Munkahely a pokolban
Áron bekopogott az doktorn?höz. Meglep?dött, amikor ott találta az ügyvédet is. Zavartan nézett, hol az íróasztal mögött ül? pszichiáterre, hol a fotelben ül? férfira. Kit szólítson meg el?ször?
– A n?vér odaadta a zárójelentést? – érdekl?dött Dr. Szotyori.
– Igen, azért jöttem, mert szeretném még egyszer megköszönni, amit értem tettek, és egyúttal bocsánatot kérni, mert bajt hoztam az…
– Mikor fogsz megszabadulni ett?l a b?ntudattól? – sóhajtott a pszichiáter.
– Miért? Kellene?
– Mondd, miben segíthetnék, hogy emelt f?vel állhass szüleid sírja elé, s azt mondhasd: „Édesapám, édesanyám, hibáztam, de fel tudtam állni, és ember lett bel?lem, bár ezt már senki sem hitte volna el rólam? Olyan ember vagyok, akir?l tudják, hogy nagyot tévedett, de mégis felnéznek rá?”
– Aki letagadja b?neit…
– Az egy semmi ember. Egyetértek veled.
– Talán nem szégyellnivaló amit tettem? – kérdezett vissza Áron.
– Van miért szégyenkezned. F?leg, ha csak ezt látod meg önmagadban. Ha viszont összeveted az értékeiddel, már nem ennyire nyilvánvaló a dolog. Hányan tudnak megállni a lejt?n?
– Vajon tényleg megálltam? – ellenkezett a fiú dacosan.
– Ennek csak a jöv? a megmondhatója. A kulcsa pedig az, hogy mit hiszel magadról. A többiek is ugyanazt látják majd benned. A b?ntudatos emberben környezete azt látja meg, amiért viszolyogni lehet t?le.
– Hogy ne gondolj arra, amiért megvetnek? – támadott megint Áron. – F?leg, ha jogosan?
– Igen. Ez is hozzátartozik az ördögi körhöz, mely ott tartja a kimenekülni próbálót a mocsárban. Csakhogy neked érdeked kikecmeregni bel?le, és nem másnak! Bár nem hagynak, mégis ki kell kapaszkodnod. A legnagyobb béklyód a saját b?ntudatod, mely egyébként a betegségedet is fenntartja, melyb?l még nem gyógyultál ki teljesen.
– Mondd, Áron, szinte a börtönbe juttattam édesapámat. Van okom szégyellni magam? – szólt közbe az ügyvéd.
– Háát, talán, de…
– Még mindig felnézel rám? Vétkem ellenére még látod értékeimet? Gondolod, a b?ntudatom segített, hogy alibit találjak neked? Vagy inkább az, hogy bíztam önmagamban? – Áron zavartan hallgatott. Arcvonásairól dac sugárzott. – Mik a terveid?
– Munkát keresek. Amilyen kerül. Nincsenek illúzióim. Még nehezebben találok majd, mint amikor el?ször kijöttem innen. Most már nemcsak diliflepnim van, hanem erkölcsi bizonyítványom is, pecsétes. Úgy gondoltam, elmegyek Brassóból. Itt mindenki szemében azt látom: „Ez az, aki lopott, aki gyilkosokkal barátkozott, akinek kiakadt a kereke kétszer is…”
– Ezzel az életfelfogással esélyt adhatsz magadnak. És utána?
– Egyel?re nincs tovább.
A pszichiáter jelzett az ügyvédnek, ne er?ltesse. A további érvelés csak rontana a dolgon.
– Keresd fel Feketehalomban, a Coloromban[1] Mezei Árpád vegyészmérnököt – folytatta az ügyvéd. – Osztálytársam volt. Beszéltem vele rólad, azt mondta, megpróbál segíteni, hogy normálisabb munkát kapj. Abban a gyárban folytonosan munkaer?hiánnyal küzdenek, biztosan felvesznek az erkölcsi bizonyítványod ellenére is. Ennyit tudok még segíteni. Innen Dein Kampf[2]. Ott van munkásszállás, de ha akarod, ingázhatsz is, csak tizenöt kilométerre van Brassótól.
– Köszönöm.
– A kimen?lapodhoz csatoltam egy ajánlást, mely a betegséged miatt felmentést ad a harmadik váltás alól. Sok sikert! – mondta búcsúzóul a doktorn?. – És visszavárlak hetente egyszer pszichoterápiára a rendel?mben. Nem gyógyultál meg teljesen.
Áron a következ? hétf?n utazott Feketehalomba. Könnyen megtalálta a Coloromot. Bekopogott a portáshoz.
– Mezei Árpád mérnök urat keresem. A C-részlegen dolgozik.
Amíg a kapus tárcsázott, Áron körülnézett. Hát nem gyógyszertár, az biztos. A színes pokolnak csúfolt színezékgyár[3] f?épületének még a színe is riadót fújt: „Menekülj!” A gyári úton jócskán repedezett az aszfalt. A hatalmas pocsolyák alatt, a talaj piszkos-fekete volt, melyet id?nként élénkebb foltok tarkítottak. A gyógyszerszagot idéz? b?z már a kapuban érz?dött, melyet a sósav, ammónia és kéndioxid szúrós szaga próbált elnyomni. Mindenünnen köd és füst emelkedett a magasba. Az utakat fém, beton és m?anyag csövek kísérték, melyekb?l néha csöpögött valami. Mindent, ami fémb?l készült, megmart a rozsda.
– A mérnök úr egy hét szabadságot vett ki. Miért keresi? Valaki más nem segíthetne? – kérdezte a portás.
– Munkát keresek, és…
– Ó, ahhoz nem kell a mérnök úr pártfogása! Szólok a személyzetin, alkalmazzák a C-részlegen – mondta segít?készen, majd megmutatta az utat.
Az irodában elkérték a papírjait. A középiskolában szerzett érettségi bizonyítvány láttán a személyzeti osztály f?nöke elhúzta a száját. A tantárgyversenyeken szerzett okleveleit meg se nézte. A jegyeit sem.
– Valami hasznosabb mesterséget igazoló irata nincs? Például szakiskola, inasiskola, munkahelyen szerzett képesítés…
– Nincsen, csak érettségim.
– Lássuk akkor a többit! Születési igazolvány, személyiigazolvány-másolat, megvan – vette számba az iratokat. – Házassági anyakönyvi kivonat?
– Nem vagyok n?s.
– Gyermeke van?
– Nincs. – ütközött meg a kérdésen.
– Orvosi igazolások… Igen, rendben, jó. Pszichiátria… Itt nem azt írja, hogy pszichésen egészséges, hanem azt, hogy be volt utalva…
– Igen, depresszióval, de jobban vagyok.
– Nem ajánlják a harmadik m?szakot. Hm… Ha nem köti az ebet a karóhoz, akkor könnyebben találok önnek való állást. Hozzá lehet szokni… Tudom én, miként szerzik ezeket az igazolásokat. Nem kell úgy megijedni az éjszakai m?szaktól. Utána kialussza magát, reggel. – mondta a személyzetis, majd belenézett az erkölcsi bizonyítványba.
– Ugyan biza mit követett el?
– Autók feltöréséért ítéltek el. Azért kaptam felfüggesztettet, mert…
– Akkor csak a szárítóban adhatok munkát. – szakította félbe a személyzetis. Nem volt kíváncsi a részletekre.
Áron sóhajtott. Majd csak lesz valahogy.
– És szeretnék a munkásszálláson…
– Van hely. Ha aláírta a szerz?dést, egy másolattal és a személyijével jelentkezzen ott. Ma megkapja a munkavédelmi oktatást, kiveszi a munkaruháját és holnap kezdhet.
– Lehetne holnapután? Még be kell költöznöm a munkásszállásra.
– Rendben.
Amikor meglátta a szobát, melyet egy másik férfival kell majd megosztania, gombóc n?tt a torkában. A négyszobás lakásuk után… Mégis jobb lenne ingáznia? Nem! Nem akar senki ismer?snek a szemébe nézni. Legkevésbé annak a lánynak, akinek az újságban talált képét a medáljába rejtette. Ha nem kapja azt a pofont, akkor lehet… Nem, nem kell többé arra gondolnia. Az a lány átsegítette, de megmondta kereken, nem akarja többé látni. Végeredményben minek is kellene találkoznia vele?
Amint egyedül maradt, kinyitotta a medált, és megnézte a képet. Ki is dobhatná, hiszen el kellene felejtenie. Most már túl van rajta. Aztán eszébe jutott az utolsó beszélgetése a pszichiáterrel. „Vajon tényleg megálltam a lejt?n? Ennek csak a jöv? a megmondhatója. Talán nem árt emlékezni arra a pofonra”. Végül úgy döntött, megtartja.
Körülnézett a szobában. Ablakot kellene nyitni, mert rettenetes ez a b?z. El nem takarított hagymahéj, mosatlan, szétdobált zoknik… Minden ragad a kosztól. Itt hetek óta nem járt sepr? és felmosórongy. Hogy lehet valaki ennyire igénytelen? „Inkább megcsinálom helyettük is” – döntötte el, de a szétdobált holmival mi legyen? Nem illik hozzányúlni, hisz nem az övé… Lesz, ami lesz, összeszedi, hogy takarítani tudjon. Mi lehet a vécében… Addig marad, amíg megkapja az els? fizetését, aztán utánaszámol. Van két lehet?sége, ha nem bírja elviselni: az albérlet, vagy hazaköltözni Brassóba, és vállalni a találkozást az ismer?sökkel. Nem, az utóbbit semmi esetre sem, ki kellene bírnia…
(Folytatás következik: Az els? munkanap)
[1] Színezékgyár, azóta cs?döt mondott. Csúfneve a „színes pokol” volt, az ottani munkakörülmények miatt. Két évig dolgoztam ott kezd? mérnökként.
[2] A te harcod. Utalás Hitler Mein Kampf cím? hírhedt m?vére.
[3] A festékkel felületeket (fém, fa stb.) vonunk be, két része van, a színtelen lakk, és a benne diszpergált pigmens, az oldhatatlan színez?anyag. A színezék egy oldható színes anyag, mely behatol a színezend? anyagba, és teljes keresztmetszetében átitatja, megfesti azt. (m?anyag, szálak, b?r stb.)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
