Seres László : Igazság

 

 

Ezernyi kérdés egész életünk, 
és minden nap rá egy-egy felelet. 
Cipeljük a fénybe kúszó égig 
a vállainkra felvett keresztet 
ritka kincsként, míg vérben szült szavak
gyötrőn vajúdnak csukott szánkban
s ránk zuhannak, mint a felismerés 
csillagfény jele az éjszakában. 
Nem vagyunk próféták, lámpagyújtó 
új istenek, nincsen ellenszerünk, 
hogy meg ne vakítsanak kiszúrva 
szemünket orvul, mert látni merünk,
s meghallani eltitkolt szavakat,
mit őseink hagytak örökségül.
A igazság elhallgatva dúvad, 
kimondva csendben mind megszelídül,
hiába fojtják el érckezekkel, 
vagy temetik el magukba mélyen. 
Börtön, máglya, bitófa se árthat, 
nem fedhető el a szemfedéllel. 
Kizöldelnek, mint kertjeink fái, 
s úgy hajlanak Isten kezéből földre, 
hogy bennünk válnak gyökértől-lombig 
búvó sejtjei örök-termőre 
éltetőn, mint aki népet vált meg, 
pallost emel érte fel az égre,
s úgy néz könny s véráztatta hadára, 
mint anya újszülött gyermekére.

 

 

…tudod, Laci…a kevesebb néha több. Annyi képet halmozol fel ebben, az „egy gondolat” körül keringő versben, hogy nem látni a fától az erdőt….

Elvész a vers, az üzenet a giccses „képrengetegben” …

Legutóbbi módosítás: 2015.06.04. @ 16:33 :: Seres László
Szerző Seres László 599 Írás
A versekért érzett rajongásomat megőriztem örök szerelemként gyermekkorom óta, végig kísért életutamon. Írogattam magamnak, s szűkebb környezetemnek verseket leginkább, és sokat olvastam. Aztán az élet eltérített más irányokba. Hivatásos katonatisztként szolgáltam Gyömrőn, Sárbogárdon, Nagytarcsán. Személyügyi vezetőként a legkülönfélébb emberi sorsokkal találkoztam, humán beállítottságom hasznomra vált ezekben az években a róluk való gondoskodás felvállalásában. Ma nyugdíjasként újra az irodalom, a költészet tölti be az életemet. A gondolatok, szavak szerény formálójaként így adok életjelet magamról a világnak.