Ahol a Nap is születik

Illusztráció: saját kép

 

Titokzatosan susog a nád a faluszéli lápos részben. Jani bácsi mély áhítattal nézi a fel-felreppenő rovarokat. Arcából furcsa gúnyt űzött a nyári nap, redői feketén virítanak, míg a gyűrődések belső részei látni engedik bőrének egykori színét. Rongyos inge épp elfedi derekát. Lábszárán is sokkal kurtább a néhai tehenének bőréből házilag varrt nadrágja, mint szükségeltetne, alig ér a bokájáig. Mindez ugyan mit számít? A napfelkelte varázsa mindent elfeledtet, ahogyan kínosan nyögdécsel alant a halványlila ég, mint aki ikreket szülne reggelente. Hatalmasra nyurgult szemöldökének szőrszálai sűrű ellenzőkként védik megfakult szemét. Úgy néz ki, akár egy koldus, pedig ő a falu egyik legtehetősebb embere.

Rég belefáradt asszonya megleckéztetésébe. Vénkisasszony húgával szenvedik annak a rettenetesen fösvény asszonynak rigolyáit. Fiatalabb korában gondolt rá, hogy elviszi valamilyen orvoshoz, talán az tudna oldani ebből a borzalomból, csak hát errefelé nem ismerik a pszichoterapeutákat. Csak úgy maguk tesznek igazságot egymás között. Mára viszont, már megöregedtek mindhárman, mostanra már mindegy. Csak a Napot! Hát azt láthassa még párszor, amint kibújik a mindenható vemhéből ott alant a rekettyés mögött. Az télen-nyáron különleges látvány, s ő a világ semmi kincséért sem mondana le a mindennapi bábáskodásról. Néha felemeli kezét, mint aki utána akarna nyúlni, s mint aki el is kapná egy-egy aranyló sugarát, úgy követi, simogatja az elérhetetlent.

— Sikerült? — kérdi kedvesen mögötte egy még nálánál is rongyosabb öregasszony.

— Jaj, Boris! A frászt hoztad rám! Mi kéne? — fordul meg, de csak úgy viccesen, mert a gorombaság távol áll tőle. Minden szava jóságos döngicsélés. Mikor felnéz, lompos fejét nehezen emelve, tekintetéből akár az imént megszületett fény, úgy árad a jóság.

— Ki kellene hajtani a marhákat a legelőre — suttogja neki testvére, majd átöleli a kettégörnyedt testet. Kezébe nyomja göcsörtös nyelű botját, kettesben, szépen elbicegnek a falu utolsó háza irányába, ami egyben a legkisebb, évszázados építmény lehet.

— Mit gondolsz, Boris? Megfőzi ma végre Ida azt az öreg tyúkot a kívánságom szerint?

— Á! Nem hinném… már a tegnap is nagyon készült vele a piacra…

— A fene azt a fösvény lelkét… — morogja, de csak úgy leginkább magának.

— Miért nem lázadtunk fel ellene sohasem? — kérdi Boriska nagy komolysággal.

— Miért? A csoda se tudja hallod. Elég nagy marhák voltunk… na, de most meg már minek?

— Semminek! Se gyerek, se család, az én életem sem alakult semerre sem… már csak egymásra kell vigyáznunk hallod, de azt aztán nagyon.

— Te miért nem mentél hozzá a Gáborhoz, amikor az többször is megkért? Na, ha már most idáig jutottunk, elérkezett életünknek igazságosztó pillanata, nem gondolod? Már mindegy. A behívót rég megkaptuk, olyan korba értünk, amikor bármelyik pillanatban szólíthatnak, s akkor menni kell…

— Magam sem tudom. Olyan ügyesen tudott lebeszélni róla a te Idád… Meg anyánk is. Emlékszel? Azt mondta rá, hogy semmi egy ember az. Nincsen se kutyája, se macskája, miből tartana el? Pedig annyira szerettem.

— Ha valamit bánok az elmúlt életemben, az épp te vagy, te lány! Az a nap, amikor nem csaptam közétek! Kellett volna, gyenge férfi voltam, az ujja köré csavart a szép asszonyom szerelme. Anyámat is rendre kellett volna utasítanom, ő oltotta ebbe a szegény párába a fösvénység magot… Utána bezzeg ő fogta magát és jobblétre szenderült. Így neki nem kellett nélkülöznie. Csak próbálta volna ki az asszony mellette legalább pár évig… na, most kimondom, ostoba voltál, húgom. Tönkretetted az életedet. Itt szolgáltál engemet meg a feleségemet, akár egy nincstelen. Könyöradomány volt minden szelet kenyered. Fiatal korában is bolond volt Idusom… vénségére?! — legyint sokat mondóan. — Szerinted hány ördög lakhat benne?

Erre ropogósan kacagja el magát az akár árnyéknak is beillő kedves teremtés. Majd belekarol újra testvérbátyjába, elkezd neki egy szép régi dalolt dúdolni. Hangja, akár egy pacsirtáé, nem érződik meg rajta az idő múlása: „Az én babám gesztenyeszín haja, felfésüli fehér a homloka…”. Mire kedvesen beletúr annak lomboncos hajába. Erre olyan jókedvű lesz az öreg, hogy szinte kiegyenesedik hátának görbülete. Csettint egyet az ujjával, elkapja a húga derekát egy pillanatra. Majd belesajdul a fájdalom, s egyből visszaengedi gerincét abba a megnyugtató pozícióba, amelyben kevésbé érzi ránehezedő súlyának szorongatását. Boriska még aranyosabban kacag látva idétlenkedését.

— Na, hallod? Hát már tényleg megöregedtünk. Még pár évvel ezelőtt ölbe is kaptál, úgy vittél át a patakon, amikor nem mertem átmenni azon a keskeny pallón…

— Na hiszen… van annak vagy húsz éve…

— Hogy lenne? — bizonytalanodik el a lány… s még beszélgetnének egymással, de már közel vannak a házhoz, a kiskapun sorakoznak kifelé a tehenek, mögöttük a szürke posztóruhát viselő, fekete kötényes sovány asszonysággal.

— Még jó hogy haza esz benneteket a fene! A Marist nem merem kihajtani, nemsokára ellik. Azt se tudom mitévő legyek, nem találom a kötelet. Tessék már hazafelé szaporázni mihasznák! Boris! Te olyan ügyesen segítetted a világra mindég ezeket a nyakigláb idétlenségeket, menj máris, már nagyon bőg az a szerencsétlen.

Az idős nő nem ellenkezik, ijedten szalad be az udvarra. Szedi görbe lábait, kissé kacska himbálózással, a kukorica kórókkal fedett nyári tákolmány irányában. Megpaskolja a tehén farát. Megnyugodva veszi tudomásul, hogy nem késett el, még nem ellik. Órákat képes az állataival eltölteni, anélkül, hogy megmozdulna. Azok jelentik minden örömét. Ez a feladata, övé a sok jószág az udvarban. Sógornője nem ért hozzá, csak a kertet matatja egész évben. A napjuk egyformán telik. Zsörtölődés a házastársak között a levágni való tyúk miatt.

Jani bácsi roppant mód ki van éhezve egy igazi bográcsos paprikásra, míg Idus a világ egy kincséért sem áldozná fel kedvencét. Kenyér sincsen minden nap az asztalon. Ahogy öregszik Idus, már a lisztet is sajnálja maguktól. Kását főz, leginkább zabból, vagy kölesből. Pedig van földjük is bőven. Igaz, megmunkálni már nem bírják. A bérmunkások nagyon sokba kerülnek, így az idős asszony azzal védekezik, hogy odaadja érte az egész hasznot, nem marad kenyérnek való. Persze van a boltban mindenféle fajta, csak az pénzbe kerül. Idus néni a pénzt talán még a búzánál és tyúkoknál is jobban sajnálja, a párnájába varrva tartja. Hát így tengődnek egyre silányabb körülmények között. Megtörtént, hogy a község körzeti orvosát kellett szalajtani hozzájuk, mert annyira rosszul volt a testvérpár, majd meghaltak. Kiderült, nyers búzát ettek titokban. Azt is elzárja ám előlük. Nagyon megkívánták a frissen aratott gabona illatát, hasonlít az a frissen sült kenyérhez. Annyit ettek belőle, hogy beléjük dagadt. Már megszokták a faluban, senkinek sem tűnik fel a rongyos nép. Az emberek néha megmosolyogják, amúgy nem csúfolkodnak, inkább sajnálják őket a roppant fösvénységük miatt.

Estére beindul az ellés. Hatalmas szemeivel könyörögve fordítja fejét Boriska irányába a tehén. A borjú szinte vitustáncot lejt annak hasában. Úgy hullámzik, akár a faluszéli tócsa a szélben hóolvadáskor.

— Na, te szegény pára! Majd mindjárt kiszabadulsz… te sem találod az utadat… — ügyesen jár a keze, leveti felső ruháját, megmosakszik, majd a tavalyi avas zsírból főtt szappannal alaposan lemossa a tehenet is, főként a farát. Az ideiglenes ól is az ellést szolgálja, azért alakították ki, hogy nyugodtan hozhassa borját a világra. Nem szokványos ilyentájt ez a folyamat, valahogyan mégis megesett, amúgy leginkább télen ellenek a tehenek.

Mire elfolyik a magzatvíz, friss fehér gyolcsba öltözve várakozik. Ahogyan elkezdődnek méhének összehúzódásai jobb oldalára fekszik a hatalmas állat. Akár egy magatehetetlen asszony úgy várja a segítséget gazdájától. Órákon át simogatja, babusgatja, míg végre megjelenik a két láb. Ekkor ügyesen köti az elletőkötelet a kilátszó végtagok csüdízületei fölé hurokba, majd a tolófájásokkal egy időben, elkezdi óvatosan húzni. A hasprés szünetében a kötelet feszesen tartja, nehogy a magzat visszacsússzon. Hatalmas fizikai munka, s ez az idős nő egymaga is boldogul. A két végtagot felváltva húzza, míg végre meg nem jelenik az új jövevény feje. Homlokán ott a csodálatos fehér csillag. Áhítattal nézi a kis borjút, míg végre a tehén egy utolsó erőlködéssel kipréseli magából. Gyorsan felkapja. Tiszta lepedőbe burkolja, és magához öleli. Mint aki a saját melegével akarna életet lehelni belé, úgy szorongatja, puszilgatja az amúgy csodálatosan fejlett üszőt. A tehén is megnyugszik, amikor megpillantja legújabb borját. Édesgeti Boriska mindkettőt, olyan szeretettel bánik a jószágokkal, mintha csak pótolni akarná saját lemaradását. Még jó négy órába telik, mire a tehenet rendbe rakja. Olyan bámulatosan érti, amit csinál, bármelyik állatorvos megirigyelhetné.

Jani bácsi is megérkezik, követi félve Idus is az ideiglenes istállóba. Mindhárman elvarázsolva a látványtól nyugtázzák, hogy nem gyerektelen család már az övék, hiszen minden évben van apróság bőven a háztájiban. A teremtés csodáját ők annyiszor átélték már, s a világra jövetel is sűrű látvány náluk, hogy bár gyermekfióka nem sikeredett az udvarba, de állati annál több. Így azok mindenért bőségesen kárpótolták őket. Az alig pár órás kis semmiség, hatalmas szempilláival csiklandozza az asszonyok arcát. Nyaldossa, döfködi őket, szopja kézfejüket. Anyja hálásan bőg egyet-egyet, s csap farkával rendetlen gyermekére, hiszen ideje lenne végre szopni.

— Ne fejjük le előtte? — kérdi óvatosan Ida. Ebben ő nem szakértő, ez sógornője szakterülete.

— Még nem. Majd, ha megízlelte a boci. Szívja csak meg, utána kifejjük teljesen, hadd könnyebbüljön meg a gyulladt előtejtől — odatologatja a még mindig járni is csak alig tudó jószágot, rávezeti anyja tőgyére. Hirtelen megtalálja az életet jelentő forrást, s hatalmas cuppogással elkezdi azt szívni. A tehén fájdalmában idegesen jártatja farát, de türelme határtalan, olyan nagyon tudja máris szeretni ezt az apróságot. Elégedetten fekszenek le és fúrják be magukat az időközben hatalmasra hordott betegágyas friss alomba. Boriska alaposan betakarja az anyja fejéhez gömbölyödő borjút, majd megpuszilja a tehén homlokát. Még egy kis ideig becégezi a kicsit, majd int a többieknek is, hogy akkor most már nekik itt nincsen több keresnivalójuk. Hadd pihenje ki magát a tehén.

— Elfáradtál? — kérdi Jani bácsi.

— Nehéz ellés volt, alaposan elfáradtam. Egy félórányit nekem is pihennem kellene.

— Ida te! Hát nem kínálsz meg bennünket a szaporulat tiszteletére valami jó kis ágyassal?

— Talán csak nem inni akarsz? — kérdi az ingerülten.

— Már hogyne akarnék? Elvégre áldomást kellene mondani ennek az aprócska teremtménynek a születésére! Hálát kellene adni Istennek is legalább egy koccintásnyira, s elmondani egy miatyánkot rá…

— A fene a beleteket… morogja, de a két öreg ezen csak kuncog, nem sértődnek meg. Ismerik már jól a fösvénység miatt szenvedő szavajárását. Hozza a kis üveget, olyan két decinyi pálinka lehet benne, a pohár, amibe tölteni készül talán valamelyik szabó műhelyből való, mert még annak gyűszűje is nagyobb lehet, mint az.

— Na! Ide azzal az üveggel, asszony! — néz rá ritkán mérges tekintetével férje, mire az asszony komolyra veszi, s bár kelletlen, de csak elengedi az üveget, férje kezébe adva.

— Ha még egyszer sajnálni mered tőlünk, ezzel a bottal verem le a derekadat! Hát mit akarsz? Mindjárt jön utánad is Belzebub az összes teremtményével együtt, és ott fog jókat vigyorogni az üst felett, amiben megfőz! Még mindég sajnálod tőlem ezt a kis jót?!

— Menj a pokolba! — mondja az félvállról, majd inkább bemegy, semmint hogy végignézze, hogyan ürítik ki az üveg tartalmát. Borzalmasan szenved, nem jó szívvel adta azt ki a markából.

— Hogy tud ennyire buta lenni? — kérdi Boris bátyját.

— Mit tudom én! Ha ilyen, hát ilyen… na, akkor most kitolunk ám vele! Megisszuk ezt itt mind.

— Isten ments, kétfelé fog szaladni a copfom, ha ezzel megkenem a torkomat!

— Pedig most aztán megtanulja az a fránya Idusom, hogy velünk nem fog fösvénykedni többet. Lehet, van még pár napom, na, azokat aztán azért is jól élem le! — kacsint rá az igen csak jókedvű Boriskára. Egy korty ide, egy oda alapon, benyalogatják az üveg tartalmát. Kisvártatva, alig fejezik be, már jön is az asszony kifelé nagy zsörtölődéssel:

— Képesek voltatok elpocsékolni ezt a sok pálinkát?

— Elég volt ebből a sok fösvénységből! Mától urak vagyunk. Megértetted? Mikor azt mondom, kenyeret eszünk, akkor vagy sütsz szép nagy kenyeret, mint korábban édesanyám is szokta, vagy elmész a boltba és veszel. Elegem van a sok máléból, meg kása reggeliből. Máris menj, és vágd le nekem azt a vacak tyúkot, ma paprikást eszünk nokedlivel. Kint főzd meg a bográcsban! Tisztes gazdánál ünnep egy ilyen szép üsző érkezése, hát mától mifelénk is így lesz!

— Ugyan, te vén bolond — legyint Idus, majd elindul megnézni, hogy a szomszéd gyerek rendben kihajtotta-e a teheneket a legelőre.

— Vigyél ki neki egy darab szalonnát, meg paprikát, hadd egyen!

— Kapott érte egy liter tejet az este. Mit nem adnál még ezeknek a koldusoknak? Nem szabad elkényeztetni az efféléket…

Boriskának alaposan megárt az ágyas, a lépcsőn ülve elalszik. Jani bácsi kihoz egy ócska rongyszerű valamit, talán pléd lehetett egykor, betakarja vele. Remegő kezével végigkíséri fejének vonalát, nem érinti meg. Érezheti az, mert álmában elmosolyodik. Bátyja ölébe hajtja a fejét, és szinte azonnal ő is elalszik. Ida a fejét rázza, amikor megpillantja őket. Nem ébreszti fel az alvókat, fogja a kis kapáját, kimegy a kertbe, hiszen most ott várja a munka legjava, teljesen ellepte a gaz a maghagymát. Épp a delet kongatja a templomtorony nagyharangja, amire befejezi. Férje és sógornője még mindég ott alusszák álmuk legjavát a küszöb előtt. Erre csak belerúg az emberébe.

— Na, épp eleget lustálkodtatok, irány dolgozni. Jó lenne, ha végre fognád azt a kaszát és csapnál vele pár sort, a majorságnak is kellene már a zöld.

Ijedten ugrik fel, s mikor észleli feleségének barátságtalan tekintetét, azonnal felkecmereg, óvatosan ébreszti húgát, majd besegíti a konyhába arra a szalmazsákkal vetett ágyba, amin helye van már vagy ötven éve.

— Jól van, na — simogatja meg a nyöszörgő nőt —, jól megártott neked az a kis kontyalávaló. Most aludj szépen… — mondja szelíden, csendre intve az épp kiabálni készülő asszonyát. Fejét ingatva szótlanul kimegy, eltűnik az aprójószágokkal teli udvarban.

Jani bácsi leül az egyik kisszékre a sparhelt mellé, ott alszik tovább kétrét görnyedve. Már jócskán besötétedik, mire magához tér. Szólítja Boriskát, de az nem felel.

— Idus! Idám! — hívja párját az idős ember rémülten. — Idus gyere gyorsan! Menj a doktorért! Boriska nem mozdul!

Szalad be rögtön, finom illat járja át a helyiséget ruhájától.

— Mit csinálsz ott kint? Hát nem hallod, hogy hívlak? — méltatlankodik az öreg.

— Mit? Paprikást nokedlivel a tyúkból. Ott fő a bográcsban, ahogyan rendelted.

— Még ilyet — ámuldozik az öreg — eddig soha… most meg igen?! — húzgálja vállát, miközben megpróbálja felemelni a magatehetetlen testvérét az ágyból. Ida, ahogy meglátja Boriskát, rémülten csapja össze kezét:

— Ide tényleg orvos kell! Atya úr Isten! Mibe fog ez kerül nekem… Szaladok a doktor úrért, nehogy elejtsd! — s már szalad is ki a konyhából, hallatszik, amint becsapja maga mögött a kerti kiskaput.

Jön az orvos hamarosan. Nagydarab egészséges ember, kezében a míves táskája. Sztetoszkópja ott lóg a nyakában, fehér köpenyben, ahogyan a rendelőben is szokta, úgy jön az idős nőn segíteni.

— Ide mentő kell — mondja, s már üti is be a jól ismert számot a mobiltelefonján, majd vizet kér, mellé tiszta ruhát. Gondosan lemossa a verejtékező Boriska arcát.

— Nem árt most ez a jó kútvíz szegénynek — mondja óvatosan, nehogy megsértse a háziakat.

A mentősök gyorsan dolgoznak, viszik a beteget azonnal a kórházba. Jani bácsi idegesen topog a kapuban. Remegő kezében egy darab rongy, azzal törülgeti könnyeit, amint a jármű eltűnik a sarkon túl.

— Látod asszony? Sajnáltad tőle azt a kis nedűt! Pedig már csak annyival maradt a lelkem… — s úgy zokog, akár egy gyermek.

— Jóvá akartam tenni mindent —, mondja szelíden — levágtam neki a legnagyobb tyúkomat.

— A tegnap kellett volna… a tegnap…

— Hiszen ma született meg a borjú, nem tegnap!

— Igazad van — törődik bele — most mi lesz velünk, Idus?

— Mi lenne… még vagyunk egymásnak. Élünk. Hát mi a csodának temeted a húgodat, hiszen nem halt meg… Meglásd, meg fog gyógyulni, csak egy kicsit elfáradt.

— Meg — nyögdécsel Jani bácsi. — Hát persze, hogy meg! Egyszer aztán mégis csak meg fog halni. Jaj, csak ne előttem… Az nem lenne igazságos, hiszen én sokkal öregebb vagyok…

— Ne temesd már! Na, hallod? Micsoda egy vészmadár lettél? Akkor most bemegyünk, és megesszük azt a fránya tyúkot mind egy szálig! Nehogy pocsékba menjen az a finom paprikás!

Az öreg, mint aki rosszul hal, úgy néz rá:

— Megbolondultál, asszony? Van kedved enni ezek után?

— Már hogyne lenne, ha egyszer megfőztem… a kedvetekbe akartam járni — siránkozik.

Erre az öreg is magához tér. Tényleg, ez az asszony még életében nem cselekedett ilyesmit. Elvégre ő itatta le a Boriskát, nem az asszony. Még a szörnyű fösvénységtől való lelki gyötrelmein is túltéve magát megcselekedte, amit kért tőle.

— Nem vagy te rossz asszony — mondja, s remegő karjával átölelve kíséri be a konyhába. — Ugye megbocsátod aggastyán férjed illetlen szavait… — leheletnyi finom csókot nyom annak kendőjére a feje búbján.

— Te vén szamár! — viszonozza a babusgatást. — Meglásd, minden helyre fog jönni. Most sok dolgunk van ám! Forralunk vizet, levágom szépen a hajadat, megborotvállak, megfürdünk. Reggel bemegyünk a városba meglátogatni Boriskát. Nem bánom, még ha minden vagyonunkat is odaadjuk a doktoroknak, csak gyógyítsák meg.

— Te, Idus! Én még ilyet tőled ezidáig nem hallottam! — álmélkodik Jani bácsi.

Hátramegy az udvarba, leemeli a bográcsot a kerti tűzhelyről, beviszi a konyhába. Tartalmát átönti egy lábasba, majd elővesz két tányért, mer belőle jókora adaggal az öregnek. Finom lehet az felettébb, csak úgy ontja kellemes zamatát.

— Hát akkor együnk, Idus — mondja, megvakargatva állát, mert étvágya nemigen van, de ezt otthagyni nem illene. Leülnek, szótlanul kanalazva az ételt. Hiába forgatja Jani bácsi a szájában, nem megy le a torkán, a harmadik kanálnál abbahagyja az evést.

— Nem ízlik? — kérdi kétségbeesve Ida.

— Dehogynem, csak hát a Boriska… — sírja el újra magát.

— Na, ne búsulj már… — pattan mellé, átöleli férjét —, meglásd, megsegít az Isten, meggyógyítja hű szolgálóleányát.

— Hogy te milyen jó is tudsz lenni?!

— Eddig nem voltam? — veszi pörölősre az asszony.

— Az élet megkeményített bennünket. Nem a te hibád. Anyám ültette beléd a fösvénység csíráját, te csak folytattad, amit rád hagyott örökül.

— Mától vége — fogadkozik Ida.

Estére még tiszta ágybelit is húz, kitakarítja a szobát. A kis konyhában levendula illata terjeng. Alaposan megcsutakolja a frissen nyírt, megborotvált, görnyedt testű embert a nagy lavórban. Majd ő maga is megtisztálkodik. A teheneket rábízza a szomszédasszonyra.

 

Másnap hajnalban kelnek. Jani bácsi még mielőtt felöltözne, kimegy a nap születésénél segédkezni. Azt még a testvére kedvéért sem mulasztaná el. Ahogy aznap bújna elő, hirtelen egy bárányfelhő betakarja az eget, s szürke foltjaival teríti be a horizontot.

— Te hálátlan — sziszegi az öreg —, még te is ellenem vagy? — majd magadóan hazabiceg.

Otthon már várja a tejbekása, gyorsan bekanalazza. Hagyja magára húzni a frissen keményített inget, lajbit. Az új szövetnadrág kényelmetlennek tetszik, alig bír megmozdulni benne. S nem elég ez a sok flanc, még a csizmát is rá akarja kényszeríteni az asszony. Pedig azt csak madzagon viselte ezidáig a vállára vetve, ha épp vásárba mentek. Azt is csak azért, hogy lássák, van neki, csak nem koptatja el a talpát egy ilyen alkalom miatt. Sokszor megmosolyogták a népek, a faluban ez már megszokott látvány, ott észre sem veszik az ilyesmit. Úgy kopog a Jani bácsi sarka télen-nyáron, hogy azt még ez a valódi bőrcsizma is megirigyelhetné, mert utánozni nem bírná. Alaposan megkérgesedett nyolcvan év használata során, jobb hasznát veszi, mint az efféle kényes dolgoknak. Csuda furcsán érzi magát a hatalmas csizmában, olyan fényesre kefélte azt a felesége, hogy a légy egészen biztos elcsúszna rajta.

— Mi a csodának már vén csődörre ilyen cifra kantár… — méltatlankodik, de Idus összevont szemöldöke visszatartja a további zsörtölődéstől. Nem moroghat, lekésik a buszt. Ő is szépen kiöltözik. Kontyba fonja hosszú, ősz haját. Még az anyja csatos fésűjét sem dobta el, azzal tűzi fel a frizuráját. Pepita szövetruhája, sarkas cipője igazi módos, falusi asszony kinézetet kölcsönöz neki.

Nyoma sincsen a rongyoknak, szépen felöltözve, iparkodnak elérni az első járatot. A sok mezőre igyekvő falusi ember mind megfordul utánuk, nem akarnak hinni a szemüknek. Az öreg kajszol*, kuzbol** a hatalmas bokszcsizmában. Nem engedelmeskedik a láb, hiába nógatja, sehogyan sem akar az hallgatni gazdájára, egyik a másikba akaszkodva biceg hol jobbra, hol balra bukdácsolva. Csak elérnek valahogyan a buszváróig, felszállnak a szinte azonnal érkező járatra. Az öreg nem rest, azonnal, ahogy leülnek, nyomban rátapos egyik lábával a másiknak sarkára, lehúzza a kényelmetlen lábbelit. Asszonya csúnyán nézi, ám ő rá sem hederít, míg be nem érnek a városba. Ott aztán újra rácibálja Ida, nincsen pardon, nem kopácsolhatja végig az aszfaltot kérges sarkaival. Miután csak nincsen haladása az öregnek, leint egy taxit, urak módjára viteti be magukat a kórházba. A portán elmondják jövetelük célját. Tisztességgel útbaigazítják őket, hogy arra, jobbra menjenek, a földszinten van az intenzív osztály, ott érdeklődjenek. Hamarosan megtalálják. Addig ácsorognak szótlanul az osztály ajtaja előtt, míg végre észreveszi őket egy nővérke. A bácsi előadja idejövetelük célját. A nővér türelmesen végighallgatja, majd megkéri, hogy várjanak, a főorvos úr még vizitet tart. Pár perccel később kijön egy soványka, sápadt ember. Torkát sűrűn köszörülve kezdi el mondandóját. Jani bácsi körül megfordul a világ, oly hatalmas súllyal éri a hallottak nyomása, hogy térdre esik. Az orvos a segítségére sietve felemeli az öreget, majd széket hozat, s leülteti a megaggott embert.

— Jobban van? — kérdi aggodalmas hangon.

— Semmi baj, doktor úr — válaszolja, majd keserves zokogásba kezd.

Ida is csak néz maga elé mereven, mint aki fel sem fogja a hallottakat:

— Pedig levágtam a tyúkot is… Milyen hálátlan…

 

 

kajszol*, kuzbol** — kajlán jár, húzza a lábát — tájjellegű szavak

 

 

21látogató,1mai

Szerző Dezső Ilona Anna 80 írás
Dezső Ilona Anna, 53 éves vagyok. Nagyrábén élek, a Sárrét egyik kis falújában Magyarországon. Nagy szerelmem a festészet, és az irodalom. A Batsányi-Cserhát Művészkör országos titkára, a Szent Lázár Katonai és Ispotályos Lovagrend dámája (lovagtisztje) vagyok.

8 Komment

  1. Kedves Ilona!
    Mindig nagyon szerettem vidéken, falun lenni, vendégségben, ott az emberek sokkal “tisztábbak”, mint ahogy a levegő is. Sajnos, életem során, kevés lehetőségem nyílt ilyen felüdülésekre. Most örömmel olvastam szívhez szóló, szép írásodat erről a három emberről, akik egyszerűségük ellenére mindhárman egyéniségek, képviselnek egy kort, egy világot, ami lassanként átváltozik, eltűnik. A kis boci születése külön élményt jelentett! Köszönöm!

Hagyj üzenetet