél. A perzsák előbb feléjük szaladtak, majd menekülőre fogták. A támadók pedig nem kegyelmeztek. Elrettentő példaként levágták és kiakasztották a fejeiket egy fára. Elvitték a fegyvereiket, de csak néhány páncélt. Most már van nekik is kardjuk, lándzsájuk, buzogányuk.

— Miért mentek a perzsák a halál torkába? Miért lehettek gyalog?

— Van itt még hihetetlen dolog, uram! Ha Árjánész a halott perzsa vezér, ő a világ egyik legjobb vívója hírében állt. Azon kevesek közé tartozik, akit karddal öltek meg. Fejét egyetlen fejszecsapással vágták le, de akkor már földön feküdt. Nyaka mellett mély nyomott hagyott a fejsze a földben. Ám fél oldala csupa vér. Erősen vérzett, mielőtt földre került. Torkán a fejszecsapás alatt van még egy seb. Azt viszont kard okozta. Valaki jobban vívott, mint ő. Más: előkerült egy szoknyadarab, és egyik halott kezében találtunk egy levágott varkocsot. Női haj… A támadók közt nők is voltak!

— Ha nem mind azok… Ezelőtt néhány évvel a perzsák megöltek ott vagy rabságba hurcoltak minden férfit ezen a vidéken.

— Árjánész nem kétszáz emberrel indult el Perszepoliszból. Serege többi része várja. A perzsák véres bosszút fognak állni. Fel kell ajánlani a felkelőknek, hogy elmenekítjük őket. Gondolom jól ismerik a Kaukázus ezen vidékét. Hasznukat vehetjük. Ám ez nem kockázat nélküli vállalkozás. A perzsák két-három nap múlva már itt lehetnek, bár feltehetően nem azonnal nagy sereggel.

— Visszamegyünk! — helyeseltek a legtöbben.