Ha dal kell,
hát nékem ne szóljatok,
tenyérbe ültessetek csillagot
és lábnyomba szórjatok
minden csírátlan magot,
ha dal kell,
nékem ne szóljatok,
magot ültessetek, ne haragot.
…egykor régen,
mikor még az álmok
elfértek egy gyermektenyérben,
és az ember, embernek született,
a messzi távolból
hangosat kiáltottak a hegyek,
és búzának virága
derekat átölelve
susogott a rozzsal egyszerre,
és szántók ölében élet termett,
a sarló magától vágta a rendet,
fák hajoltak tó vizére,
bokrok nevettek fel
a csillaggal teli égre,
sáros utakon roskadozott
a szénával megrakott szekér,
a kemencéből hajnalba’
indult az asztalra
az illatos – friss kenyér,
és apó kezét a kasza, ha törte,
anyó langyos vízzel törölgette,
hangosan szólt az ének,
míg a töltés mentén hazaértek,
a kapu őket beengedte,
vidáman gondolt az estére,
és nem sírt kályhában a parázs,
csutkát kapott, ha nem fát,
és a fazékban a vacsora
krumpli volt meg szalonna,
mégsem éhezett a család soha,
a reggelek a hajnallal keltek
asszonyok a kútból
mézédes vizet mertek,
és mire felkelt az apraja,
az asztalsarkán volt
zománcos fazékban a puliszka,
egykor régen,
az álmok bíz elfértek egy
gyermektenyérben,
és a ház előtti kis padon
ünnepnap volt minden
vasárnapon.
Ha dal kell,
hát nékem ne szóljatok,
tenyérbe ültessetek csillagot
és lábnyomba szórjatok
minden csírátlan magot,
ha dal kell,
nékem ne szóljatok,
magot ültessetek, ne haragot.
