– finoman érinti –
Nyári Szellő
táncolna még.
Szerte tekint,
keresi párját.
Szélfiú, a bohó
messze sietett,
várják új szerelmek,
színek, őszi levelek.
Szellő könnye pereg,
haját festi,
finoman érinti
a rőt-szín fürtöket.
Csoda
húrra a hangszer
teste muzsikára a
lélek rezonál
Dallamoló
Az ég hallgat, megáll a szél,
a végtelen földig ér,
két űrt köt össze a vonó,
és megrezdül, mint húr, a szó.
Kotta nélkül
Kotta nélkül, átszellemült
művészekként adják elő,
Meghallgattam, néztem őket,
egyre jobban tetszett a mű.
Nem győzködök, mesterien,
nagyon szépen zeng a chello,
nem hiszem hogy akad olyan,
aki hallja, talán nem jó.
Hátra dőlve csukott szemmel,
nem látod, csak hallod őket…
nem jön így át minden élmény,
látnod kell a szereplőket.
Átérzéssel, szívből jövőn,
jutott hozzám el a dallam,
örülök, hogy pályáztam én
és e zenét meghallgattam…
Horn-fok
a zene viharmadár
vizek felett száll
bele-belekap a hullámokba
sós vagy édes a dallam
a tenger habja mossa
harsogva csendesülve halkan
kacagva vagy zokogva
húrokon húzva húrokon kopogva
két testben egyetlen árva lélek
csendbe fut bele akár az élet
Összetett felek
Az élet
kivetne, de te nem hagyod,
elnyomod, ha meg csend feküdne mellém,
unalomként hálva velem, elzavarod
– féltékenységed hajt, de
nem lehet módját magyarázni -.
Ha méreg
kicsinyíti énem, nehezen viseled,
majd elfojtod, ha pedig feléd szúr
gyilkolna éllel, nem riadsz, és kicsorbítod
– régóta szép neked arcom. Ez segít,
erősít, és nem miattam, miattunk -.
Unalom, csend, méreg, indulat,
zavart teremtve sem illetek hozzám.
Elszalasztott, üressé vált percek
nem lehettek párom, csak a szerelem.
Szívem,
ha egyhangúan ver, van aki ad bele dallamot.
Magasat, mélyet, és nem kimérten,
félhangnyi színből kevert balzsamot
– nem tudod tétlen hagyni ütemem,
ha nem tölt be szenvedéllyel pillanatot -.
Vágyam,
ha lanyhán ég, átéléssel gondozod.
Felvillanó tűzzel éleszted, nehogy hamu legyen,
mi tegnap égetett, mert felejteni nem tudod
– képtelen vagy az átéltekre keresztet vetni.
Inkább magadból újra alkotod –
Egyhangú, néma, lanyha dallam,
nyomotok rajtam nem lehet.
Kedvemnek önzetlen őre
emel fel porból, ha ott vagyok.
Összetette feleinket a Sors
világos érzelmünk sötétben is él.
Nem lehet megölni, ami így teremtetett
– Krisztustól eredve – holnapot.
Csendfájások
Csend van…
Majd messziről felsír egy hegedű,
fáj a dallam és az érzés
amely rút feketébe bújtatott.
Elmúlás gyötör…
Magány-napok keserű monotonja,
hol nélküled könnyezik az ég.
Rám ülepszik a szomorúság,
csak a galaxisok hömpölyögnek
egyre távolabb és távolabb.
– Van értelme a leírt szavaknak,
a megértett daloknak?
A közöttünk lévő szakadékot
már nem éri át.
Elhallgat a dal, csend van.
– Hiányzol…
Lélekhúrokon
Lassan lepergeti ritmusát a nyár,
narancsszegélyú felhőkön nyugszik,
szelíd hangon búg, mint gordonkán a húr,
valamit súg még, aztán tovább áll…
Zöld köpenyét levedli, félreteszi,
és megadón hagyja, hogy a vörös és narancs
kitakarja belőle az utolsó reménysugarat…
Vigasztalásul néhányszor megcirógat,
– szívemben lágyuló dallam – ,
fakult fodra meg-megrebben.
Hangjegyek futnak át homlokom felett,
táncra perdülnek a tarka fellegekkel,
és a Hold ezüstjén megpihennek.
Vágyamból kifakaszt egy gondolatot,
s hömpölygő áradattal nekilódul…
Miután a cselló nem jajong,
lelkemben tovább zsong,
majd csöndet ér a fészket rakó remény. –
Varázsló, vagy gyilkos-e a vonó,
ha megöli a nyarat,
és elhúzza nótánkat az
őszi, bágyadt muzsikaszó?
Csitt! Csak csendesen!
Az ősz közeleg…
Hangolódó
A pirkadatba ágyazott
utcák, terek, a házsorok
ölén merészen tépi szét
az éjszakai neglizsét
a hangtalanul érkező
miljó foton, s a kétkedő
vak ablakban amíg pihen,
falak mögött új nap piheg,
s hogy felpörög a köd mögött
az alvó város, rád köszön
egy kis bolond rigó amott,
füttyöget s ahogy ragyog
a nap szemére könny terül,
nevet talán ott legbelül,
és táncra kél sok fénytopán
a város zengő hangsorán.
Talán
kivérzett fák között
sír a magány
lelkem csapong
mint galambseregtől
tovaszállt madár
álmokat eldobva
álmokért kapkodva
életet mentő szóra várva
fárad meggyötört arcomon
a vak gyűlölet szánt barázdát
testemre égett szavak
dübörögnek az éjben
értelmet ad
az értelmetlenségnek
alázat dac
elvetélt szeretet
sikong a szélben
talán egyszer eljön
a megbocsátás
isteni csendje
Szól a szó
Lágyan zeng a levegő,
a hang rezeg vagy az idő?
Zongora akkordja száll,
húron ring a vonó, zihál.
Itt ülünk, te meg én,
hallgatjuk ezt a zenét,
a perc most végtelen,
csend pereg át szívemen.
Velünk ballag a szél,
s ha az éj néha sötét, mi nem
félünk, hiszen… minden nap
újra meztelen.
Minden nap újra meztelen,
új dallam sír, fénye dereng,
bennünk hallgat a szél,
nem félünk, nincsen sötét.
Halkan suttog a láz,
a téren fehér hó szitál,
én nem félek, itt vagy
velem, szól a szó,
cseng-bong a szívem.
Ércelődő
Pókerarc-lepipáló érzések sokaságát adják
egy jól megszólaltatott cselló és kiválóra
írt darab, plusz egy ember: kinek az
átélhetőség is méltósága. Miközben kíséri
zongorán a lány, elhatalmasodik a könny,
és csak lesem szívem ablakán, kopogása
eljut hallójárataim legszentebb csarnokába.
Csendet ráncigálna ide most a szó, pedig
még halhatóbbá merészkedik idebent ez a
fájdalmaktól ékes, vágy teli éhes, értékét
sosem vesztő, kényes, merenghetőség-határig
feszülő húr; zene, miben végéhez ér, halkul,
lassul, szív-dobban, lélegzik és elsüllyeszt,
felrepít, andalíthatatlanul felemészt az
isteni örökségből ránk maradt eredetiség sebe.
Jősz
Meg kell pillanatra álljak…
Köröttem az őstermészet
Lassan új külsőre lelne,
S múltat habar az enyészet.
Ím, lábam elé hullik épp
Egy roskatag, barna levél…
Bár álmodhatnék tavaszig!
Oly hosszú lehet ez a tél.
Végrendeletének se állt
Még a halványuló zöld nyár,
Mikor fogát fenve őszünk
Már az ajtóban állva vár.
Tétován az órájára tekint,
És mikor mindent Ő uralhat kint,
Eltemetni kész a sok-sok szépet,
Teremtve körénk egy új egészet.
S mint bús vonósok szólnak szívemhez,
Őszi esőcseppek dala színez.
Átfesti a lélek hangulatát,
Újra és újra terhelve jár át…
Nekem már csak te maradsz évszakom,
Te telített érzelmi alkalom.
Ősz vagy, ősz vagy, és tán szebb a napnál,
Nekem akkor legszebb, ha maradnál…
Éle vész…
Lomhán bólint az idő, mint a ködfehérbe bomló kócos loncok
értenek egyet mindig az ősszel,
mikor madárcsend szöszmötöl a fákon,
a közelgő est zaja ólmos tagokkal megpihen minden ágon,
s a ritkuló levelek árnyai ölén fáradtan ring a félhomály.
Hol járok is, éle vész a napnak,
parány pettyei a tócsák tetejéről még rajongva elébem szaladnak,
haza megyünk,
s a teáscsésze biztos melegébe bújva,
gondolom gömbölyűre újra a letűnt órák meg-meglóduló lágy melódiáit.
Loppal kiszökött, marokra szorított érintések, lélegzettel illanó,
torokra fojtott szavak,
mik haragom elől úgy rebbennek odébb érzékenyen,
percről a percre, ahogy a gyöngyszemű veréb
cikkan ereszről ereszre,
s nem szól senki: eresszelek.
Hiszen csak gondollak, gondolatban sétálok veled,
míg vásott köpenyében álmot hoz az alkony,
szele pókhálót ajz a nyirkos ágközön,
utolsó fénye ahogy a hang tölti a termet
hull elénk, mint rőt puha permet,
tünékeny tüll terül a tájra,
s ahogy a párnagyűrte arc a mosolygós lopott csókot várja,
úgy reszket félszegen a pír a balkonon.
A nap még utánad fordul, s míg aludni térsz,
észrevétlen megül,
majd bőröd simítva
elvackol békén a válladon.
Mély, csellóhangján…
Őrizetlenül hagyott álmokba folytak az ősz kontúrjai,
édes-búsan dúdoló húrjai, fájdalmat vonszolnak a magányos lélek riadt tekintetére.
Nem sír. Mindent kibír. Valaha szivárványt rajzolt az égre a nevetés.
Ha megszületne a feledés, mély, csellóhangján morzsolná szét a csendet, ami makacsul, kíméletlenül megjelenik minden este a csillagok alatt.
A Göncölszekér sem halad. Mozdulatlan a pillanat.
Más volt, amikor még csipkeruhában ölelt át minden hajnalt. Most templomba jár…
Ha őrülten fáj az ősz illatú magány, egy dalt játszik el… az öreg zongorán…
Csendben Zeng Ő
Az ősz, az ősz, nem csak a tájon,
zenére jön, zenére megy.
Színek zenéje, hogy ne fájjon,
ágaknak rezzenése zeng.
Szemed mosolyában még a nyár,
szépség s meleg fogytán lebeg:
a fájás dallamát ökörnyál
egy rózsán jeleníti meg.
Minden pompánkat úgy vigyázzuk,
– tudva, új, más évszak-körök
jönnek -, hogy őrizzük rontásuk
ellen, mi emberi s örök.
Nap-bor
Száll a… Száll a… Száll szóval a harang.
Hozzá… Hozzá… Hozzá búg a csellóhang.
Biccenő fejjel, csókkal koldul,
szép szerelmét dallamára kapja,
viszi… viszi… viszi égre, felhő habba.
Szól a… Szól a… Szól színével a virág.
Húzta… Húzta… Húzta tavasz és a nyár.
Rebbenő szirmának színe vonzó,
majd ősz sarában oldódik szépje,
így… így… így ragaszkodik Föld is érte.
Szórja… Szórja… Szórja pelyhét a tél.
Búsul… Búsul… Búsul a jó „juhásznép”.
Kis-kemence jut neki, sutba fészek,
hogy ne fázzon, kortyolgatja a Nap-bort,
fűti… fűti… fűti nyárra nyája az akolt.
Lehangulat
őszi szél rendül az ághegyén
ujjain megbicsaklik a fény
mogorva őszi szél kuszálta húrok
pókok vonója alatt kisimulnak
halkul az élet rekedt tücskök
fiatal vágyak őszes üstök
ébredéskor már andalodom
és elmélázok múlt dalokon
tested a gordonka teste
a gondba simul az este
selyemmel takar be a dallam
a szívem zongorája halkan
már az utolsó billentyűket keresi
míg a pattanó húr helyette megteszi
Cselló
Űzi a bút,
rút magánnyal
telt idegent
vigasztal, bár nem
híg szavakkal…
Lennék, de hogyan
hangszer húrja,
nekifeszülő
emberi hang,
élő vigaszdal…
laus musicae
Rezegve szólalsz csellón s zongorán,
Angyali ének, a szív belefáj,
Húrokról száll fel a kék ragyogás,
Mennyi öröm, ha zenéd ölel át.
Add a kezed, a szemed keresem,
Nyílik a vágy, ez igaz szerelem,
Isteni zsongás tölti a termet,
Néma a lélekhúr, de remegne,
Oly gyönyörű ez a síró dallam,
Várj, kicsit várj még, hagyd, hadd hallgassam.
Ágak
Mint pelyhedző szerelmet,
úgy vágytalak,
féltékeny magányba vakoltan,
égbe futó lépcsőkön álltál,
de már sehol se voltam.
Csontkeretes álmaim tovatűntek,
(elillant a narkotikum…)
ujjaimba harapok sorra,
lassan kiürül a pódium.
*
Tömör kegyelem az élet,
egy árva könnycsepp tán,
együtt maradunk, ígérd meg (!)
s átjutunk a tűfokán.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Zengő
