Avi Ben Giora. : Egy anya tragédiája 6

Nyomtatás

6.

A matek írásbeli napjára János szabadnapot szeretett volna kérni, de nem kapott. Cserélni tudott az egyik kollegával, így reggeli műszakba került. A beosztása alapján három műtéten kellett részt vennie. Kicsit bosszankodott, de sikerült megnéznie a feladatokat, és azokat gyorsan meg is oldotta.

Ha odafigyelt, és nem pánikolt be, nevetve megoldotta, hiszen ezeket sokat gyakoroltuk — gondolta magában. — Valahogy értesíteni kellene, hogy találkozzunk — töprengett. — Ó de kerge birka vagyok. Hova mehetne legelőször? A Fagyishoz, Smójcival egyetemben. Biztosan a fele osztály ott lesz, hiszen az a „törzshelyük”.

Négyig lett volna a munkaideje, ám a műtétekkel délig végeztek. Délután csak készenléti ügyeletben kellett lennie. Beszélt az osztályvezető főorvossal, és elkéredzkedett.

— Elengedem, Radnai, de mondja? Mitől ennyire nyugtalan? Történt valami a családban?

— Nem, semmi sem történt. Más jellegű probléma, de majd beszélek róla legközelebb.

— Csak nem nősül?

— Olyasmi, ám maga az esemény még odébb van.

— Szóval eljegyzés! Hadd gratuláljak.

János gyorsan elhagyta a kórházat, igyekezett, ahogy csak tudott. A Bartók Béla út, a nap szinte minden időszakában zsúfolt volt. Próbálkozott mellékutcákon keresztül rövidíteni, eredménytelenül. Mások is így akartak tenni, nagyobb dugóba került, mint amiből szabadulni akart.

— A fene egye meg! Gyalog hamarabb odaér az ember, mint kocsival.

Kinézett egy parkolót, ahol éppen elakadt a tovább haladás, hát gyalog folytatta útját. Az egész csapat kint ült a teraszon, és egymás szavába vágva magyarázták a megoldási lehetőségeket a matek írásbeli anyagából. Smójci — amolyan fővezér — mindenkit túlharsogva mondta:

— Pezsgőt kellene bontanunk, hiszen valamennyiünknek sikerült az írásbeli. Nem bukik meg senki sem!

— Akkor majd én elmegyek és hozok pár üveggel — kapcsolódott be János, éppen akkor érkezve.

— Várj, összedobunk rá pénzt!

— Hagyjátok, mindenki a vendégem.

Mielőtt elindult a közeli ABC-be még súgott valamit Tibor fülébe, aki éppen ott serénykedett. Helyeslőleg bólogatott. Pár percbe sem telt, és János üvegekkel megrakodva tért vissza. Pukkantak a pezsgős dugók és önfeledten koccintgattak. János előhalászott a zsebéből egy papírt, amire a tételek helyes megoldásait vezette le.

— Nézzük akkor meg még egyszer, hogy helyesen dolgoztátok e ki.

Mindenki igyekezett köréje gyűlni.

— Állj! Ezek nem azok a tételek, amiket mi kaptunk — szakította félbe Margit.

— Már hogyne lennének azok? Az egész országban egységes az érettségi vizsga anyaga.

— Kivéve a szakiskolákat. Tessék, itt van, nézzed meg — tolt elé egy négyrét hajtogatott papírt Margit.

János a többi lánnyal elkezdte kidolgozni a tételeket. Duplán megnyugodhattak, mert többé-kevésbé mindenki helyesen oldotta meg a feladatokat.

— A java csak most jön, lányok. A szóbeli még hátra van — sóhajtott Smójci.

— Már sokat nem fog számítani nekünk — szólt az egyik lány. — Ha semmit sem tudunk mondani, akkor is átcsúsztunk. Nekünk nem annyira fontos a jeles vagy jó, mint azoknak, akik orvosira akarnak menni.

Lassan kiürült a terasz, csak Smójci és Margit maradtak. János Tiborral beszélgetett.

— Mennyi az idő, Smójci? — nézett fel Margit.

— Fiatal még az idő — vetette oda flegmán, ám amikor rápillantott az órájára kissé megijedt.

— Azt a mindenit. Kilenc múlt. Kéne szedelőzködnünk. A szüleink biztosan frászt kaptak már, hogy mi történhetett velünk. Megyek, telefonálok haza, ha tudok, még mielőtt kitör a családi perpatvar.

— Várj, megyek én is. Megkérem Jánost, hogy vigyen haza téged is.

Mind a ketten gyorsan telefonáltak.

—János! Én megyek villamossal, hiszen közel lakom. Vidd haza Smójcit, és ha van időd, akkor gyere vissza hozzánk. Rendben?

— Nem lesz túl késő? Nem fogok zavarni?

— Ugyan már! Anyám még biztosan a tévét nézi. Mire hazaérek pont vége. Kapok egy nagy fejmosást, de túl fogom élni.

— Kellek én ahhoz? Amolyan villámhárítónak?

— Nem egészen. Viszont ha te meséled el, hogy előreláthatólag nem vágnak el, az számára jobban elhihető.

— Hát jó, legyen. Nem tudom, mikor érek vissza hozzátok. Meg kell keressem az autómat, valamelyik mellékutcában hagytam.

Margit természetesen megkapta otthon a „beosztását”.

— A telefont rég feltalálták, hála Bellnek. Annyit megérdemeltem volna, hogy hazatelefonálj, hogy nem mentél a Dunának bánatodban, mert nem sikerült az írásbeli. Na, mesélj, mi is volt.

— Nem mentem volna a Dunának még ha nem is sikerül. Ennyit nem ért volna. János nemsokára jön, és elmeséli, mit alkottam.

— Egy pillanat! János írásbelizett, vagy te?

— Természetesen én, de ő odajött a Fagyishoz, kidolgoztuk vele is a tételeket. Sikerült! Most már csak a szóbelin kell átmennem, és utána jöhet a felvételi! — ujjongott Margit.

— Jól van már na, nem kell mindjárt felverni az egész házat örömödben. Ám mondd, mit fogsz készíteni Jánosnak? Biztosan éhes lesz. Vagy voltatok vacsorázni?

— Dehogy voltunk! Kettőtől kilencig ültünk a Fagyisnál. Nem vettük észre, hogy elment az idő. Amikor hazatelefonáltam, hogy megnyugtassalak, akkor indult el Smójcival, hogy hamarabb hazaérjen.

— Nem akarod azt mondani, hogy reggel óta nem ettél?

— Ettem! Három nagy adag fagyit tejszínhabbal. Sőt! Leöblítettük pezsgővel is.

— Van felvágott meg sajt a frizsiderben. Ha megjön, csinálunk meleg szendvicseket.

Közben megszólalt a telefon. Margit vette fel.

— Szia! Add ide a mamát, hagy én közöljem vele, amit már biztosan elmondtál. Ne haragudj, de nem tudok már visszamenni. Fáradt is vagyok. Hívlak, majd holnap