Schifter Attila : Őszutó

 

Zúgolódó  hársfakoronák  búcsúznak 

a  haldokló  napfénytől    zöldezüst  gyásszal 

s  bezárt  ajtók  elé  rőt  szőnyegek  úsznak, 

mikor  az  elmenekülő  ősz  levélszeméttel  házal. 

 

Élelmes  mókusok  jólelkű  szatócsa 

a  ruhátlan  fák  alatt  didergő  avar, 

út  melletti  árkokba  költözött  tócsa 

vizébe  szürcsölő  szájuk  apró  hullámokat  kavar. 

 

Néhány  nap  múlva  a  már  tetszhalott  fákat 

varjak  borítják  el   múló  gyászvirágként, 

belőlük  csak  vészjósló  sötétség  árad, 

ahogy  nekrológot  károgva  magukba  zárják  a  fényt. 

 

Már  hűsek  üldögélni  a  parki  padok 

 párok  tán  kávézókba  húzódtak  vissza   

hol  égő  szívek  mellett  a  test  sem  vacog 

s  a  puncsok  felett  szemek  lélekmelegítőjét  issza. 

 

Odakint  a  legbüszkébb,  szikár  jegenye 

meghajtja  vén  fejét  az  északi  szélnek, 

amíg  duruzsoló  családi  tűzhelyek 

elmúlhatatlanba  ájult  tündérnyarakról  mesélnek. 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 144 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.