Zengő : Verscsokor Rahmanyinov elé

 

 

Sonkoly Éva

– finoman érinti –

 

Nyári Szellő

táncolna még.

Szerte tekint,

keresi párját.

 

Szélfiú, a bohó

messze sietett,

várják új szerelmek,

színek, őszi levelek.

 

Szellő könnye pereg,

haját festi,

finoman érinti

a rőt-szín fürtöket.

 

 

 

 

Horváth István

Csoda

 

húrra a hangszer

teste muzsikára a

lélek rezonál

 

 

 

 

 Böröczki Mihály – Mityka

 

Dallamoló

 

Az ég hallgat, megáll a szél,

a végtelen földig ér,

két űrt köt össze a vonó,

és megrezdül, mint húr, a szó.

 

 

 

 

Murák Tibor

Kotta nélkül

 

 

Kotta nélkül, átszellemült

művészekként adják elő,

Meghallgattam, néztem őket,

egyre jobban tetszett a mű.

 

Nem győzködök, mesterien,

nagyon szépen zeng a chello,

nem hiszem hogy akad olyan,

aki hallja, talán nem jó.

 

Hátra dőlve csukott szemmel,

nem látod, csak hallod őket…

nem jön így át minden élmény,

látnod kell a szereplőket.

 

Átérzéssel, szívből jövőn,

jutott hozzám el a dallam,

örülök, hogy pályáztam én

   és e zenét meghallgattam…

 

 

 

 

Radnai István

Horn-fok

 

a zene viharmadár

vizek felett száll

bele-belekap a hullámokba

sós vagy édes a dallam

a tenger habja mossa

harsogva csendesülve halkan

kacagva vagy zokogva

húrokon húzva húrokon kopogva

két testben egyetlen árva lélek

csendbe fut bele akár az élet

 

 

 

 

Sárközi Mariann

 

Összetett felek

 

Az élet
kivetne, de te nem hagyod,
elnyomod, ha meg csend feküdne mellém,
unalomként hálva velem, elzavarod
– féltékenységed hajt, de
nem lehet módját magyarázni -.
Ha méreg
kicsinyíti énem, nehezen viseled,
majd elfojtod, ha pedig feléd szúr
gyilkolna éllel, nem riadsz, és kicsorbítod
– régóta szép neked arcom. Ez segít,
erősít, és nem miattam, miattunk -.
Unalom, csend, méreg, indulat,
zavart teremtve sem illetek hozzám.
Elszalasztott, üressé vált percek
nem lehettek párom, csak a szerelem.

Szívem,
ha egyhangúan ver, van aki ad bele dallamot.
Magasat, mélyet, és nem kimérten,
félhangnyi színből kevert balzsamot
– nem tudod tétlen hagyni ütemem,
ha nem tölt be szenvedéllyel pillanatot -.
Vágyam,
ha lanyhán ég, átéléssel gondozod.
Felvillanó tűzzel éleszted, nehogy hamu legyen,
mi tegnap égetett, mert felejteni nem tudod
– képtelen vagy az átéltekre keresztet vetni.
Inkább magadból újra alkotod –
Egyhangú, néma, lanyha dallam,
nyomotok rajtam nem lehet.
Kedvemnek önzetlen őre
emel fel porból, ha ott vagyok.

Összetette feleinket a Sors
világos érzelmünk sötétben is él.
Nem lehet megölni, ami így teremtetett
– Krisztustól eredve – holnapot.

 

 

 

 

 Bakos Erika

 

Csendfájások

 

Csend van… 
Majd messziről felsír egy hegedű,
fáj a dallam és az érzés
amely rút feketébe bújtatott.
Elmúlás gyötör…
Magány-napok keserű monotonja,
hol nélküled könnyezik az ég.
Rám ülepszik a szomorúság,
csak a galaxisok hömpölyögnek
egyre távolabb és távolabb.
 – Van értelme a leírt szavaknak,
a megértett daloknak?
A közöttünk lévő szakadékot
már nem éri át.
Elhallgat a dal, csend van.
 – Hiányzol…

 

 

 

 

D. Bencze Erzsébet

 

Lélekhúrokon

 

Lassan lepergeti ritmusát a nyár,

narancsszegélyú felhőkön nyugszik,

szelíd hangon búg, mint gordonkán a húr,

valamit súg még, aztán tovább áll…

Zöld köpenyét levedli, félreteszi,

és megadón hagyja, hogy a vörös és narancs

kitakarja belőle az utolsó reménysugarat…

Vigasztalásul néhányszor megcirógat,

– szívemben lágyuló dallam – ,

fakult fodra meg-megrebben.

 

Hangjegyek futnak át homlokom felett,

táncra perdülnek a tarka fellegekkel,

és a Hold ezüstjén megpihennek.

Vágyamból kifakaszt egy gondolatot,

s hömpölygő áradattal nekilódul…

Miután a cselló nem jajong,

lelkemben tovább zsong,

majd csöndet ér a fészket rakó remény. –

 

Varázsló, vagy gyilkos-e a vonó,

ha megöli a nyarat,

és elhúzza nótánkat az

őszi, bágyadt muzsikaszó?

 

Csitt! Csak csendesen!

Az ősz közeleg…

 

 

 

 

Bakkné Szentesi Csilla

 

Hangolódó

 

A pirkadatba ágyazott 

utcák, terek, a házsorok

ölén merészen tépi szét 

az éjszakai neglizsét

a hangtalanul érkező

miljó foton, s a kétkedő

vak ablakban amíg pihen,

falak mögött új nap piheg,

s hogy felpörög a köd mögött 

az alvó város, rád köszön

egy kis bolond rigó amott,

füttyöget s ahogy ragyog

a nap szemére könny terül,

nevet talán ott legbelül,

és táncra kél sok fénytopán

a város zengő hangsorán.

 

 

 

 


Nagy L Éva

 

Talán

 

kivérzett fák között

sír a magány

lelkem csapong

mint galambseregtől

tovaszállt madár

álmokat eldobva

álmokért kapkodva

életet mentő szóra várva

fárad meggyötört arcomon

a vak gyűlölet szánt barázdát

testemre égett szavak

dübörögnek az éjben

értelmet ad

az értelmetlenségnek

alázat dac

elvetélt szeretet

sikong a szélben

talán egyszer eljön

a megbocsátás

isteni csendje

 

 

 

 

Vajdics Krisztina

 

Szól a szó

 

Lágyan zeng a levegő,

a hang rezeg vagy az idő?

Zongora akkordja száll,

húron ring a vonó, zihál.

 

Itt ülünk, te meg én,

hallgatjuk ezt a zenét,

a perc most végtelen,

csend pereg át szívemen.

 

Velünk ballag a szél,

s ha az éj néha sötét, mi nem

félünk, hiszen… minden nap

újra meztelen. 

 

Minden nap újra meztelen,

új dallam sír, fénye dereng,

bennünk hallgat a szél,

nem félünk, nincsen sötét.

 

Halkan suttog a láz,

a téren fehér hó szitál,

én nem félek, itt vagy

velem, szól a szó, 

 

cseng-bong a szívem. 

 

 

 

 

Marthi Anna

 

Ércelődő

 

Pókerarc-lepipáló érzések sokaságát adják

egy jól megszólaltatott cselló és kiválóra

írt darab, plusz egy ember: kinek az

átélhetőség is méltósága. Miközben kíséri

zongorán a lány, elhatalmasodik a könny,

és csak lesem szívem ablakán, kopogása

eljut hallójárataim legszentebb csarnokába.

Csendet ráncigálna ide most a szó, pedig

még halhatóbbá merészkedik idebent ez a

fájdalmaktól ékes, vágy teli éhes, értékét

sosem vesztő, kényes, merenghetőség-határig

feszülő húr; zene, miben végéhez ér, halkul,

lassul, szív-dobban, lélegzik és elsüllyeszt,

felrepít, andalíthatatlanul felemészt az

isteni örökségből ránk maradt eredetiség sebe.

 

 

 

 

Furuglyás René

 

Jősz

 

Meg kell pillanatra álljak…

Köröttem az őstermészet

Lassan új külsőre lelne,

S múltat habar az enyészet.

Ím, lábam elé hullik épp

Egy roskatag, barna levél…

Bár álmodhatnék tavaszig!

Oly hosszú lehet ez a tél.

Végrendeletének se állt

Még a halványuló zöld nyár,

Mikor fogát fenve őszünk

Már az ajtóban állva vár.

 

Tétován az órájára tekint,

És mikor mindent Ő uralhat kint,

Eltemetni kész a sok-sok szépet,

Teremtve körénk egy új egészet.

S mint bús vonósok szólnak szívemhez,

Őszi esőcseppek dala színez.

Átfesti a lélek hangulatát,

Újra és újra terhelve jár át…

Nekem már csak te maradsz évszakom,

Te telített érzelmi alkalom.

Ősz vagy, ősz vagy, és tán szebb a napnál,

Nekem akkor legszebb, ha maradnál…

 

 

 

 

Nagy Horváth Ilona

 

Éle vész…

 

Lomhán bólint az idő, mint a ködfehérbe bomló kócos loncok 
értenek egyet mindig az ősszel, 
mikor madárcsend szöszmötöl a fákon, 
a közelgő est zaja ólmos tagokkal megpihen minden ágon, 
s a ritkuló levelek árnyai ölén fáradtan ring a félhomály. 

Hol járok is, éle vész a napnak, 
parány pettyei a tócsák tetejéről még rajongva elébem szaladnak, 
haza megyünk, 
s a teáscsésze biztos melegébe bújva, 
gondolom gömbölyűre újra a letűnt órák meg-meglóduló lágy melódiáit. 

Loppal kiszökött, marokra szorított érintések, lélegzettel illanó, 
torokra fojtott szavak, 
mik haragom elől úgy rebbennek odébb érzékenyen, 
percről a percre, ahogy a gyöngyszemű veréb
cikkan ereszről ereszre, 
s nem szól senki: eresszelek. 

Hiszen csak gondollak, gondolatban sétálok veled, 
míg vásott köpenyében álmot hoz az alkony, 
szele pókhálót ajz a nyirkos ágközön, 
utolsó fénye ahogy a hang tölti a termet 
hull elénk, mint rőt puha permet, 
tünékeny tüll terül a tájra, 
s ahogy a párnagyűrte arc a mosolygós lopott csókot várja, 
úgy reszket félszegen a pír a balkonon. 
A nap még utánad fordul, s míg aludni térsz, 
észrevétlen megül,
majd bőröd simítva
elvackol békén a válladon.

 

 

 

 

Ruder Jana,

 

Mély, csellóhangján…

 

Őrizetlenül hagyott álmokba folytak az ősz kontúrjai,
édes-búsan dúdoló húrjai, fájdalmat vonszolnak a magányos lélek riadt tekintetére.
Nem sír. Mindent kibír. Valaha szivárványt rajzolt az égre a nevetés.
Ha megszületne a feledés, mély, csellóhangján morzsolná szét a csendet, ami makacsul, kíméletlenül megjelenik minden este a csillagok alatt.
A Göncölszekér sem halad. Mozdulatlan a pillanat.
Más volt, amikor még csipkeruhában ölelt át minden hajnalt. Most templomba jár…
Ha őrülten fáj az ősz illatú magány, egy dalt játszik el… az öreg zongorán…

 

 

 

 

Dudás Sándor

 

Csendben Zeng Ő

 

Az ősz, az ősz, nem csak a tájon,

zenére jön, zenére megy.

Színek zenéje, hogy ne fájjon,

ágaknak rezzenése zeng.

 

Szemed mosolyában még a nyár,

szépség s meleg fogytán lebeg:

a fájás dallamát ökörnyál

egy rózsán jeleníti meg.

 

Minden pompánkat úgy vigyázzuk,

– tudva, új, más évszak-körök

jönnek -, hogy őrizzük rontásuk

ellen, mi emberi s örök.

 

 

 

 

Radnó György,

 

 Nap-bor

 

Száll a… Száll a… Száll szóval a harang.
Hozzá… Hozzá… Hozzá búg a csellóhang.
Biccenő fejjel, csókkal koldul,
szép szerelmét dallamára kapja,
viszi… viszi… viszi égre, felhő habba.

Szól a… Szól a… Szól színével a virág.
Húzta… Húzta… Húzta tavasz és a nyár.
Rebbenő szirmának színe vonzó,
majd ősz sarában oldódik szépje,
így… így… így ragaszkodik Föld is érte.

Szórja… Szórja… Szórja pelyhét a tél.
Búsul… Búsul… Búsul a jó “juhásznép”.
Kis-kemence jut neki, sutba fészek,
hogy ne fázzon, kortyolgatja a Nap-bort,
fűti… fűti… fűti nyárra nyája az akolt.

 

 

 

 

Radnai István

 

Lehangulat

 

őszi szél rendül az ághegyén

ujjain megbicsaklik a fény

mogorva őszi szél kuszálta húrok

pókok vonója alatt kisimulnak
 

halkul az élet rekedt tücskök

fiatal vágyak őszes üstök

ébredéskor már andalodom

és elmélázok múlt dalokon
 

tested a gordonka teste

a gondba simul az este

selyemmel takar be a dallam

a szívem zongorája halkan
 

már az utolsó billentyűket keresi

míg a pattanó húr helyette megteszi

 

 

 

 

Horváth István,

 

Cselló

 

Űzi a bút,

rút magánnyal

telt idegent

vigasztal, bár nem

híg szavakkal…

 

Lennék, de hogyan

hangszer húrja,

nekifeszülő

emberi hang,

élő vigaszdal…

 

 

 

 

 Szilágyi Erzsébet

 

 laus musicae

 

Rezegve szólalsz csellón s zongorán,
Angyali ének, a szív belefáj,
Húrokról száll fel a kék ragyogás,
Mennyi öröm, ha zenéd ölel át.
Add a kezed, a szemed keresem,
Nyílik a vágy, ez igaz szerelem,
Isteni zsongás tölti a termet,
Néma a lélekhúr, de remegne,
Oly gyönyörű ez a síró dallam,
Várj, kicsit várj még, hagyd, hadd hallgassam.

 

 

 

 

Serfőző Attila

 

Ágak

 

Mint pelyhedző szerelmet,

úgy vágytalak,

féltékeny magányba vakoltan,

égbe futó lépcsőkön álltál,

de már sehol se voltam.

Csontkeretes álmaim tovatűntek,

(elillant a narkotikum…)

ujjaimba harapok sorra,

 lassan kiürül a pódium.

*

Tömör kegyelem az élet,

egy árva könnycsepp tán,

együtt maradunk, ígérd meg (!)

s átjutunk a tűfokán.

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Zengő
Szerző Zengő 15 Írás
"A Héttorony szerkesztősége meghirdeti tehát első dalnokversenyét, amelyet igény szerint követ majd a második, harmadik, úgy nagyjából kéthetente, esetleg hetente. A pályamunkák alcíme legyen Zengő, így majd magabiztosan felismerjük majd őket." A heti (kétheti?) zenére érkező verseket nálam találjátok. Következő feladvány: https://www.youtube.com/watch?v=SVyza9jzw18