Lehangulat
őszi szél rendül az ághegyén
ujjain megbicsaklik a fény
mogorva őszi szél kuszálta húrok
pókok vonója alatt kisimulnak
halkul az élet rekedt tücskök
fiatal vágyak őszes üstök
ébredéskor már andalodom
és elmélázok múlt dalokon
tested a gordonka teste
a gondba simul az este
selyemmel takar be a dallam
a szívem zongorája halkan
már az utolsó billentyűket keresi
míg a pattanó húr helyette megteszi
Csendben Zeng Ő
Az ősz, az ősz, nem csak a tájon,
zenére jön, zenére megy.
Színek zenéje, hogy ne fájjon,
ágaknak rezzenése zeng.
Szemed mosolyában még a nyár,
szépség s meleg fogytán lebeg:
a fájás dallamát ökörnyál
egy rózsán jeleníti meg.
Minden pompánkat úgy vigyázzuk,
– tudva, új, más évszak-körök
jönnek -, hogy őrizzük rontásuk
ellen, mi emberi s örök.
Dallamoló
Az ég hallgat, megáll a szél,
a végtelen földig ér,
két űrt köt össze a vonó,
és megrezdül, mint húr, a szó.
Csendfájások
Csend van…
Majd messziről felsír egy hegedű,
fáj a dallam és az érzés
amely rút feketébe bújtatott.
Elmúlás gyötör…
Magány-napok keserű monotonja,
hol nélküled könnyezik az ég.
Rám ülepszik a szomorúság,
csak a galaxisok hömpölyögnek
egyre távolabb és távolabb.
– Van értelme a leírt szavaknak,
a megértett daloknak?
A közöttünk lévő szakadékot
már nem éri át.
Elhallgat a dal, csend van.
– Hiányzol…
Talán
kivérzett fák között
sír a magány
lelkem csapong
mint galambseregtől
tovaszállt madár
álmokat eldobva
álmokért kapkodva
életet mentő szóra várva
fárad meggyötört arcomon
a vak gyűlölet szánt barázdát
testemre égett szavak
dübörögnek az éjben
értelmet ad
az értelmetlenségnek
alázat dac
elvetélt szeretet
sikong a szélben
talán egyszer eljön
a megbocsátás
isteni csendje
Ércelődő
Pókerarc-lepipáló érzések sokaságát adják
egy jól megszólaltatott cselló és kiválóra
írt darab, plusz egy ember: kinek az
átélhetőség is méltósága. Miközben kíséri
zongorán a lány, elhatalmasodik a könny,
és csak lesem szívem ablakán, kopogása
eljut hallójárataim legszentebb csarnokába.
Csendet ráncigálna ide most a szó, pedig
még halhatóbbá merészkedik idebent ez a
fájdalmaktól ékes, vágy teli éhes, értékét
sosem vesztő, kényes, merenghetőség-határig
feszülő húr; zene, miben végéhez ér, halkul,
lassul, szív-dobban, lélegzik és elsüllyeszt,
felrepít, andalíthatatlanul felemészt az
isteni örökségből ránk maradt eredetiség sebe.
Éle vész…
Lomhán bólint az idő, mint a ködfehérbe bomló kócos loncok
értenek egyet mindig az ősszel,
mikor madárcsend szöszmötöl a fákon,
a közelgő est zaja ólmos tagokkal megpihen minden ágon,
s a ritkuló levelek árnyai ölén fáradtan ring a félhomály.
Hol járok is, éle vész a napnak,
parány pettyei a tócsák tetejéről még rajongva elébem szaladnak,
haza megyünk,
s a teáscsésze biztos melegébe bújva,
gondolom gömbölyűre újra a letűnt órák meg-meglóduló lágy melódiáit.
Loppal kiszökött, marokra szorított érintések, lélegzettel illanó,
torokra fojtott szavak,
mik haragom elől úgy rebbennek odébb érzékenyen,
percről a percre, ahogy a gyöngyszemű veréb
cikkan ereszről ereszre,
s nem szól senki: eresszelek.
Hiszen csak gondollak, gondolatban sétálok veled,
míg vásott köpenyében álmot hoz az alkony,
szele pókhálót ajz a nyirkos ágközön,
utolsó fénye ahogy a hang tölti a termet
hull elénk, mint rőt puha permet,
tünékeny tüll terül a tájra,
s ahogy a párnagyűrte arc a mosolygós lopott csókot várja,
úgy reszket félszegen a pír a balkonon.
A nap még utánad fordul, s míg aludni térsz,
észrevétlen megül,
majd bőröd simítva
elvackol békén a válladon.
laus musicae
Rezegve szólalsz csellón s zongorán,
Angyali ének, a szív belefáj,
Húrokról száll fel a kék ragyogás,
Mennyi öröm, ha zenéd ölel át.
Add a kezed, a szemed keresem,
Nyílik a vágy, ez igaz szerelem,
Isteni zsongás tölti a termet,
Néma a lélekhúr, de remegne,
Oly gyönyörű ez a síró dallam,
Várj, kicsit várj még, hagyd, hadd hallgassam.
/Kép: Ale Ildikó/
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: Zengő
