Halott társak üdvözlése
A temetőkből indultam közétek,
A temetőknek éneklője, én,
Halottakat magasztal ez az ének,
Kik halhatatlanok a hír egén:
Az élők vígak, búsak, ifjak, vének,
Emlék az egyik, a másik remény.
Ők élnek harcokon, kudarcokon túl,
Nekik örök harangok hangja kondul.
*
Először téged hadd köszöntelek fel,
Ki minden márciusi ünnepen
Ódát teremtél a magyar berekben,
Mint a tavasz, ki ibolyát terem.
A zsarnok ellen harcoltál rímekkel
S akartad, hogy a nép boldog legyen!
Forró szívedre hull bár szürke sír,
Lángod hevít még: Ábrányi Emil!
*
Hogy az őskertben
Mélázva jártam,
Egy szelíd, csöndes
Sírra találtam.
Tücsökdaloknak
Szunnyad itt lelke
S kuruc-nótáknak
Örök keserve.
Magyar virág nő
Hű szív porából,
Itt álmodik már
Endrődi Sándor!
*
Egy harmadik sír havas orma
A Kárpátokra gondol zordonan,
Hol a szabadság bujdokolva
Most a téli szélben rohan.
Egy fáradt harcost rejt e sír ma,
Mely mint a Tarpatak, dacos,
Virrasztva néz bús álmainkra
A bérclelkű Bartók Lajos!
*
Tüzek költője, Kiss József, idézlek,
Ki elindultál a csegei révnek
Nagy jegenyéi alól és dalolva
Bebotorkáltál a magyar Pantheonba.
Ki színnek, fénynek szerelmese voltál
És szomorú, szürke hamuba holtál,
Megüzenem: a magyar tüzek égnek
S lesz új dala még a régi dicsőségnek!
*
Az egri földben eggyé vált a röggel
Az áldott test, szívéből rózsa nyit
És viola és rezeda és jácint,
Mely csöndes egri csillagokba int.
De csak a testét kell itten keresni,
Melyet a hant édes puhán borit,
A lelke ott él millió magyarban,
Ki a szívébe zárta Gárdonyit!
*
Egy új sírnál még meg kell állni hosszan:
Magyar költők tolmácsa hallgat itt,
Ki, mint viharban mély orgonaszólam,
Lelkünkbe búgta jósok dalait,
Ki szózatos ajkával a romokban,
Az égbe tört fel, mint a szikla hit,
A teremtés nagy Michel Angeloja
Formálta nekünk Jászai Marit!
*
A temetőkbe ünnepelni hív ma
Valami boldog, bús, magyar varázs,
Mert a jövőnek ott szunnyad ma titka,
Mert sírok ormán lesz föltámadás!
W. A. Mozart: Requiem
Mindenszentek és halottak napja
Mindenszentek
III. Gergely pápa a 8. században indította útjára mindenszentek ünnepét. A pápa kiállt azért, hogy a vértanúk mellett a kereszténység elismerése után szentté avatottakról is emlékezzenek meg, ezért 732-ben a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját mindenszenteknek, vagyis az egyház szentjeinek ajánlotta. A történtekből kiolvasható, hogy a mindenszentek nem a vértanúk ünnepének új értelmezése, hanem attól teljesen független kezdeményezés.
Nem ismert, hogy a felszentelés az év melyik napján történt, a 8. századtól azonban november elsejét említik, mint az ünnep dátumát. Az sem ismert, hogy miért pont november elsejére esett a választás, talán valamelyik pogány rítus átvétele állhat a háttérben (kelta újév vagy hispán-gall ünnep).
Mindenszentek, akárcsak a minden vértanú ünnepe idővel vesztített jelentőségéből, a három ünnep közül a halottak napjának épült be egyedül a világi ünnepek közé.
E napon ma is szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása a halottak emlékezetére. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért sokfelé szokás, hogy számukra is megterítenek, kenyeret, sót, vizet tesznek az asztalra. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe, osztogatják. Gyertyát gyújtanak otthon, ahány halottja van a családnak, annyit. Az Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég előbb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban.
A szegedi tájon mindönszentök kalácsa, kóduskalács néven üres kalácsot sütöttek, amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is megemlékezzenek a család halottairól. Csallóközben is az ezen a napon sütött kalácsot osztották szét a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között, nehogy a halottak hazalátogassanak. Jászdózsán, miközben a temetőben gyertyát égettek, odahaza égve hagyták a lámpát, {7-208.} hogy a halottak széjjel tudjanak nézni. Úgy vélték: „Míg a harang szól, a halottak otthon vannak.” A Tápió menti falvakban egy tál ételt tettek az asztalra a halott számára.
Mindenszentekhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Csépán ilyenkor szorultak be az állatok – a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Galgamácsán e napon szegődtették a cselédeket, pásztorokat. Nagymagyaron mindenszentekkor volt a legényvásár. Itt kötöttek a gazdák egyezséget a szolgálni menő legényekkel.
Kosztolányi Dezső:
A temetőben
Alkonybibor; sötétlő cipruságon
a nyugvó nap mosolygó fénye reszket…
Valaki jön, mély gyászban, haloványon,
és néz, csak néz, néz egy ledőlt keresztet.
…Sötét az éj, csupán a hold világit,
csalogány szól a bokrok rejtekében…
Éjfélt ütött. – Susogás, – jő a másik…
S átöleli halványan, hófehéren…
Pilinszky János:
Szentek egyessége
Mindenszentek napja az egyházi év záróünnepe. A szentlecke János evangélista látomását idézi az isteni Bárány eljöveteléről és ítéletéről: „… hatalmas sereget láttam, amelyet megszámlálni se lehetett. Ott volt minden nemzet, minden népfaj, minden nép és minden nyelvcsalád. Isten trónjánál álltak az Isten bárányának színe előtt hosszú fehér ruhában s kezükben pálmaággal.” S a szentleckét követő evangéliumban a Nyolc Boldogságot hallgatjuk, mintegy válaszul és kiegészítésül arra, ki is az, aki egyedül lesz méltó ítéletet mondani. Isten Báránya, aki a tökéletes áldozat és a tökéletes ártatlanság képe, s aki a Nyolc Boldogságban az isteni irgalom, szeretet és igazságosság örök tükrét és törvénykönyvét hagyta ránk.
Szent János látomása időbeli előrevetítése annak az egységnek, ami azonban már most, itt a földön is egybeolvaszt bennünket az Istenben ujjongók s a purgatóriumban várakozók népével. S e kapocs nem más, mint a felebaráti szeretet, úgy, ahogy azt az Evangélium tanítja. Hogy ez mennyire igaz, bizonyítják Jézusnak az ítéletre vonatkozó szavai: „Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok…” Éheztem, szomjaztam, mezítelen voltam… Egytől egyig a felebaráti szeretetről szólnak e szavak, s úgy teljesítik ki a Nyolc Boldogság igéit, ahogy két ember öleli át egymást az irgalom és a szeretet szorításában – ahogy az irgalmas szamaritánus és szerencsétlen felebarátja ölelkezhetett. Ez köztünk Isten jelenléte, s a kapocs, mely mindannyiunkat egybefűz békéjében.
Ennek az egységnek, mit az egyház szentek egyességének nevez, van azonban egy szigorú történelmi tanítása is. Hogyan éljük át az emberiséget, történelmünk jelenét? A felebarát, akinek enni adunk, ha éhezik, inni, ha szomjúhozik, ebben az aktusban mindig egyetemes értékű, nem csupán egyetlen ember, hanem az egész emberiség képviselője is. Amit neki cselekszem, abban még közvetett értelemben se szerepelhet semmiféle kizárás. Jellege olyan egyetemes – hogy fordítva lehetetlen megfogalmazni. Ha egy éhezőnek enni adok, ez sohase jelentheti azt, hogy amikor neki adok, a többinek nem. A szeretet minden egyes cselekedete minden egyes ember felé irányul, mert ha nem, akkor már nem is szeretet a neve. A szeretet lényege szerint egyetemes. Nincs is másféle szeretet. Amit eggyel cselekszem, titokzatos módon mindenkivel cselekszem. Mert túl az egyes emberen, s túl minden egyes emberen, csak így találhatok Istenre.
(Új Ember, 1966. október 30.)
Halottak napja
A népi kultúrában a mindenszentekhez szinte egyetlen szokás sem kötődik, ezzel szemben a halottak napja igen színes hagyományokkal rendelkezik. mindenszentekkel ellentétben az ünnep nemcsak a katolikusoké, hanem a reformáció több vallása is elfogadja: míg az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerik, addig a reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről.
A halottak napja szintén önálló ünnep, a másik szokástól függetlenül alakult ki: Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy a halottakról zsolozsmákkal és szentmiseáldoztatokkal emlékezzenek meg. A szokás Nyugat-Európában a 12-13. században mindenhol elterjedt, így Magyarországon is. A szokás ismertsége napjainkban is töretlen, azon kevés hagyomány közé tartozik, amely életben tudott maradni a 21. század elején is.
Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a halottak miséznek. Halottak napján megvendégelik a szegényeket és a koldusokat. A Gyimes-völgyben így mondták: „Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat odaadjuk avval, hogy a hóttaké.” Van, ahol a sírokra is tesznek élelmet, például Topolyán, de emellett a koldusoknak is adnak. Ipolyhídvégen halottak napján a közeli rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe és gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére.
Halottak napján, sőt hetében mosási tilalom volt, attól tartva, hogy akkor a hazajáró halott vízben állna. A Csallóközben is tilos volt mosni, mert megsárgulna a ruha. Nem meszeltek, mert a férgek ellepnék a házat. Halottak napján Szlavóniában sem végeztek semmilyen földmunkát, mert keléses lenne, aki ezt megszegi. Csantavéren a halottak napi esőből sok felnőtt halottra jósoltak a következő esztendőben.
Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező. A halottak napjának világítással egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború után terjedt el, például a kalotaszegi falvakban.
Márai Sándor: Halotti beszéd (Márai Sándor)
Bari Károly:
Rekviem
Százholdas szívedben elfért a világ,
a napok lovai mégis tiportak rajtad,
héthatárba nyerítették bánatodat,
a szegénységet; tüskés ágai fölhasogatták
arcod, vérzett, lecsöppent a porba,
átszivárgott a gyökerek éjszakáján,
az idő csontja is véresen ropogott.
Emlékszem, amikor apád meghalt,
éppen meszeltél, s te meszes kézzel
fenyegetted az istent, aki az ég
szürke ajtaja mögé zárkózott átkaid elől.
Magadra maradtál. Szemeid vakablakán
belépő embersor rádröhögött, szoknyád
alá nyulkáltak; megkövült kínoddal
szédelegtél közöttük. Gyermekeid is
elvágytak mellőled; a kenyér,
amit a szívedből törtél, már keserű volt,
hiába muzsikáltál a csend piros-hegedűin,
nem aludtak el többet rajta, mindegyikkel
elfutottak a vonagló utak, még árnyék-foszlány
sem maradt belőlük, egy elszakadt cipőfűző,
agyonfogdosott fénykép, de még egy hajszál sem.
Magadra maradtál, anyám!
Most már csak azt várhatod, hogy a
por-koporsóban húsod falai szétomoljanak,
százholdas szívedben göröngyök táncoljanak,
és meszes ujjaid vas-dárdái az égre meredjenek.
Radnóti Miklós:
Csak csont és bőr és fájdalom
Babits Mihály halálára
1
Látjátok, annyi szenvedés után most
pihen e hűvös, barna test.
Csak csont és bőr és fájdalom.
S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
évgyűrüit mutatja,
bevallja ő is gyötrött éveit.
Csak csont és bőr e test.
De most a nemzeté is
csak csont és bőr és fájdalom. Ime,
Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
Ó, requiem aeternam dona ei… Domine!
2
Szavak jöjjetek köré,
ti fájdalom tajtékai!
ti mind, a gyásztól tompa értelem
homályán bukdosó szavak,
maradjatok velem:
gyászold omló göröngy,
sírj rá a sírra most!
jöjj, könnyü testű fátyol
ó, takard be,
s akit már régen elhagyott a hang, –
gyászold meg őt, te konduló harang,
lebegő lélek és gömbölyü gyöngy,
s gyászolj megint
te csilla szó, te csillag,
te lassu pillantásu szó, te hold,
s ti többiek! ti mind!
3
Tudtuk már rég, minden hiába, rák
marcangol és szemedben ott ragyog
egy messzi és örök dolgokból font világ,
s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
árván maradtunk most a Művel itt.
Nagysága példa. És magasság.
És szédület. Szívet dobogtató.
4
Ki nézi most tollat fogó kezünket,
ha betegen, fáradtan is, de mégis…
ki lesz az élő Mérték most nekünk?
Hogy összetörte már a fájdalom,
nézd, ezt a költeményt is.
Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő
költőnek is, ki félve lép még,
most már a Mű a mérték.
S nem érti árvaságunk,
ha bólintunk: halott már…
nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
s nem ült az asztalodnál.
Nem tudja majd, mi fáj…
s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, –
mint egymástól mi, – évek óta már,
mint jelszót, hogy: “ki járt kint nála?
Ki tudja mondd, hogy van Babits Mihály?”
5
Halott keze nem fogja már a tollat,
béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
Örök világosság, kibomló égi láng
röppen felé a földi füstön át.
A középkorban feltehetően még általánosnak számított a fehér gyászviselet, amely mára már csak néhány vidéken maradt fenn; így az Ormánságban, Csökölyön, vagy a Sárköz vidékén.
A régi időkben a fehér szín, a kender- és lenvászon leplek természetes sárgásfehér, vagy fehérített színe a gyász színe volt, mely egyben a lélek tisztaságát, ártatlanságát jelképezte, ezért vált az egyházi hierarchia csúcsán álló pápa színévé is.
Ebben az értelmezésben kapott helyet később a fehér szín a középkorban és a későbbiekben legtovább a szlávoknál – ahol a halál jelképe is a „fehér asszony” volt -, a bizánci udvarban és később a francia udvarban is, ahol ugyancsak fehér színbe öltöztek a megözvegyült királynék, elnyerve ezzel a „fehér királyné” elnevezést.
Nyomokban Európa más népeinél is sokáig szokásban volt, hogy a gyermekeket, hajadonokat, fiatalasszonyokat fehérbe öltözve gyászolták.
Hazánkban a fehér gyász színe főleg Dél- és Nyugat-Dunántúlon volt legtovább szokásban.
Somogy megyében, az Ormánság területén az idősödő asszonyok egyre inkább elhagyták a fiatalabb korukban használt színeket, végül már csak fehérben jártak.
Bátky Zsigmond gyüjtése szerint az 1800-as években még a Sárközben, Hetésen is általánosan használt volt a gyász színére a fehér szín.
A Bőközben például gyász esetén a fiatalasszonyok is fehérre cserélték le színes főkötőiket, pruszlikjaikat, kötényeiket, és csak a férfiak kalapja maradhatott fekete színű.
Ez az általános fehér gyász szín emlékként a Torockói asszonyok fehér öltözetében máig fennmaradt.
Ugyancsak a fehér gyász egyik hazai változata a természetes színű, fehérítetlen vásznak mellett a sáfránnyal sárgított vászonruha is, mely a Dél Dunántúlon, Csökölyön még a 19. század végén is szokásban volt. Az itteni fehér gyászruha blúzból, alsó-, felső szoknyából, kötényből, váll- és fejkendőből, félrevetőből, valamint a fejfedőt fogó pántból a kászliból állt.
Az itteni idős emberek ruháját, halotti ravatalát és a gyászruhát is sáfránnyal sárgították. Az ehhez szükséges sáfrányt a 15–16. században hazánkban is több helyen termesztették, később azonban már csak a felvidéki vándorárusok portékájaként juthatott hozzá a dunántúli parasztság.
Érsekcsanádon ez a szokás még a 20. század elején is szokásban volt; itt még ekkor is sáfrányos ravatalon, sáfránnyal sárgított halotti ruhába öltöztették az idős embereket.
Kántor Péter:
Összeáll
Nem hittem volna, hogy majd ilyen messze elmész.
Maradt egy bádogdobozban egy régi zsebkés,
meg az órád, ami már nem jár, meg az a só-
nehéz, hűséges harapófogó,
meg a Cserépfalvi-féle Csendes Don. Ez elég.
Schubert Esz-dúr triója (D. 929) kurva szép!
Az andante con moto. Lateiner zongorázik,
Piatigorsky a csellós, Heifetz hegedül:
mint egy 1965-ben készített kád víz,
ami nem folyik el és ki se hűl.
Utassy József:
Hazamegyek
Nem vár senki:
a kapuból hiányzol,
a kertből hiányzol,
a házból hiányzol,
gyászol
minden almafa,
gyászol,
reszket a ribiszkebokor
érted:
nem érintheti
kötényed,
térded,
sírvafakadnak
a szőlőtőkék,
zokog a lugas,
bár nincs eső rég,
pereg a könnye
a körtefának,
szakad a könnye
a szilvafának,
csak én állok itt,
akár az állat,
nyüszítek érted,
kikaparnálak,
de csak vakogok:
és várlak,
várlak.
Ottlik Géza:
A művész és a halál
A művész megtörülte agyagos kezét, és érdeklődő kifejezést erőltetve arcára, a halál felé fordult.
– Mit óhajtasz tehát?
– El akarlak vinni – mondta a halál nagyképűen.
Habozott.
– Látom azonban – tette hozzá kényszerülten –, hogy még nem fejezted be a szobrodat.
– Még nem – bólintott a művész.
– Nos, alkudhatsz velem, tekintve, hogy rokon a szakmánk – mondta a halál. – Egyazon megrendelőnek szállítunk mindketten, az örökkévalóságnak. Én is formát adok a változékonynak, oldozgatom a tér, az anyag és az idő bilincseit…
– Csak semmi metafizika – vágott közbe a művész fagyosan –, nagy kontár vagy.
– Gondolod? – vigyorgott a halál.
– Mindenesetre amatőr. Adj még egy napot, hogy befejezzem a szobrom.
– Elég lesz egy nap?
– Bőven.
– Jó. Kapsz egy napot még. Agyagod van?
– Van.
– Akkor hát iparkodj – mondta a halál, és magára hagyta a művészt.
Másnap újra megjelent a kis műteremben.
– Elkészültél? – kérdezte.
– Eredj a pokolba – kiáltotta a művész idegesen.
– Hohó, kedves kartársam – mondta a halál szemtelenül –, letelt az időd, viszlek.
Megnézte a készülő alkotást.
– Hiszen tegnap óta semmit sem haladtál!
– Semmit.
– Azt mondtad, elég lesz egy nap.
– Úgy látszik, tévedtem.
– No de semmit sem dolgoztál…
– Kevés az agyag – vont vállat a művész. – Kicsi a műterem.
– Hát jó – mondta a halál. – Neked adom ezt a hegyet itt, s ezt a völgyet itt. Mennyi idő kell?
– Nem tudom. Tíz nap.
– Kapsz száz napot – jelentette ki a halál nagylelkűen, és megint távozott.
Letelt a száz nap, s a halál újra megjelent.
– Itt vagyok – mondta.
– Gyerünk – mondta a művész.
– Hadd látom a szobrodat.
– Hagyjad. Gyerünk csak.
– Miért? Talán még mindig nem fejezted be?
– Nem.
– Ej, hát mit csináltál száz napig?
– Semmit.
– Kétségbeejtő. – Megnézte a szobrot, s azon csakugyan semmi változás nem látszott. – Már régen el kellett volna vigyelek. Szörnyűséges vagy. Úgy látszik, tudod, hogy nem vihetlek el addig, amíg be nem fejezted a művedet.
– Nem tudtam.
– Magasabb helyről jött ez a nyomatékos utasítás. Hagynom kell, hogy elkészítsd a szobrodat, mert művészeted is a mi ügyünket szolgálja. Fontos, bizalmas – evvel a jelzéssel kaptam az aktát. Mit ábrázol majd voltaképpen ez a szobor?
– Az életet. Teljes szépségében.
– Nem is értem – dünnyögte a halál.
– Én értem.
– Egyszóval, mire van szükséged?
– Arra, hogy hagyj békén.
– Megkapod az országot itt körülötted.
– Kevés – mondta a művész.
A halál összeráncolta homlokcsontját.
– Jó – mondta –, megkapod az egész világot, tengerekkel és egekkel és Carrara minden márványával.
– Kevés – mondta a művész.
– Kevés! Kevés! Mi kell hát neked? A végtelenség, a korlátlan végtelenség?
– A korlátlan végtelenség – mondta a művész.
– Micsoda gyerekesség ez – mondta a halál. – Hát legyen a tiéd. Szabad vagy. Az idő is a tiéd. De tudjad, abban a szempillantásban itt vagyok érted, amint befejezted a művedet.
El sem búcsúztak. A művész nevetve nézett a halál után. Övé volt megint a korlátlan végtelenség. Határidő nem volt ki204kötve. Vett egy marék agyagot, s egy fél nap alatt kényelmesen befejezte művét.
A halál ugyancsak elcsodálkozott.
– Azt hittem – mormogta –, hogy mindenáron élni akarsz. Miért siettél úgy?
– Egy csöppet sem siettem. Már csak egy félnapi munkám volt hátra.
– De ezt nem tudtad sem egy nap alatt, sem száz nap alatt bevégezni, amíg korlátlan időt nem kaptál rá.
– Nem tudtam – nevetett a művész.
– S most tiéd lehetne az élet, a végtelenség. És ilyen könnyen lemondasz róla? Visszaadod?
A művész nem felelt, csak nevetett tovább.
– Mehetünk? – kérdezte a halál.
– Mehetünk.
A művész nyakára csavarta kedves, piros sálkendőjét, berakta szekrényébe a szanaszét heverő poharakat, s egy régi dalt dudorászva, amelyre vanszteppet táncolt egykor, elindultak. Esti hét óra volt. A halál fecsegett erről-arról, kaszája ingadozott a vállán. Ráérősen lépegettek a völgy oldalában, csenevész bokrok, lucfenyők között.
Gabriel Fauré: Requiem
Kántor Péter:
S már hegedűszóra se
Egy ideig
akár a mannát az égből
várjuk az elveszetteket
a kedveseket, akik
kiszorultak időből-térből
csak emlékezetünkbe úsznak bele néha
mint sebzett bálnába rozsdás szigonyok
s sziszegünk tőlük –
egy ideig
visszavárjuk őket, akár a mannát az égből
mindegy, ki küldi, s mindegy, miért
aztán valamiért
elfelejtjük őket, mint a temetetteket
vastag bálnahúsunk beheged
s már hegedűszóra se térnek vissza
a kedvesek.
Mudra Csaba:
Emlékek közt
Azt álmodtam,
nem kellett gyertya illatát éreznem.
Mesét hallgattam ajkadról, és én
emlékeidtől féltem.
Falusi szólamok közt ki-be jártam,
karácsonyi emlékekkel,
sült tök illatával a konyhádban.
Így ébredtem fel, gyertya az asztalon,
lángja pislákoló táncot járt a falon,
árnyékában téged véltelek látni,
én pedig csak fájtam,
álmodni újra a múltat,
szívemig emlékeimben jártan…
Johannes Ockeghem, Requiem ― Introitus
Halotti beszéd és könyörgés
Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban teremté először Isten a mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki a paradicsomot házul. És a paradicsomban való minden gyümölcsből, monda neki, hogy éljen, csupán egy fa gyümölcsétől tiltá el. De mondá neki, miért ne egyék. „Bizony, amely napon eszel azon gyümölcsből, halálnak halálával halsz.” Hallá holtát az ő teremtő Istenétől, de feledé. Engede az ördög intésének, és evék azon tiltott gyümölcsből. És azon gyümölcsben halált evék. És azon gyümölcsnek oly keserü vala a vize*, hogy a torkát megszakasztja vala. Nem csupán magának, de az ő egész fajának halált evék. Haraguvék Isten, és veté őt e munkás világba, és lőn Ádám a halálnak és pokolnak fészke – és az ő egész nemének kárára kihatóan. Kik azok? Mi vagyunk. Ahogy ti is látjátok szemetekkel. Bizony egy ember sem kerülheti el e vermet. Bizony mind ahhoz járók vagyunk. Kérjük Urunk Isten kegyelmét e lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen és bocsássa meg az ő minden bűnét. És kérjük Szent Asszony Máriát és Boldog Mihály arkangyalt és az angyalokat mind, hogy imádkozzanak érette. És kérjük Szent Péter urat, kinek adatott hatalom oldásra és kötésre, hogy oldja fel az ő minden bűnét. És kérjük mind a szenteket, hogy legyenek neki segedelmére Urunk színe előtt, hogy Isten az ő imádságuk miatt bocsássa meg az ő bűnét – és szabadítsa meg az ördög üldözésétől és a pokol kínzásától, és vezesse őt a paradicsom nyugalmába, és adjon neki a mennyei országba utat és minden jóban részt. És kiáltsátok Urunkhoz háromszor: Kürie eleiszon!
Szerelmes barátim! Imádkozzunk e szegény ember lelkéért, kit az Úr e napon e hamis világ tömlöcéből kimente, kinek e napon a testét temetjük, hogy az Úr őt kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kebelébe helyezze, hogy az ítéletnap eljövén az ő minden szentjei és felemelkedettei (választottai) közé jobb felől való odaiktatás végett felélessze őt! És tibenneteket is! Clamate ter: Kürie eleiszon.
Pais Dezső olvasata
Baka István:
Halottak napja
Egy kisfiú siet a parkon át,
az esti szélben hintalánc vacog,
zörög a megfakult viharkabát,
az égen borbélytányér-hold inog.
Az emlékmű talapzatán, akár
angyalszárnyakból hullatott pihék,
mécsek remegnek, szürke és sivár
a kő, a park, s páncélozott az ég.
Mint oszlopról lehorgadó plakát,
nyirkos csirizszagú a félelem,
s megyek, megyek az őszi parkon át,
zsebemben gesztenyék, nyolcévesen.
Kapcsolódó cikk:
http://www.7torony.hu/index.php?c=50375
Forrás:
hu.wikipedia.org
mek.niif.hu
irodalmijelen.hu
pim.hu
hycry.wordpress.com
MAGYAR NÉPRAJZ – JELES NAPOK – ÜNNEPI SZOKÁSOK; AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
