Az árnyékom mögé bújok,
úgy rajzolok az ablaküvegre
tört napsugarat,
most én urallak,
mondom,
s kezeimmel messzire söpröm azt.
De nem vigasz a sötét
és nem vigasz a csend sem,
ahogy zajos tegnapok mögé húzódik
a már ’minden rendben,
csak még nem akarom újrakezdeni’ világ.
Most szeretném,
ha sivár,
semmit sem jelentő idő nőne burokként körém,
és várná, míg bólintok,
hogy most már elengedhet,
megint önmaga lehet,
húzhatja arcomra a ráncokat,
miképpen rászoktat a boldogságra,
meg a hiányra.
Hisz túl sok időt töltünk hiába
ebben a galaxisban,
s egyre kevesebbszer hagyhatom annyiban
a mindennapokat.
Vasfogat csattogtat az idő,
s lomhán,
mégis egyre gyorsulva kinő belőlem
az akarat,
hogy mégis meglehet,
sokkal inkább madarat kergetnék, fognék,
mint kezemből kicsúszó álmokat.
Szóval elég az elvárásokból
és a vágyakból,
félresöpröm,
mint az ablaküvegen megtörő fénysugarat,
ma nem uralhat senki,
magamat sem uralom,
ez a könnyed
’nézd, élek’ tánclépés a jutalom
azért,
hogy a rajtam túlnövő vágyaimat feladom.
Hátra kettő,
előre négy.
Vajon a könnyedség
elég?
Legutóbbi módosítás: 2014.10.26. @ 19:32 :: Tóth Zita Emese
