Bökvers
Nógathatsz, Tibor! Óh, a vers –
hát erről lehet egy életen át vitánk,
ám tudd, én nem a kedvedért
írok s engem elismerhet a szép jövő!
Valóm-kérdés
Gyűlöllek, te alaptalan,
kártékony szerelem! Tudd, ami szívemen
s ily’ formán feszül, azt imák
– úgy, mint kedvgyomot – oldják. Milyen élet az,
hogy bánat terem ott, ahol
gazdát lelhet a vágyíz – aromája méz –
majd lelkébe vigaszt csal, és
ösztönnel születik meg, mi jelen mosoly.
Vallottam magamat. Valóm.
Próbáltam, hogy önöm pont beleférjen. Én
nem hittem, velem is tehet
fárasztót, ami csók, mit sose’ kaphatok.
Mámort inna alaktalan
szomj, szájam peremén – már nagyon ég, elég -:
téged, mert te vagy az, kitől
megváltozna egóm. Mondd, mikor érkezel?
a dalnok bukása
most már látja szemem, mit érsz
dölyföd majd’ az eget verdesi szárnyalón
más költőt sose hordozott
hátán szittya vidék, sőt az egész világ –
állítod s fejeden babér
önként tetted e díszt fődre kitüntetőn
minden dalnokot elpüfölsz
hozzád mérni ki vágy’ verseivel magát
s jő ím bátran egy éltes úr
lantjában csoda dal, ritmusa újszerű
hősünk reszket, e vers különb!
szólíts: „Aszklepiádész!”, nevetek, ha nyersz.
Vágy és lét
Vágyak lángjaitól a lét
százszor hamvad el, és éled is újra, mert
álom hajtja – keresve célt…
hol nem lesz idegen, nélküled érkező.
Várlak
Hányszor volt üres ágyam, és
hányszor kértem, egyél, míg lepedőnyi jut.
Téged vár ma is éjruhám,
telt Holdad maradok, s vagy cicomátlan Ég.
Szikra
Kéken habzik a lég felém.
Áttetsző vagy, akár fényderes utca, míg
némán surran az éj alá
mennykő-vert tereken. Szikra a vágy, ne félj!
Október hat
Elvérzett seb a múlt. Halál
járt némán Aradon, s gyászba borult a nép.
Alvadt-vér pipacsok tövén
hősök lelke zokog nincstelenül. – Ma még…
Őszi alkony
Rég rám lát, nem is érzi már,
válláról a napfény átsuhan, álmodó,
látványát gyorsan, átfutón
párássá teszik már, ághegyen kék cinkék.
Őszi éj
Jöttem fázva az ősz ölén,
bágyadtan szomorú dallamot énekelt
fák hulló levelén a park;
minden sírt, ahogy én – tegnapom alkonyán.
Dermedt tájban a hold fehér
tányérján ragyogó fény szalutált felém;
békét adva a táj sötét
árnyjátéka fölé – gömbje finom helyén.
Rád gondoltam, ahogy szökött
testemből az erő -, lelkemen ott maradt
arcod szép vonalú nyomán
csillagképbe futó nesztelen őszi éj.
Nem tudom
vannak vállamon álmodón
elszédült napok és nem tudom olykor én
választottam e hogy legyél
vagy vágyunk ereink esküje által él
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: Zengő
