2.
A budapesti harminc-sok fokos melegben ájuldozunk. A „Mit főzzünk?” kérdést kórusban hurrogjuk le. Még tüzet is gyújtani? Szegény szakácsok! Áldom a teremtőt, hogy nem az Alföldön segített világra, s szülővárosomban, hegyek közt éltem le életemet. Így hát vendéglőre szavazunk. Ákosnak még munkába kell mennie, így a helyszín fő prioritása a közelség. Este fiamék csomagolnak, így mi elfogadjuk egy barátunk vacsorameghívását. Tud egy remek kis helyet. Kiderül, e metropoliszban elég kicsi a választék vendéglátóipari intézményekből, mert ugyanott kötünk ki. Amint hazaérünk, nehéz szívvel jelentem ki:
— Kora hajnalban indulunk!
Ugyanis akkor kora délután érkeznénk Rastovačára, első szállásunkra. Ez azért lenne jó, mert akkor az első napba egy barlangtúra beleférne, vagy már csomagok nélkül „elszaladhatnánk” Bihać-ra megnézni az ottani vízesést. Igaz, az Boszniában van, de csak negyvenöt kilométer. Családom nem épp korán kelő típus, így jön azonnal a kényes kérdés:
— És hányszor kell még korán kelni?
Szerencsére ez nem jutott hamarabb eszükbe. Kezdem sorolni miért, érveket felsorakoztatva… s némi bűntudattal. Mielőtt kitörne a lázadás, megjelenik Vali boldogan:
— Megvan az útlevelem! Holnap kivehetjük!
— Holnap? — nézek bambán. — Szombaton?
— Van szombaton is ügyfélfogadás.
Hát igen, hiába vagyok magyar állampolgár, én ügyfélfogadás problémában „románul” gondolkodom. Nálunk nincs… Indulás két órával eltolva, Isten megkönyörült az idegrendszeremen, vagy a családom álmait védelmezte. Fiam kijelenti, ő akkor is személyivel utazik, s kiadja az ukázt Valinak, az útlevelét csomagolja jó mélyre, nehogy kéznél legyen. S a későbbiekben kiderül, neki lesz igaza…
Végre elindulunk. Amint felérünk az autópályára, kijelentem:
— Ereszd el a hajamat! Végre roboghatunk Horvátország felé, és a fene se állíthat meg.
Az érdi baleset nem a fene, így egy teljes órát bivakolunk a dugóban.
— Ezért fizettem a matricát? — kezdek el „imádkozni”. Mint később kiderül, a Fennvaló nem díjazta a tízparancsolat megszegését.
A határ előtt még tankolni kellene. Ezt — bár nejem többször is eszembe juttatja — halogatom. A horvát benzin a legdrágább. Ismét kiderül, Magyarország nem Románia, mert a határ előtt nem találkozunk újabb benzinkúttal. Fejem patyolat tiszta lesz, miközben a horvát benzinkútnál tankolunk. A határon átveszem a kormányt a fiamtól, majd egy adott pillanatban a rám jellemző szerénységgel odaszólok Ákosnak:
— Látod, így kell haladni.
Elég hangosan mondom, így „odafenn” is meghallja az, aki a sorsunk felől szokott dönteni, állítólag. Zágráb előtt több mint tizenkét kilométeres dugó alakul ki az autópálya kapujánál.
— Sokkal praktikusabb a magyar matricás és a román rovinettás rendszer… — állapítom meg a szinte három órás tortúra után, és ismét átadom a kormányt az ifjúságnak. Engem a dugó mindig rettenetesen kimerít, főleg mert rémesen kell vigyázni az „élelmeskedőkre”. A Fennvalónál úgy látszik mégsem ástam el végleg magam, mert koccanás nélkül megússzuk. Este fél hétre érkezünk meg, holtfáradtan, az esti terveket lefújjuk. Még egy apró kaland már Rastovačán, Eszter egy párhuzamos útba irányít be, nem pontosak a GPS koordináták. Elég könnyen találunk valakit, aki angolul is tud, megtaláljuk a címet. Nekem viszont kissé megrendül a bizalmam Eszterben, mi lesz még ebből… Főleg Zlatiborban, ahol a helység nevét sem ismeri, angolul se tudnak… Ha már nem kell aggódnom az útlevélért, találok más okot. De mindig jogosan!
A hely, ahol a panzió található, mesébe illő. Már Zágráb óta megfigyeltem, a fű színe a magyarországi sárga szín helyett élénkzöldre váltott… Nem egy faluban lakunk, hanem egy panzió-negyedben, ahol a szomszédok több tíz méterre vannak egymástól. Mellettünk erdő, ciripelnek a tücskök, csármálnak a madarak… E hangverseny zaja pihentetőbb a teljes csöndnél. Az esti sétát nem hagyhatjuk ki, bármilyen fáradtak vagyunk. Felfedezzük, ötpercnyire vagyunk a Plitvicei Nemzeti Park bejáratától. Hasznos információkat gyűjtünk másnapra. Kiderül többek közt az is, hogy amikor kunát vettünk az egyik benzinkútnál (váltóirodával nem találkoztunk), alaposan behúztak. Majd holnap váltunk még a pénztárnál. Sajnos a szálláson csak készpénzzel tudunk fizetni. S máshol is kell majd itteni pénznem. A szállás átvételekor kiderül, nincs légkondi… Szerencsére a hegyek tövében éjszakára lehűl a levegő, nyitott ablakkal jól tudunk aludni, nappal meg nem tartózkodunk a panzióban. Nem azért jöttünk.
Más panaszunk nincs, ingyen kávé jár a szálláshoz. Jó, pontosítsunk. Egy fekete színű, tea állagú lötty, olyasmi, amit az amcsik és a románok isznak literszámra. Én olyannak szeretem, hogy megálljon benne a kiskanál. Lehetne reggelizni is potom 6,5 euróért (kunában fizetve) személyenként. Megköszönjük az ajánlatot, maradunk a sajátunknál.
Este még elbeszélgetek a házigazdánk lányával, aki a tolmács szerepét is betölti, hiszen tud angolul. No, nem épp anyanyelvi szinten, de jól megértjük egymást. Elbeszélgetek vele a közel- és távolabbi múltról is. Megkérdem, a horvátok miként élték meg a magyar királyság idejét. Nekik kicsit más státuszuk volt, mint a felvidéki szlovákoknak és az erdélyi románoknak.
— Háát… Nem épp a legjobban… — próbálja finomítani a dolgokat. — A horvátok ugyanis rossz emberek, és… Nehezen viselik a… izé…
Akkora szemeket meresztek, hogy egy szarvasmarha elbújhat mellettem. Aztán rájövök, kissé át kell f(o)erdíteni ezt a mondatot. Feltehetően olyasmit akart mondani, ők nyakas egy népség, és nehezen viselik az idegen uralmat. Buzgón bólogat a helyesbítésen, én pedig felhívom a figyelmét, nem 1848 és Jelasič kora a legjellemzőbb a viszonyainkra, csatáztunk mi vállvetve a török ellen. Erről aztán hamar a közelmúltra terelődik a szó, és megkérdem, miként értekeznek a szerbekkel, mennyire hasonlít a két nyelv.
— Sehogy. Visszatértek, de mi nem állunk szóba velük.
Erről nekem ama 2008-as kalandunk jut eszembe, amikor szintén Horvátországban nyaraltunk, s én igyekeztem egy-két horvát szóval megtisztelni a vendéglátóinkat. Egy idősebb hölgytől azt a tanácsot kaptuk, hogy bár szép tőlünk az igyekezet, de inkább mondjunk le róla, mert kissé szerbesen ejtjük ki a szavakat. Ez annyira megtetszik neki, hogy azonnal édesapjához fut elmesélni. Az öreg is jó nagyot mulat a dolgon.
Másnap a családom végre kialhatja magát, én hatkor kelek, a biológiai órámat nem tudom kikapcsolni, és elmegyek „madarat vadászni” a Nikonnal.
Fél tizenegykor belépünk a rezervátum… akarom mondani, a mennyek kapuján, mert ehhez Tündérország túl kevés. Kristálytiszta vizű tavak sorozata, melyeknek a színe a kékes és a zöldes különböző árnyalataiban látszik, attól függően, hogy milyen a megvilágítás. Este, amikor visszajövünk, már más árnyalatúak. Áttetszőségük az aotearoa-új-zélandi Waikoropupu springsével vetekedik. Tele vannak halakkal, melyekről a parton állva készítek olyan képet, amelyről azt hinnéd, víz alatti kamerával készült. A tavak alján minden apró részlet látszik, mélységüket képtelenség felmérni, mert lehetnek akár fél, akár tíz méter mélyek is. Mindegyik tó egy-egy „emelet”, melyekből a víz tizenvalahány, néhol több tíz méter magas vízesésben hull alá. Eközben az egészet lombhullató erdők veszik körül. Ezt nem lehet leírni, ezt látni kell. Elképzelem a tájat ősszel és télen is, amikor e vízesések befagynak…
Rengeteg a látogató a világ minden tájáról távol-kelettől vadnyugatig mindenünnen jönnek ide turisták. Egymást verjük le a tanösvényeken — vasárnap van. Mégis tisztaság vesz körül. A legnagyobb tavat hajóval szeljük át, az út ára benne van a belépti díjban, akárcsak a két utánfutós kisbusz is, amelyik majd visszaszállít. Vannak rövidebb két-háromórás útvonalak, és hosszabb öt-hatórások is, mindegy melyiket választod, az ára ugyanaz. Mi a leghosszabbat, a C-t választjuk, azt is megtoldjuk egy-két kerülővel, tíz órát töltünk benn. A napon agylágyító a hőség, negyven fok van, de az erdőben elviselhető a hőmérséklet, s az út nagy része a fák árnyékában halad. Ennek ellenére a vízkészletünk hamar kifogy, s bármilyen tisztának néz ki a tavak vize, nem merünk inni belőle, mégiscsak állóvizek, s hajó is közlekedik rajtuk. Felérve a tetőre (nagyjából száznegyven méter szintkülönbség) hullaként zökkenünk a kertvendéglő padjaira. A sört nem bírjuk kivárni, előtte benyakalunk fejenként szinte egy liter forrásvizet. A bőséges ebéd után eltántorgunk a patak partjára, és áztatjuk a lábunkat a kissé friss hőmérsékletű vízben. Erőre kapunk tőle.
Kattognak a fényképezőgépek, egy adott pillanatban a Nikonom kiírja: „Card is full” — a memória betelt. Szelektálnom és törölnöm kell, ez jó ürügy újabb pihenőre. Közben madarak csicseregnek körülöttünk, de egy meg nem mutatja magát. Sebaj, „lőttem” néhányat reggel. A végén mégis lencsevégre kapok néhány pintyet. Este fél nyolc körül (már záróra után) vánszorgunk ki a kapun. Nos, a barlanglátogatásnak már lőttek. Kit érdekel ennyi élmény után? A parkolóban azért még van erőnk kimulatni magunkat egy útjelző(?) táblán, amely azt írja: 7-23-ig parkoló. 23-7-ig itt parkolni, megállni és egyáltalán tartózkodni tilos. Figyelem medvék!” Mi brassóiak vagyunk, meg se hess. Nálunk a korzón is járnak időnként, újabban a farkasok is. Másnap hajnalban korrumpálom az asszonyt, és hajnali hatkor elmegyünk sétálni, még amikor a medvéké a terep. Úgy látszik, tudják, hogy honnan jövünk, nem mernek mutatkozni.
Két úton mehetnénk tovább Mostar felé. Az egyik rövidebb, Bosznia-Hercegovinán át, útba ejtve Bihaćot, és az ottani csodálatos vízesést, a másik a horvát tengerparton át vezet, és lehetne fürödni egyet útközben. Az autópálya szóba sem jöhet. Még ha lehetne látni is onnan valamit, a sofőr meg van büntetve? Százharmincnál nem lehet nézelődni. Illetve lehet, de… Vízesést már láttunk eleget, de már nagyon szeretnénk fürödni, így a népszavazás lefújja Bihaćot. Pedig olyan szép… Itt látjuk először igazán a saját szervezés előnyét, hiszen a program teljesen rugalmas, csak a szállásokhoz vagyunk kötve. Míg egy autóbuszos kiránduláson…
A fiatalság általában tud angolul, de az idősebb generáció egy mukkot sem. Így érdekes a társalgás, ugyanis a szláv nyelveket semmihez nem tudjuk kötni. Tudunk finnugor nyelvet, latin nyelvet (román, francia) germán nyelvet (angol, némi német), de a szláv… No, de jóakaratban nincs hiány, főleg miután „Dober dan”-nal (Jó napot!) köszönök, és elrebegek egy „Hlava”-t is (Köszönöm!). Kéz, láb némi használata, s hál’ Istennek a számok írása elég nemzetközi… Egy faluban kevés péksüteménnyel a hasunkban (nem egészen, amire gondoltunk), és zöldséggel-gyümölccsel felvértezve folytatjuk utunkat. A horvát utak kiválóak, a közlekedésre sincs panaszunk. Csodáljuk a hegyeket, a szerpentinek és a környezet Erdély tájait idézi, de csak addig, amíg át nem haladunk egy igencsak hosszú alagúton.
A környék hirtelen megváltozik, mintha egy más éghajlatú földrészre kerültünk volna. A mérsékelt égövet mediterrán váltja fel. Hasonló élményben Görögországban volt még részünk ezüst nászutunkon. A fű színe sárgára vált, már ahol van, a táj néhol sivatagi benyomást kelt. A fákat bokrok váltják fel, azok is ritkásan, helyet adva a csupasz szikláknak. Nemsokára már az autópályán robogunk Zadarig. Ott elhatározásunk szerint a tengerparton folytatjuk utunkat. Mármint csaknem. Néhányszor megpróbálkozunk a strandpartra jutni, nem sok sikerrel. Hol parkoló nincs, hol tusoló, s ha mindkettő akad, a strand privát. Végül kísérleteinket siker koronázza. A nem épp skyathosi homokot bőven kárpótolja a látvány, a tengerből kiemelkedő hegyek lábánál fürdünk. Itt szinte már növénynek sincs nyoma a csupasz sziklákon.
https://www.facebook.com/attila.vandra/media_set?set=a.569288219783900.1073741834.100001081806335&type=3
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Vandra Attila
