Ezernyi kérdés egész életünk,
és minden nap rá egy-egy felelet.
Cipeljük a fénybe kúszó égig
a vállainkra felvett keresztet
ritka kincsként, míg vérben szült szavak
gyötrőn vajúdnak csukott szánkban
s ránk zuhannak, mint a felismerés
csillagfény jele az éjszakában.
Nem vagyunk próféták, lámpagyújtó
új istenek, nincsen ellenszerünk,
hogy meg ne vakítsanak kiszúrva
szemünket orvul, mert látni merünk,
s meghallani eltitkolt szavakat,
mit őseink hagytak örökségül.
A igazság elhallgatva dúvad,
kimondva csendben mind megszelídül,
hiába fojtják el érckezekkel,
vagy temetik el magukba mélyen.
Börtön, máglya, bitófa se árthat,
nem fedhető el a szemfedéllel.
Kizöldelnek, mint kertjeink fái,
s úgy hajlanak Isten kezéből földre,
hogy bennünk válnak gyökértől-lombig
búvó sejtjei örök-termőre
éltetőn, mint aki népet vált meg,
pallost emel érte fel az égre,
s úgy néz könny s véráztatta hadára,
mint anya újszülött gyermekére.
…tudod, Laci…a kevesebb néha több. Annyi képet halmozol fel ebben, az „egy gondolat” körül keringő versben, hogy nem látni a fától az erdőt….
Elvész a vers, az üzenet a giccses „képrengetegben” …
