13.
Utálok a klotyóban dumálni, mert én nem dohányzom. Viszont mindenki más cigizik. Ezáltal olyan a fiú WC, mint a krematórium. Bűzös, áthatolatlan, undorító, és ha öt percnél több időt tölt ott az a bátor, aki nem dohányzik, tuti, hogy beáll nála a fulladásos halál. Persze ha senki sem füstölne, naná, hogy én füstölnék, de így csak úgy tudok kilógni a sorból, ha nem füstölök. Na jó, nagy néha rágyújtok egy pipára, de attól meg úgy köhögök, hogy egyszer fennakadnak a szemeim, és úgy maradok.
Magyaróra előtt, a cigitől ködös klóban megkérem a Durungot, hogy cseréljünk helyet. Közben félszemmel a plafont stírölöm, mert potyog a fejemre a sok fellőtt rigó. (csikk).
— Figyejjé má, Durung! — mondom neki stílszerűen köhögve, hadd higgye, hogy kurva jó fej vagyok. — A következő órán cseréjjé má velem helyet!
Kék füst bodrozódik pattanásos orrából, retkes ujjaival zsíros haját igazgatja a repedt tükör előtt. Azt hiszi a barom, hogy ellenállhatatlanul jól néz ki. Ki sem veszi cserepes pofájából a dohány rudat, úgy kérdezi.
— Hám má mé?
Tömören, minden kíváncsiságát kielégítve válaszolok.
— Csak — közben megrántom a vállam, mert én is lezser vagyok ám!
Értelmes arcán látom, hogy kimerítő válaszom gondolkodóba ejti, mert lassan kiveszi szájából a staubot, és karvajszerű ujjai közt morzsolgatja. Mikor kellő mennyiségű nyál gyűlik össze sárga fogai mögött akkor egy elegáns mozdulattal a piszoárba sercint.
Ez nála a beleegyezés jele.
Nyomós okom van a helycserére. Az elkövetkező órát a fröcskölős Swarcz tartja. Olyan, de olyan élvezettel oktatja édes anyanyelvünket, amilyet még életemben nem láttam. Csupán az a tré az egészben, hogy fröcsköl a szája, mint a locsolóslag, amikor befogjuk a végét. Úgyhogy biztonságosabb hátul, mivel nem hoztam magammal törölközőt.
Most itt ülök a Packa mellet, aki szunyókál. Közben az első négy pad kapkodja a fejét és törölközik. Kedves Durung néha hátrafordul, és csúnyán néz rám. Lehet, hogy haragszik.
Hátulról megbök a Doktor.
— Zsugázunk? — kérdezi, és hallom, hogy ujjai közt kevergeti a paklit.
— Utálok kártyázni — súgom neki halkan.
— Akkor mi a szarnak ültél ide?
Igaza van. Ülhettem volna hátrább is, hogy ne zavarjam a partit.
A tanár úr figyelmesen lapozgatja az osztálynaplót.
Hűha! Kezd tele lenni a gatyám.
— No Szabó! — Emeli rám tekintetét a Swarcz.
Battyogok kifelé, és azon elmélkedem, mivel fogom elkápráztatni az igen tisztelt nagyérdeműt.
Megállok a táblánál. Kezeim hátul, összekulcsolva, csendben várakozom. Swarcz engem néz. Én meg őt. Egy szót sem szólok, nem akarom megzavarni az áhítatot. Hosszú percek telnek el.
Leveszi a szemüvegét, törölgeti.
— Ez minden? — kérdezi.
— Dehogy tanár úr! Várom a kérdést.
Furcsán mosolyogva ingatja a fejét.
— Értem fiam! Szóval a kérdés… legyen, mondjuk, Hamlet.
Kicsit borús arccal a távolba meredek. Egyenesen bele a Böröndy savanyú képébe.
Minden szót jó alaposan átgondolva kezdem mondandómat.
— Ez igen érdekes és mindenki által jól ismert téma, tanár úr.
Kuncogás.
Úgy látszik jól indítottam a feleletemet, mert vigyorog, mint boncmester a szikére.
— Én is úgy gondolom, kedves fiam. Úgyhogy megkérném, és természetesen, ha nem esik nehezére, akkor avasson be minket ebbe a gyönyörű témába!
— Ó tanár úr! — mondom felvillanyozva. — Szerintem mindenki ismeri a történetet. Igazán nem szeretném, hogy az óra esetleg érdektelenségbe fulladjon.
Kissé gúnyosan, színpadiasan meghajol.
— Köszönöm, hogy a fiatalúr a szívén viseli az óra színvonalán. Tehát? Olvasta, vagy látta?
— Láttam — felelem óvatosan, mert csapdát sejtek. Bizonytalanul teszem hozzá. — Egy darabig.
— Értem. Egy darabig. És meddig? — kérdezi.
A hülye úr Néró felrikkant.
— Körülbelül a második töltelékig!
— Kancsár, kuss! — förmed rá a Swarcz. Majd felém fordulva folytatja — Szóval, meddig? Na mondja fiam, mert kezdem elveszíteni a türelmemet.
Nem kenyerem a hazudozás. Abból mindig csak gond van. Egyenesen válaszolok.
— Ameddig a Peti mondta. A második töltelékig.
Előre hajol a széken, és érdeklődve figyel.
— Fejtse ki!
Mesélem neki a sztorit. Belekeverem a koporsógyár portásának is a történetét, hadd teljen az idő. Megpróbál komoly maradni, de képtelen parancsolni a nevetőizmainak. Amikor befejezem, röhög mindenki.
A tanár úr felemelkedik az asztaltól. Még mindig nevet.
— Menjen! Menjen a helyére! Ne is lássam! A jövő héten, számon kérem. — csendet int a kezével. — Hallom megmérkőznek a Lászlóval!
Zsibong az osztály. — Igen! Széttépjük őket! Kapnak egy hatost!
Amikor elcsendesedünk, ajánlatot tesz.
— Ha győznek, mindenkinek egy jeggyel jobb osztályzatot adok.
Ez igen! Ez korrekt! Akinek ötöse van, az majd kap egy hatost.
— És a csapat, hogy áll fel fiúk? — kérdezi.
Smasszer, mint illetékes válaszol.
— Ahogy szoktuk! Slózi helyén a Doktor kezd.
Kicsengetnek. Az osztályteremből távozón Swarcz még hozzáteszi.
— Készüljenek becsülettel! Többet nem kapnak ilyen ajánlatot.
Utolsó óra előtti szünet. Korog a gyomrom, szomjúságtól cserepes szám. Sebes léptekkel húzok le az alagsori büfébe. Szeretek idejárni. Verus, a büfés, egy igazi „bombázó”. Nincs ember, aki meg tudná saccolni a korát. Szódásüvegtalpnyi szemüvege, vörösre mázolt szája, pici—kis selymes bajusza magával ragadó. Hetek óta gyászol. Minden körme feketekeretes. Löttyedt testét takaró köpeny kávéfoltos, zsíros. A meglehetősen rövidre sikeredett skótkockás szoknya alól két, kaktuszra emlékeztető szőrös láb tűnik elő, amely a különböző ételmaradékokkal átitatott kismamacipőben ér véget.
A női nemnek eme kivételesen szemet gyönyörködtető példánya alig használt szalvétára helyezi szalámis szendvicsemet.
— Kérsz még valamit? — böffen rám olyan hangon, mint az idióta rajzfilmek szellemhősei.
— Üdítőt! Ha lehet.
— Kola? — emeli rám szemüvegét. — Amerikai íz! Most jött. Köll?
— Köll!
Kibontja az üveget.
Rum nélkül elég tré, de mit csináljak? Ez iskola és nem kocsma.
Szendrődi Feri áll be a pult elé. Középmagas, lánykörökben jóképűnek tartott, szőke srác.
Vigyorog a leányzó. Bár ne tenné! Azonnal kiszúrom, hogy több szeme van, mint foga.
Ferkó kér egy kólát, és pillanatok alatt elnyeli az üveg tartalmát.
— Hú, ez jól esett! Ebből meg tudnék inni húsz üveggel! — hadarja, majd sarkon fordul és elrohan.
Loholok utána.
— Várj Feri! Állj már meg!
— Mi van? — kérdezi.
— Mit mondtál? Mennyi üveggel?
Kissé csodálkozik.
— Mit mennyi üveggel?
— Hát tudod! — intek fejemmel a büfé felé. — Amit, lent mondtál.
— Ja! Persze! Meg tudnék inni húsz üveggel. Miért kérdezed? Állod?
Azonnal szólok a többieknek. Jó Gyulámat, Nérót, Tyutyut és a Doktort érdekli a mutatvány. Figyelmesen meghallgatják az ajánlatot, közben Ferit mustrálgatják.
Felteszem a költői kérdést.
— Álljuk?
— Persze! — vágja rá Gyula. — Egy óra alatt húsz üveg. Pisi nincs, ha rókázol, vesztettél.
— Oké! Mi a tét? — kérdezi Feri, és látszik rajta, hogy boldog, mert végre vödölhet kedvére.
Na, ez jó kérdés! Mert a fogadás azért fogadás, hogy nyerni lehessen.
Végül a Tyutyu ötletét fogadjuk el.
— Ha megiszod, mi fizetjük. Plusz még húsz üveg, és eszel-iszol az ifi parkban, amit akarsz, szombaton. Ha vesztesz, te fizetsz mindent. Vacsora, sörök, ugyanott.
— Oké! — egyezik bele a szőke. — Suli után vállalom.
Az utolsó óra, orosz. Kedvenc Mityenkánk elfoglalja helyét az asztal mögött.
Felteszem a kezem.
— Szabó!
— Tanár úr! Szabadnapot kérek! — állok fel magabiztosan, mert van a rossebnek kedve felelni.
— Rendben van! Még valaki? — kérdezi, és beírja nevemet a noteszába.
Még ketten jelentkeznek.
Ez egy nagy, Mitya találmány. Félévente egyszer megteheted minden indok nélkül, hogy szabadnapot kérsz. Ilyenkor bent ülsz az osztályban, figyelsz, tanulsz, de nem feleltethet. Azon a napon nem létezel. Ülök, firkálgatok, hallgatom a fülbemászó orosz szöveget.
Kovács Peti áll a pad mellett, és felel.
Roppant érdekfeszítő a téma: Grísa, Andrej és Mása a Vörös Téren.
Peti tudása frenetikus. Kivételesen Leninről beszél. Minden oroszórán Leninről beszélünk, de ez most más. Most a három főszereplő sorban áll a Lenin Mauzóleum előtt. A múltkor a GUM áruházban álltak sorba, előtte meg a Tretyakov képtárban. Ragyogón süt a nap, miközben a fegyelmezett szovjet emberek munkába sietnek. Egyébként Moszkvában mindig süt a nap. Bármikor szóba kerül, Moszkvában ragyog a nap, ha valaki esetleg nem tudná. A tér túloldalán vörös lobogókat lenget a szél. A GUM áruház előtti sugárúton gyönyörű fekete Volga típusú személyautók rohannak ismeretlen céljuk elé. Az áruház falára pingálva az Auróra cirkáló életnagyságú mása idézi a dicsőséges Nagy Októberi Szocialista Forradalom emlékét.
Szinte halljuk az ágyúdörgést, olyan felemelő Peti előadása.
Ha egyszer kijutunk Moszkvába ékesszólóan fogunk beszélni a világot formáló eseményekről.
Igaz, hogy nem tudunk oroszul kérni egy kiló kenyeret, vagy egy pohár vizet, de az le van szarva! Hisz nem enni megyünk! Járja át csontjainkat a dicsőséges forradalom szele és vegyünk példát, a szocializmust építő, és a jólétre tudatosan készülő szovjet emberek felelősségteljes életviteléből.
Hú… ezt de szépen kigondoltam.
Csengetés után rohanás a büfébe. Rondika kiteszi elénk a húsz üveg kólát.
Üveget csak akkor nyitunk, ha Feri inni akar.
Az első öt flaska könnyen lecsúszik. Hősünk, mint a súlyemelő bajnokok, le-föl sétál a folyosón. Közben nagyokat fujtat.
Néró, egy kétes tisztaságú fehér törölközővel a nyakában követi.
Hóna alatt naplóval az igazgatóhelyettes siet felénk. Megáll, gyanakodva nézi a gyülekezetet, és a folyosó kockás kövére helyezett üvegeket.
— Mi van Szendrődi? — kérdezi. — Rosszul van?
— Még nincs! Korai lenne! — feleli Néró, és mint valami birkózótréner, legyezi a Ferit.
Rádiusz sokat sejtetőn bólogat. Úgy viselkedik, mint aki mindent tud.
— Értem. Megint valami gazság, ugye?
Nyomban rávágjuk, nehogy már lefújja az egészet.
— Dehogy, tanár úr! Fogadás!
— Az, más! — feleli, majd tovasiet.
Bontunk, Feri iszik. Hosszú, kék, és felettébb büdös kardigánjában befut a Roma. A takarítónőtől elkunyizott kulcsokkal sorban bezárja a WC-ket. Ettől kezdve jó Ferink számára a megkönnyebbülés kizárva.
Barátunk már a fele mennyiséget megitta. Ül a földön, üres üvegek mellette, böfög.
— Hogy állunk idővel? — kérdezi.
— Még negyven perc — feleli Gyula. — Ráérsz, ne kapkodj.
Látványosan gömbölyödik a hasa. Úgy néz ki, mint egy serdülőszakállú terhes nő, a rondábbik fajtából.
Tyutyu bontja a következő palackot.
Ez is elfogy.
— Pisilni kell! — suttogja Feri.
Néró föléje hajol, törölközővel legyezi, közben fanatizálja.
— Nem kell! Nem kell pisilned! Érted! Izzadjál! Iz-zad-jál!
Megint böfög.
Vészesen fogy az idő, és van még hat üveg.
Sétál, fujtat. Nekitámaszkodik a falnak, gyöngyözik homloka.
Kezébe nyomom a tizennyolcadikat.
Még van öt perce, és két üvege.
Úgy tör föl belőle, mint a gejzír. Fejmagasságban rókázza végig a falat.
Naná, hogy épp most jön visszafelé a Rádiusz, és naná, hogy azonnal kapjuk az intőket.
De hát ki nem tojja le, amikor szombaton buli van, és a Feri fizeti.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
