Pásztor Attila - Atyla : Kis Miklós

 

 

Háborúkban edzett karral

vitézzé vált Kis Miklós,

török ellen halálával

és kardjával lett adós.

 

Mert egy csatán lova botlott,

tizenhárom gyűrte le!

Holtak alól szedték össze,

seregének hűlt helye.

 

Tömlöc mélyén láncra verten

– kosztja száraz volt, silány -,

ébren táltos hit tartotta,

meséket szőtt éjszakán.

 

Egy nap ablak – vasrács – előtt

páva sétált, kék madár.

Császári kert pompa-dísze

ritka, mégis erre jár!

 

Kis Miklós szép dalba kezdett,

szomorítva szíveket:

„Hej, ha egyszer páva volnék,

nem úgy volna, mint lehet!

 

Friss hajnalban megfürdenék,

Nap aranyát hűteném,

szárnyaimat csattogtatnám

mohás patak zöld kövén!

 

Tollam kérné szép leányzó,

hordhatná mint rokolyát.

Hej, ha egyszer páva volnék,

elfújnám mind’ bánatát!”

 

Császár lánya ablaknál ült,

hallgatta ez éneket.

Szíve vitte tömlöcmélyre,

menteni bús életet:

 

„Strázsa, kulcsot hamar fordíts,

lódulj innen, janicsár!

Császár lánya, parancsolom,

a kéz járjon, ne a száj!”

 

Két turbános alabárdos

tette dolgát, hullt bilincs,

markuk verte egy-egy arany –

súlyát mérte zár, kilincs.

   

„Ki vagy te, szép, dalos lélek?

Szárnyas hangod andalít!

Érce zengő s messze húzó

fellegeken túl repít!”

 

„Rab, katona? Székely? Huszár?

Mi volnék, mint csupa rongy!”

„Mától selyem ágyban ébredsz,

s hogy mikor kelsz, lesz a gond!”

 

A hajadon cselédsége

szobát nyitott csendesen.

Megfürdették, s aludhatott

baldachinos fekhelyen.

 

Hajnalban így szólt a leány:

„Mától enyém vagy, Miklós!

Azt akarom, hogy megszöktess!

Parancsom ez, bármit szólsz!”

 

„Honvágy kínoz, szép kisasszony,

hegyeim közt lehetnék,

hol rabságot és palotát

szívemből már felednék!

 

Van szeretőm, dolgos, rendes,

szeme csillag – két virág,

miből sűrű könny patakzik,

míg nem látom ablakát!”

 

Ajtó megett török császár

hallja – arca lángra gyúl.

Három strázsa – faltörő kos…

Kis Miklósnak fője hull.

 

Testét lökték a tengerbe,

a lány alélt várfokon,

s hogy a császár kitagadta,

börtöne lett vártorony:

 

„Holtig sínylődj e cellában,

te, udvarom szégyene!

Nyakad könnyű hóhér préda,

égetne bár tűz heve!”

 

Leányának könnye csorgott

éjszakán, ha jött a Hold.

„Hej, ha egyszer páva lennék,

szabad volnék!” – így dalolt.

 

Császár lelke forgolódott,

pamlagán nem alhatott:

„Mit énekelsz, ó, te cafka?!

Hangodtól nem alhatok!”

 

„Székely huszár szép énekét,

tán a Napba felröpít!

Holtig tartó hű szerelem

láncon lelket fényesít!”

 

„Óh, te gyaur! Fogd a rongyod!

Holnap máglyán égjen el!

Mától mind a tűzbe vessék,

ki székely dalt énekel!”

 

De a lányon láng nem fogott,

megrogyott a vén bakó,

füstkígyó vágott szemébe –

ostor-szikra, pattanó!

 

S török császár szép leányát

tenger habja várta már

ott, ahol Kis Miklós veszett,

dalos lelkű, szép huszár.

 

Bárkán vitték, nyakában kő,

szél fújta nyűtt rongyait,

míg a császár háremhölggyel

kényeztette tagjait.

 

Kezein vas, rozsdás perec,

úgy zuhant a mélybe le,

gyűrűk fölé sirály suhant,  

gyógyult a mély friss sebe.

 

S a habok hogy szétfutottak – 

nyitva lélek-szemhatárt:

fehér páva szállt várfokra,

mit a Nap is megcsodált.      

 

És azóta toll-fehérbe

öltöznek az angyalok,

bíztatván: “Van örök Élet,

s Létünk őrzik csillagok!”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pásztor Attila - Atyla
Szerző Pásztor Attila - Atyla 227 Írás
Becsületes nevem: Pásztor Attila Művészet kedvelő, ok-le vele s bohó mérnök víg zettséggel... NME 1985